Newsroom
Friss Hírek
Project
Tervezet
Folklore
Folklór
Genealogy
Genealógia
 
  Projects '56 Revisited Gloria Victis Látványterv Testament of Revolution
   1956 Revolution

> Emlékmű


   HALists/MAListák

Topics - Témakörök

E-mail Address:
Real name:
go
2018 Január 16 (Kedd) - Gusztáv névnapja Search for:

Content of this page:
    1.Előszó
    2.Epilógus
    1. fejezet: Egy átlagos nap.
    2. fejezet: A MEFESZ megalakulása és a 16 pont.
    3 fejezet: A nemzetiszínű karszalag.
    4. fejezet: Elég volt a hallgatásból
    5. fejezet: A Műegyetemi MEFESZ iroda.
    6. fejezet: Fegyverbegyűjtés
    7.fejezet: A magyarországi zsidók és németek
    8.fejezet: Egy hordó vér
    9.fejezet: Szigorúan titkos
    10. fejezet: Jancsi halála
    11. fejezet: A vég kezdete
    12. fejezet: Életveszélyben
    13. fejezet: Kihallgatás
    14. Fejezet: Otthon
    15. fejezet: Menekülés

1.Előszó

Stalin's Head, 1956, Budapest, Hungary
Stalin's Head, 1956, Budapest, Hungary

A leláncolt és meghódított Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép…csak egy módon lehetünk becsületesek Magyarországgal, mégpedig úgy, hogy sem magunk között, sem máshol soha nem hagyjuk cserben azt, amiért a magyar hősök életüket adták.
Albert Camus


Ez nem történelemkönyv. Hanem egy olyan ember memoárja, aki 1956-ban húszéves diák volt Magyarországon, ma pedig hatvannégy éves nagyapa az Egyesült Államokban. Bizonyos szempontból mindkettőnk írása ez a könyv. Az előszót, az epilógust és néhány lábjegyzetet nagyapai (Béla) énem írta 2000-ben, magát a memoárt pedig diák (Öcsi) énem 1956 decemberében egy ausztriai menekülttáborban. 1956-ban mindenki Öcsinek szólított. A könyvben végig valóságos neveket használok, és megtörtént eseményekről írok.
A memoár tizenöt fejezetből áll. Bevezetőül (összefoglaltam Magyarország történelmét, és) bemutatom a családomat, hogy amikor az olvasó belekezd az első fejezetbe, amely 1956. október 21-ével indul, némileg (ismerje a helyet, ahol az események zajlanak, és) tudja, kik a szereplők. Azt is tudnia kell, hogy ezt a könyvet a forradalom két mártírjának ajánlom, az egyik hitbuzgó keresztény, a másik agnosztikus zsidó. (?)Miután elolvasta a magyar történelemről szóló részt, jobban megérti, miért említem, hogy Angyal István zsidó volt.

(?) Magyarország történelme

Magyarország ezer éve a Kárpát-medence ovális, központi rónáján terül el, amely egykor Pannónia és Dácia néven római provincia volt, és amelyet a Kárpátok védőbástyája vesz körül. Magyarország toleráns és soknemzetiségű királyság volt, amely nemcsak a szláv és germán népek között tartotta az egyensúlyt, hanem Európa keleti védőbástyájaként is szolgált. Szent István, az első magyar király ezt írta fiának: „Fogadd szívesen az idegeneket e földön, engedd, hogy megőrizzék nyelvüket és szokásaikat, mert gyönge és törékeny az a birodalom, amely csupán egyetlen nyelven vagy egyetlen szokáskörön alapszik.”
István tanácsát mindvégig tiszteletben tartották az évszázadokon át, és végül tizennégy nemzetiség alkotta a magyar királyságot, ahol 1844-ig a latin volt a hivatalos nyelv.(1)
1222-ben írásba foglalták a magyar nemesség kiváltságait és a renddé szerveződés alapjait az Aranybullában, amely dekrétum csak hét évvel későbbi az angol Magna Chartánál. A reneszánsz király, Corvin Mátyás uralkodása alatt Magyarország népessége számban azonos volt Angliáéval, a budai királyi udvar Európa egyik kulturális központja lett, és könyvtára a legkiválóbbak közé tartozott. Az aranykorszak után egymást érték a tragédiák.
1526-ban a törökök elfoglalták Magyarország középső részét. A nyugati részeket a Habsburgok uralták, és 150 évig csak az ország keleti részei maradtak a magyaroknak. Ez az a hely (Erdély, ami ma Romániához tartozik), ahol Bartók Béla a magyar népdalokat gyűjtötte. Erdélyben volt a tordai országgyűlés is 1568-ban, ahol vallásszabadságot hirdettek a négy bevett vallásfelekezetnek: a r. katolikus, a kálvinista, a lutheránus és az unitárius hitnek. Dávid Ferenc is Erdélyben alapította az unitárius egyházat 1560-ban. A török megszállás után a Habsburgok megkísérelték egész Magyarország fölött átvenni a hatalmat.
Az első függetlenségi harcot (1703-11) II. Rákóczi Ferenc (1676-1735), a másodikat (1848-49) pedig Kossuth Lajos (1802-94) vezette. Kossuth volt a világon a második külföldi, akit meghívtak, hogy mondjon beszédet az amerikai kongresszusban (1867), és ő javasolta, hogy az 1867-es kiegyezést, a dualista Osztrák-Magyar Monarchiát alakítsák át egy Duna-konföderációvá, Közép-Európa egyesült államaivá. A kilencvenes éveiben járó Kossuth mondta: „Valahányszor hatalmi vákuum keletkezett a Kárpát-medencében, a Balkánon labilissá vált a helyzet, és nincs az a külső hatalom, amely tartósan be tudna tölteni ilyen vákuumot, mert néhány év elteltével minden kívülálló érdeklődését veszti.”(2)
A kiegyezés (1867) és az első világháború közötti időszak nemcsak Magyarország fejlődésében volt korszakos jelentőségű, de a magyar zsidóság is aranykorát élte. Hivatalos antiszemitizmus nem volt (bár a nép között előfordult), és a zsidók jóval nagyobb toleranciát, a felemelkedésre több lehetőséget élveztek, mint máshol Európában. Hálából a befogadásért a magyarországi zsidók asszimilálódtak, és magyar hazafiakká váltak. A magyar és a zsidó tehetség kivételes keverékéből olyan eredmények származnak, amelyek a tudományban és az összes tudományos, művészeti területen jelentősek.(3)
A huszadik század elején Oroszország támogatni kezdte a pánszláv agitációt és a Nagy Szerbiáért-mozgalmat. Ferenc Ferdinánd főherceg ezt ellenezte, és ezért a szerb nacionalisták parancsot adtak meggyilkolására. 1914-ben lőtték le abban a Szarajevóban, ahol nyolcvan évvel később a boszniai háború elkezdődött. A Szerbia elleni megtorlás (ami ellen gróf Tisza István felemelte a szavát, mondván, hogy nem lehet egy egész nemzetet néhány fanatikus tettéért felelősségre vonni) robbantotta ki az első világháborút.
A háború alatt a két csehszlovák vezető, Eduard Beneš és Tomáš Masaryk támogatta Oroszország és Szerbia pánszláv törekvéseit. Propaganda-kampányt szerveztek, amelyben azt hirdették, hogy csak Magyarország feldarabolásával lehet francia hegemóniát elérni Európában. Két francia politikus, Georges Clemenceau és Raymond Poincaré beleegyezett a terv támogatásába, Woodrow Wilson elnök viszont ellenezte – ő inkább olyan országhatárok pártján volt, amelyek megegyeztek az etnikai határokkal. A trianoni békeszerződés azonban megköttetett, és Magyarországot megcsonkították. Wilson elnök ezt a lépést „abszurdnak” nevezte, az amerikai kongresszus pedig sem a versailles-i (1919), sem a trianoni békeszerződést (1920) nem hagyta jóvá. 1921-ben az Egyesült Államok különszerződést írt alá Magyarországgal. A szerződések elvetésében ugyan szerepet játszott az amerikai szenátusban uralkodó elszigetelődési politika-hangulat, a fő ok mégis a szenátus tisztességérzete volt, és az, hogy ne szennyezze be Trianon nyilvánvaló igazságtalansága.
Trianon eredményeképp Magyarország területe kétharmaddal csökkent, és a magyar nép lett Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége. Mivel a határok új vonalait körülöttük húzták meg, úgy váltak más népek földjén idegenné, hogy közben ki sem tették a lábukat ezeréves szülővárosukból. Városokat választottak el elővárosaiktól, falvakat szakítottak ketté, és közösségeket vágtak el vasútállomásaiktól, víztől. A magyar királyság letört darabjaiból létrejött Csehszlovákia, Jugoszlávia és nagy Románia mesterséges, labilis entitása.
Az első világháborút követő zűrzavar egy tiszavirág-életű kommunista diktatúrában végződött „kis Magyarországon”. Ezt a vörös proletárdiktatúrát Kun Béla (1886-1937) vezette, akinek brutalitása, zsidó volta később mind fehérterrorista megtorlásokat, mind az antiszemita érzelmek újraéledését eredményezte az országban. A Kun-kormányt Horthy ellentengernagy (1868-1957) konzervatív kormányzása követte, aki eleinte szövetkezett Mussolinivel abban a reményben, hogy a Duce majd segít Magyarországnak visszaszerezni elveszített területeit. Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága után ez az óhaj tragikus módon arra vezette Magyarországot, hogy először is hadat üzenjen Szerbiának és a Szovjetuniónak (1941. június), majd később tessék-lássék módon azzal támogassa a német háborús erőfeszítéseket, hogy haderejének egy részét csak a keleti frontra vezényelte, a légelhárító tüzelést pedig beszüntette, ha nyugati repülőgép haladt át magyar terület fölött.
A második világháború alatt Magyarország a zsidók menedéke lett; körülbelül negyedmillió lengyel és ukrán menekültet vett védelmébe. Ha a németek nem szállják meg az országot, a magyar zsidók túlélték volna a háborút. Sajnálatos módon amikor a németek már nem bíztak Horthy ellentengernagyban – és mert deportálni akarták a magyar zsidókat -, 1944 márciusában hadseregük megszállta Magyarországot, majd néhány hónappal később, ugyanannak az évnek októberében megdöntötték a Horthy-rendszert, és letartóztatták az ellentengernagyot. A német megszállás alatt több mint félmillió magyar és külföldi zsidót deportáltak (a kisgyerek Angyal Pistát is, akinek ezt a könyvet ajánlom), a budapesti zsidók zöme azonban életben maradt. Hőstettekkel mentették őket mind a magyarok - például Koszorús ezredes, aki 1944. július 6-án katonai úton kiűzte Eichmann híveit a fővárosból -, mind a külföldiek – például Raul Wallenberg, a svéd diplomata, aki biztonságos helyekre juttatta, és hamis személyi igazolványokkal látta el a zsidókat.
A második világháború végén a szovjet haderő foglalta el Magyarországot, mindazonáltal sikerült 1945-ben és 1947-ben aránylag szabad választásokat rendezni. Az első választáson a Kommunista Párt a szavazatoknak csak a 17 százalékát nyerte el, de később, szovjet nyomásra a párt megkaparintotta a belügyminisztérium vezetését. Először néhány kulcspozícióban levő politikust tartóztatott le a titkos rendőrség (ÁVH), majd fokozatosan a demokratikus intézményeket számolták fel, és 1949-re a Kommunista Párt megszerezte a teljhatalmat. A szovjetek megszervezték a titkos rendőrséget, és kineveztek egy bábkormányt; mind a kettőben magyar zsidók domináltak. A megszállók tudatosan így akarták a közutálatot magukról a zsidókra terelni, hárítani. Ez a bábkormány, amelynek feje Rákosi Mátyás volt, az összes demokratikus intézményt megszüntette, államosította az ipart, bezáratta a magániskolákat, elvette a parasztok földjeit, letartóztatta Mindszenty József bíborost, s hogy lakásokat szerezzen a kommunistáknak és a kollaboránsoknak, kitelepítette a budapesti polgárság többségét.
Ezek az intézkedések nemcsak a nemzetgazdaságot, hanem a mezőgazdaságot is tönkretették, ami pedig azelőtt az egyik legjobb volt Európában. Ezt az irányt megfordítandó a szovjetek az ötvenes évek közepén reformer kommunistákat kezdtek kinevezni, például Nagy Imrét, akit a parasztság barátjának tartottak. Magyarország bábkormánya 1955-ben belépett a Varsói Szerződésbe, és ezáltal „feljogosította a testvéri szocialista országokat Magyarország védelmére”, még tulajdon népe ellen is. Lengyelországban sem volt jobb a helyzet, és 1956 októberében, Poznanban sztrájkok törtek ki. Ezeknek a sztrájkoknak a híre indította el Magyarországon a könyvben leírt eseményeket.

A családom

Nagyapám, dr. Lipták Pál 1876-ban született, egy békéscsabai szegény ács tíz gyereke közül ő volt az egyik. A magyar királyság oktatási politikájának, és egyik minisztere, Baross Gábor egyéni erőfeszítéseinek köszönhetően nagyapám tanulmányait teljes egészében a kormány fizette. 1906-ban megírta doktori disszertációját, amelyben lefektette az építészetben használatos előfeszített vasbeton elméleti alapjait. A találmány igen gazdaggá tette. Acélgyárak, bányák és mindenféle más vagyon birtokosa lett. Amikor megkérdeztem apámat, mennyire volt gazdag a nagypapa, azt felelte: „Budapesten ő fizette a második legmagasabb adót.” Ingyenes oktatásáért a magyar társadalom és a nemzet iránt érzett háláját mi sem mutatja jobban, mint hogy roppant büszke volt erre a sok adóra.
Amikor az első világháború alatt a kormány már képtelen volt állni a keleti fronton szükséges katonai utánpótlás költségeit, nagyapám gyárai fizetség nélkül is folytatták a szállítást. Olyan értékes segítséget nyújtott, hogy az utolsó magyar király, IV. Károly (aki egyúttal az Osztrák-Magyar Monarchia I. Károly császára is volt) vette a fáradságot, és írásban köszönte meg neki. Néhány nappal azelőtt írt nagyapámnak, hogy a dualizmus felbomlott.
Nagyapám 1926-ban, tíz évvel az én születésem előtt halt meg. Vagyonából addigra már nem sok maradt, mert a háború is, az ország megcsonkítása is rengeteg pénzét elvitte. A trianoni békeszerződésnek számára az volt a következménye, hogy bányái már nem Magyarországhoz tartoztak. Mindazonáltal apám (id. Lipták Béla, nagyapám hat gyereke közül az ötödik) eleget örökölt, hogy elinduljon az életben.
Nagyapám halála után apám, aki egyetemi évei alatt atletizált és súlylökésben bajnokságot nyert, gyorsan megszerezte a diplomát. 1928-ban, tizenkilenc éves korában vett egy 451 hektáros majort Tolna megyében, ahol mintagazdaságot és egy textilgyárat hozott létre. 1932-ben feleségül vett egy szőke szépséget, egy ezredes lányát, a budapesti bálok bálkirálynőjét. Anyám roppant vallásos, igen barátságos, mindig jókedvű asszony volt, folyton énekelt, viccelődött. Apja tartózkodó, nagy műveltségű katonaember volt, édesanyja ellenben kissé önhitt és meglehetősen basáskodó. Péter bátyám 1934-ben született, én 1936-ban, Andris öcsém pedig 1940-ben. Családunkban dívott egymásra szokatlan beceneveket ragasztani. Apámat Aptyinak, és nem apunak vagy papának hívtuk. Anyánkat Meminek neveztük el, nem pedig anyunak vagy mamának. Anyai nagyanyánkat Nagymeminek hívtuk. Én meg Öcsi lettem, mert akkor alkalmasint még nem tudták, hogy nemsokára még egy kisfiú születik.
Nagyon boldog kisgyerekkorunk volt. Tizennégy szobás házunkat mindig megtöltötték a rokonok és vendégek. Anyám imádta a társaságot, és nagyszerű háziasszony volt. Aptyi szeretett vadászni és lovagolni, alapjában véve azonban csak a munkának élt. A Duna árterén lévő, félreeső gazdaságunk, Furkó puszta bukolikus hangulatot árasztott. Nem kellett állatkertbe mennünk, hogy vadállatokat lássunk. Telente olyan mély hó borított be bennünket, hogy hetekig el voltunk vágva a külvilágtól. A Mikulás rénszarvas szánon jött el hozzánk. Utóbb megtudtam, hogy a fehér mikulásszakáll és bajusz apám öccsét, meglehetősen testes keresztapámat takarta, a négy rénszarvas pedig valójában négy ló volt, amelyekre agancsokat erősítettek ügyesen. Ha szenteste a kulcslyukon bekukucskáltunk a szalonba, láttuk, hogy angyalok aggatják a díszeket a karácsonyfára. Aztán kiderült, hogy anyám, a testvére és a keresztanyám öltözött be angyalnak, szárnyakkal a hátukon, és parókákhoz erősített glóriával a fejükön.
Úgy hatéves lehettem, amikor meghallottam, hogy háború van. Akkoriban nem jártunk iskolába; a tanítónő jött el hozzánk, márpedig ő nem beszélt olyasmikről, mint a háború. Ami keveset tudtam a világról, azt Nagyaptyi (anyai nagyapám) mellett ülve tudtam meg, aki szüntelenül a BBC adását hallgatta rövidhullámú rádióján. Egy Hitler nevezetű alakot csak úgy emlegetett:„az őrült”. Azt is hallottam, hogy Laci nagybátyám, apám bátyja, aki benne volt a politikában, valami zsidókat érintő törvények ellen harcolt.(4)
Azt nem tudtam, hogy ez mit jelent, azt azonban tudtam, hogy vannak zsidók, mert Jóska bácsi is az volt. Litván József apám barátja volt, egyszersmind terményeink felvásárlója is a Budakalászi RT. számára. Egy darabig nálunk lakott. Biztosan nem tudom, de alighanem bujkált.
Nyolcéves korom tájt egy nap nagy izgalom támadt a házban: Memi sírt, Aptyi pedig felkapta katonai pisztolyát, és kiviharzott a házból. Sokáig nem jött vissza. Később megtudtam, hogy a németek megszállták Magyarországot, és Eichmann pribékjei elvitték keresztanyám édesanyját (egy k.u.k. tábornok zsidó feleségét), Aptyi meg elindult, hogy kiszabadítsa a koncentrációs táborból. Eközben kis híján lelőtték az SS-ek.
Nem sokkal később, 1944 telén behatoltak az orosz csapatok Magyarországra. Először Memi menekült el velünk, a három gyerekkel Furkóról. Aptyi még egy rövid ideig ottmaradt, de ő is eljött, mielőtt az oroszok odaértek volna. Csak régi barátom, Bundi, az óriási bernáthegyi kutya maradt otthon őrizni a házat. Derekasan helytállt, és megölték, amikor harcba szállt a betolakodókkal. Ahogy az oroszok kelet felöl egyre nyomultak, mi is mentünk tovább nyugati irányban, de amikor elértük az osztrák határt, Aptyi képtelen volt átlépni. Egész egyszerűen nem tudta elhagyni a hazáját.
Így aztán ott rostokoltunk abban a kis határ menti faluban. Emlékszem, hogy anyám rongyos parasztgúnyába öltözött, arcát sárral és hamuval piszkolta be. Aztán arra emlékszem, ahogy az utolsó magyar csendőrjárőr nyugodtan végigmasíroz a falun, fényes az egyenruhájuk, szuronyuk, és egyszerre lépnek. Majd egy fülsiketítően csendes időszak után elszabadult a pokol, amikor a részeg és piszkos orosz csapatok elérték a falut, és elkezdődött a fosztogatás. Emlékszem, azon az éjszakán arra ébredtem, hogy Aptyi, az én egykori súlylökőbajnok apám félkézzel felemel egy orosz katonát, a másikkal pedig elveszi a fegyverét. A fiatal katona nem számított effajta fogadtatásra, és elsírta magát, amikor Aptyi kivette a fegyverből a golyókat, majd úgy üresen visszaadta neki. Az orosznak nagy kő esett le a szívéről. Az orosz katonákat ugyanis kivégezték, ha – mindegy, milyen körülmények között - elveszítették a fegyverüket. Később aztán Aptyi barátságot kötött ezzel a fiatal orosszal, és ezer cigaretta fejében a katona hozott nekünk egy lopott lovat meg szekeret. Mivel az autónknak már régen nyoma veszett, erre nagy szükségünk volt, mert vissza akartunk menni Sopronba.
Nem volt semmi ennivaló. Kerestünk gombát az erdőben, és összeszedtük a döglött lovak csontjait. Duduke (Memi húga) kisbabája éhen halt. Aptyi és én Sopronban hagytuk a családot, és ezer cigarettás szekerünkön elindultunk Budapestre. Ha gazdátlan lovat láttunk útközben, kikötöttük a kocsihoz. Mire Budapest határához értünk, már vagy egy tucat éhes ló követte a szekeret. Éjszakánként a kocsi alatt aludtunk, és még mindig emlékszem az éhes lovak fehér szemére, fogára, ahogyan igyekeztek belém harapni. Amikor megérkeztünk Budapestre, és a bérház előtt várakoztunk, ahol Nagymemi lakott, én az ostorral játszottam, s véletlenül megütöttem vele egy orosz tisztet. Aptyit emiatt letartóztatták, és amikor kikerült, nagy meglepetésemre nem vert meg.
Aptyi tudta, hogy az oroszok elvették az összes gyárat, így hát nem is mentünk vissza Furkóra a gyárhoz és a gazdaságba, amelyet Bundi kutyám meg akart védeni, hanem Kerepesen telepedtünk le. Az a hír járta, hogy az oroszok a fővárosból kitelepítik a középosztálybelieket, mert lakásaikat a kollaboránsoknak adják, ezért nem maradtunk Budapesten. Kerepesen Aptyi földet bérelt, és újra gazdálkodott. Én a helybeli iskolába jártam, és verekedésekbe keveredtem, mert a parasztgyerekek hosszúnadrágot viseltek, és rossz szemmel nézték az én rövidnadrágom, vagy mert nekem nem volt ínyemre, hogy kételkedtek a Mikulás létezésében, pedig én személyesen ismertem őt.
Amint Aptyi keresett egy kis pénzt (lovakkal kereskedett Ausztriában, valamint kifizették neki a textileket, amelyeket még a háború alatt szállított Svájcba), elküldött bennünket az ország legjobb iskolájába, a régi, bencés iskolába Pannonhalmára. Ott töltöttem az 1946-os és 1947-es esztendőt, aztán a hatodik osztályban átkerültem Budapestre a piaristákhoz, de sokáig nem maradhattam ott, mert a kommunisták bezárták az összes vallási és magániskolát.
1948-ban a kommunisták letartóztatták Mindszenty bíborost, és rá egy évre felakasztották Melocco Jánost, a nyomozó riportert, aki felismerte a kábítószert, amelyet a bíborosnak beadtak, hogy hamis vallomást tegyen hazaárulásról és illegális pénzügyi tranzakciókról. Aptyi lutheránus volt, és addig soha nem kísért el bennünket a kerepesi katolikus templomba. De miután János bácsit felakasztották, aki régen anyám udvarlója volt, aztán családunk jó barátja lett, nemcsak hogy eljött a templomba, hanem ott ült az első sorban minden vasárnap a nagymise alatt, és amikor a himnuszt énekelte, belerezegtek az ablakok. Ez idő tájt vették el Aptyitól a kerepesi bérelt gazdaságot is, ő pedig napszámosnak állt. Alig volt mit ennünk. Memi disznót hizlalt, csirkét nevelt, Nagyaptyi, Memi édesapja meg először nem szólalt meg többé, majd meghalt.
Azért, mert apai nagyapám egyik fő támogatója volt a budapesti lutheránus középiskolának, felvettek oda (jóllehet katolikus voltam). Nagyon jól éreztem ott magam. Nemcsak nagyapám emléke miatt, hanem azért is, mert ebben az iskolában olyan zsenik tanultak, mint a Nobel-díjas Wigner Jenő és Neumann János. Európa legjobb középiskolája volt. 1952-ben a kommunisták ezt is bezárták, így hát tovább vándoroltam iskoláról iskolára, amíg végül 1954-ben az Eötvös Gimnáziumban le nem érettségiztem. Jó osztályzataim ellenére egy szikra esélyem sem volt, hogy valamelyik egyetemre felvegyenek, mert X kategóriás osztályellenségnek bélyegeztek, jelezve, hogy szüleim „az állam ellenségei”.
Régen halott apai nagyapám húzott ki újfent a bajból. Korábban segített valakinek, aki most a miskolci Műszaki Egyetem rektora volt, és amikor 1954-ben ennek az egyetemnek nem telt be a kontingense, ez az ember érintkezésbe lépett Aptyival. A rektornak jogában állt nyolc helyet betölteni tekintet nélkül a pályázók kategóriájára, és én lettem a nyolc közül az egyik. Mondanom sem kell, hogy mind a nyolcan X kategóriás diákok voltunk. Szeptemberben kezdődött az iskola, és már októberben bajba kerültünk, mert megszerveztünk egy összejövetelt, ahol orosz könyveket égettünk. Novemberben pedig mindannyiunkat kirúgtak az egyetem kollégiumából is, meg a menzáról is.
A hatóságok azt hitték, hogy ezzel vége is egyetemi pályafutásunknak, mivel étel és szállás nélkül egy diák sem tud tovább tanulni – ám négyünknek sikerült. Alakítottunk egy dzsesszzenekart (én doboltam), kibéreltük egy visszavonult prostituált lakásának hátsó szobáját, és ott loptunk ennivalót, ahol csak tudtunk. Egyik hely az észak-koreaiak konyhája, a másik a pék kocsija volt. Csak néhány észak-koreai tanult az egyetemen, így főszakácsuk és pincérük ugyanaz az ember volt. Ezért aztán amíg ő felszolgálta az ételt az ebédlőben, mi beugrottunk a konyhaablakon, és elloptuk, amit csak tudtunk. Aptyinak nem mondtam el, hogy már nem vagyok a kollégiumban, és nem ehetek a menzán, mert tudtam, nagyon fájna neki, és különben sem tudott volna segíteni. Csak tanultam, mint az őrült, hogy a legelsők közé kerüljek, mert ha sikerül, akkor átmehetek a budapesti Műszaki Egyetemre. Nyolcunk közül egyet elvitt az ÁVH, négy lemorzsolódott az iskolából, egy Miskolcon maradt és meghalt a forradalom alatt, kettőnknek pedig - Török Lacinak és nekem – sikerült átjutni Budapestre.
Óriási teljesítmény, és alapos lecke volt ez nekem. Attól fogva befogtam a számat, egy szót sem szóltam az oroszokról vagy a politikáról. Hála a kommunista bürokrácia rossz működésének, a miskolci egyetem kollégiumából való kicsapatásom dokumentációja szerencsére nem jött utánam Budapestre. Tiszta lappal indulhattam. Sportolni kezdtem, felfedeztem, hogy lányok is vannak a világon, jó barátokra tettem szert, és egyáltalában, nagyon jól éreztem magam a budapesti Műszaki Egyetemen. Eközben Aptyi a csömöri termelőszövetkezet tanácsadója lett, Péter a gödöllői Agráregyetemen tanult, Andris pedig középiskolába járt. Mindnyájan nagyjából tudomásul vettük az orosz megszállás meg a kommunizmus tényét, valamit, ami végleges, és ennek ellenére igyekeztünk élni az életünket. Ebben a hangulatban ért 1956. október 21-e, amikor a memoárom is kezdődik, és benne a húszéves énem, Öcsi szólal meg.

Fordította: M. Szász Anna

 <  home top  /\ 

2.Epilógus

Azok a magyar diákok, munkások, asszonyok és harcoló gyerekek többet tettek a kommunizmus jövőjének lezárásáért, mint egy sereg diplomata. Leleplezték a kommunizmus kegyetlen képmutatását…letépték róla az álarcot….Hálával és elismeréssel tartozunk nekik. Mert vereségük maga volt a győzelem.
Archibald MacLeish

Bécsben Péter úgy határozott, hogy az Egyesült Államokba kell mennünk, és Eisenhower elnök felterjesztett törvényjavaslatának köszönhetően az ország 32000 magyar menekültnek adta meg a külön engedélyt a belépésre.(1) Két hét múlva katonai repülőgéppel megérkeztünk az Egyesült Államokba, ahol a New Jersey állambeli Camp Kilmerbe vittek bennünket. 1956 karácsonyáig mintegy háromszáz magyar egyetemi hallgatót vittek át a táborból nyelviskolába a kis és haladó szellemű Bard College-re, amely New York államban van és a Columbia egyetemhez tartozik. A Bardon nem sokat tanultunk meg angolul, eközben viszont sikerült a tanárokat jócskán magyarra megtanítanunk. Megszerveztük a MEFESZ amerikai megfelelőjét is, amelyet AHSA-nak (American-Hungarian Student Associaton – Amerikai-Magyar Diákegyesület) neveztünk el. 1956 decemberében a Bard College ASHA tagsága elnökké választott engem, és e minőségemben felkerestem az ENSZ-t, találkoztam Povl Bang-Jensennel, előadásokat tartottam, és nemzetközi diákvezérekkel tárgyaltam, köztük az amerikai National Student Association (NSA) vezetőivel.(2)
Amikor befejeződött a nyelvtanfolyam a Bard College-on, a NSA felajánlotta, hogy diákszervezetünk, az ASHA vezetői dolgozzanak az ő bostoni irodáikban. Péteren és rajtam kívül első csapatunkba tartozott még egy fizetés nélküli titkárnő (leendő feleségem), az okos és szép Szacsvay Márta; alelnökünk, Korbuly Laci; öccse, Dani; és főtitkárunk, Gárdonyi Feri.(3) Bostonban mindenféle munkát elvállaltunk (én mosogattam, Márta pincérnő volt), szabadidőnket és pénzünket pedig diákszervezetünk építgetésére fordítottuk. Kiadtunk egy kis hírlevelet, a forradalomról szóló előadás-sorozatokat szerveztünk, igyekeztünk tagjainknak ösztöndíjakat szerezni, és előkészítettünk egy chicagói konferenciát 1957 nyarára. Sok amerikai vezető politikust meghívtunk erre a konferenciára, és feleletül meghívásunkra számos támogató nyilatkozatot és jókívánságot kaptunk, még az elnöktől és a külügyminisztertől is.
1957 szeptemberének beköszöntekor mindnyájunknak volt ösztöndíja, és más-más iskolákba széledtünk szét, hogy tanulmányainkat folytassuk. Márta a Skidmore College-ba került színművészet szakra, Péter az Oklahoma State Universityre ment, hogy befejezze állattenyésztési tanulmányait, én pedig New Jersey államba, a Stevens Institute of Technology-ra utaztam, hogy hajótervezési szakképzettséggel gépészmérnöki diplomámat megszerezzem.(4) A Stevens kiváló gépipari műszaki főiskola volt, csupa segítőkész, barátságos ember járt oda. A legszívesebben Frederick Bowes professzorra és feleségére emlékszem vissza, az asszony festő volt, aki magányomon és szegénységemen enyhítendő megkért, hogy üljek neki modellt, és ezért pénzt adott. Festőtudományának köszönhetően ma bizonyítani tudom, hogy szépséges kordzakóm valamikor csakugyan létezett.
Éppen a főiskolán voltam, amikor megjött a hír, hogy Tóth Ilonkát felakasztották, és 1958. június 16-án is az iskolában voltam, amikor megtudtam, hogy a szovjetek kivégezték Nagy Imrét és minisztereit. Erre a gaztettre válaszul megpróbáltuk elfoglalni a New York-i szovjet ENSZ konzulátust a Park Avenue-n, hogy felállítsuk a Szabad Magyar Kormány képviseletét. Ennek a képviseleti testületnek Kéthly Anna lett volna a vezetője, aki a Nagy kormány egyetlen szabad földön élő tagja volt. A New York-i rendőrség nem helyeselte tervünket, és én börtönbe kerültem.
1958-ban, a karácsonyi szünetben, még mielőtt tanulmányainkat elvégeztük volna, Márta és én összeházasodtunk.(5) New Yorkban, a 82. Streeten a Magyar Szent István templomot megtöltötték a magyar diákegyesület tagjai. Amikor le kellett volna térdelnem, nem engedelmeskedtem Kilián Csaba atya keze nyomásának a vállamon. Biztosan azt hitte, a térdeplés ellen van valami kifogásom. Valójában pedig nem akartam, hogy az összes barátunk lássa, lyukas a cipőtalpam.
Amikor 1959-ben én végeztem, Márta még tanult. Amikor hajókonstruktőri állást kezdtem keresni, hamar megtudtam, hogy „megbízhatatlan elem” vagyok (mert a szüleim a vasfüggöny mögött éltek). Így hát olyan területen kellett munkát keresnem, amelynek nincs köze a haditengerészethez. Ez aztán végül is a javamra vált, mert alkalmam nyílt körülnézni, és egy újonnan felbukkanó területet választani. Akkoriban még új volt az automatika, a számítógép és az egész folyamatirányítási szakma, így hát ennél kötöttem ki. A Crawford&Russel (később John Brown) nevű cégnél kezdtem el dolgozni. Ennek a műszaki tervező cégnek műanyaggyártó üzemek építése volt a specialitása. Sam Russelt, az elnököt Roosevelt a szintetikus gumiipar kifejlesztésével bízta meg a második világháború alatt. Amikor a japánok leállították Amerika természetes gumi utánpótlását, Samre hárult a feladat, hogy megteremtse az iparágat. Két év alatt sikerült neki. Nagy koncepciójú ember volt, és a tettek embere. Örültem, hogy neki dolgozhattam.
Első havi fizetési utalványomon (adók előtt) 450$ állt, kis lakásunk bérleti díja pedig 125$ volt. A gyerekek már jöttek is: Ádámka 1960-ban, Cica (Ágnes) meg 1961-ben. Bizony szegények voltunk, de azért 680$-ért vettünk Meminek repülőjegyet, hogy meglátogathasson bennünket, később pedig ugyanezen okból a másik nagyszülőknek, amikor a kommunista bábok végre vízumot adtak nekik. Mindketten esti iskolába jártunk. Én termodinamikából a magiszteri fokozatot akartam megkapni és számítógépekről tanultam, miközben Márta jelmeztervezést tanult, és angol irodalomból szerzett magiszteri képesítést, s ennek birtokában később a stamfordi középiskolában taníthatta ezt a tantárgyat. Pótmamákra persze nem volt pénzünk, így hát úgy kellett megválasztanunk az esti tanfolyamokat, hogy egyikünk a gyerekekre vigyázott, míg a másik iskolában volt. Mártának különösen nehéz volt ez az időszak, mert hacsak nem biciklivel mentem, ő ott maradt kocsi nélkül, egész napra bezárva a gyerekekkel.
1961-ben, huszonöt éves koromban Sam Russel kinevezett az automatikai részleg vezetőjévé. Ennélfogva beszereztem egy komoly, fekete keretes szemüveget (amelyre semmi szükségem sem volt), szakállt növesztettem, és tiszteletre méltó, érett, tapasztalt ember benyomását igyekeztem kelteni. Nálam jóval idősebb mérnököket azonban még mindig nem mertem szerződtetni. Következésképpen, amíg a részleg létszáma három alkalmazottról huszonhatra nőtt tíz év alatt, én a végén már roppant okos, de teljességgel tapasztalatlan kölyköket vettem fel egyenest az iskolapadból. Sam örült, hogy keveset kell fizetnie nekik, de tapasztalatlanságuk miatt hamarjában legalább a szakma alapvető ismereteire meg kellett tanítani őket. Így aztán engedélyt kaptam, hogy péntekenként a folyamatirányítás mesterségére (nem tudományára) oktassam őket. Ezeknek a péntekeknek a jegyzetei ott gyűltek az íróasztalomon, amikor egy nap egy látogatóban levő szerkesztő, egy régimódi holland-amerikai, Nick Groonevelt – aki még mindig középen választotta el a haját –megkérdezte, hogy mik azok. Amikor elmondtam neki, azt kérdezte: - Tudja-e, hogy a maga szakmájáról még nem jelent meg kézikönyv?
- Hát persze hogy tudom – feleltem. – Ha lenne, gondolja, hogy ezekből a lapokból tanítanék?
Nick gyorsan kapcsolt, és rábeszélt, hogy ezekből a jegyzetekből szerkesszek meg egy háromkötetes kézikönyvet (ma már a negyedik kiadást készítem elő). A kézikönyv sorozat 1969-ben jelent meg, éppen azután, hogy az oroszok leverték a „Prágai tavaszt”. Ezért dedikáltam a könyvet „Magyarország és Csehszlovákia fiataljainak”. Megjelenése előtt levélben megkértem Teller Edét, írjon előszót a könyvhöz, hogy a dedikációból, a nevemben szereplő ékezetekből és az ő közreműködéséből az olvasó világosan lássa, nem egy egyszerű segédkönyvet tart a kezében, hanem egy magyar tudományos eredményt. Ede bácsi nemcsak hogy eleget tett a kérésemnek, hanem egy egész hétvégét a Lawrence Livermore Laboratoryban töltött, hogy az én furcsa és rejtélyes, új területemet, a folyamatirányítást tanulmányozza. Ez körülbelül egybeesett azzal, hogy egy másik ’56-os magyar menekült, Andy Grove megalakította az Intel Corporationt.
1969-ben meghalt Aptyi. Vele voltam az utolsó percekben, fogtam a kezét. Leírhatatlan veszteség ért. A temetés után elhoztam Magyarországról a családi bibliát. Attól fogva az én feladatom lett, hogy növekvő famíliánkban a születéseket, házasságkötéseket és halálozásokat feljegyezzem. Akkor szűntem meg Öcsi lenni magamnak, és lettem Béla.
A könyveimért kapott tiszteletdíj folytán életünkben először némi többletpénzhez jutottunk. A gyerekek még mindig elég kicsik voltak, és szívesen töltötték velünk az idejüket, így hát ház helyett (még mindig béreltben laktunk) vettünk egy lakást egy közös területű, vermonti sítelepen. Életünk egyik legjobb befektetésének bizonyult. Nem csupán maradandó barátságokat kötöttünk, és nem csupán friss levegőből és derék vermontiakból jutott ki nekünk minden hétvégén, de arra is alkalmunk nyílt, hogy békés estéken hosszan elbeszélgessünk a kandalló előtt az Okemo-hegyen. Vettem magamnak egy élénksárga sportkabátot, hogy a gyerekek még ködben, hóesésben is mindig lássák, merre van a papa a hegyoldalon. A kandalló előtt magyar népi motívumokat hímeztem sárga síkabátomra. Az évek során ez a sárga kabát éppúgy a részemmé vált, mint a kordzakóm a forradalom alatt. Ezt viseltem, amikor több magyar környezetvédővel egyetemben 1992-ben megpróbáltam megakadályozni a sztálini gigantománia utolsó művének megépítését: a Duna elterelését egy betonágyú csatornába Bősnél. Akkor is ez volt rajtam, amikor Pataki kormányzóval az 1848-as forradalom 150. évfordulóját ünnepeltük New York Cityben. A kulturális műsor alatt a kormányzó a következő szavakkal fordult a fiához: „Ez volt nagyapád kedvenc dala.” De jólesett hallanom ezt. Mindig örömmel látom, ha még ebben a mi túlságosan materialista és némileg atomizált társadalmunkban is él a régi érték: a hagyomány- és múlttisztelet.
A hetvenes évek elején a gyerekek elérték azt a kort, hogy beléphettek a Magyar Cserkészegyesületbe, és gyűlésekre meg a magyar iskolába vittük őket minden hétvégén New Yorkba. Mivel úgyis ott kellett lennünk, Márta tanítani kezdett, és egy vadonatúj, tanároknak szóló, magyar tankönyvet is írt. Én is tanítottam, és néhány évig azt a kis hétvégi iskolát igazgattam. Nick Groonevelt akkoriban beszélt rá, hogy szerkesszek még egy kézikönyvet, az Environmental Engineers’ Handbookot. Azzal érvelt, hogy ha egy új szakma kézikönyvét meg tudtam szerkeszteni, akkor egy másikét is meg tudom. Élveztem a munkát ezzel a háromkötetes sorozattal (a levegő-, víz- és talajszennyezésre terjedt ki), és közben sokat tanultam. Mára már CD-n is megjelent.
1975-ben végre megnyitottam saját tanácsadó cégemet. Nehezemre esett Sam Russelt és az összes jó barátot otthagyni abban az irodában, ahova 1959 óta jártam biciklivel. Közülük sok remek mérnökkel még ma is tartom a kapcsolatot. Mellém szegődött a szerencse, miután megnyitottam saját irodámat. Első ügyfeleim között volt az IBM, a Hewlett Packard, a NASA és az amerikai energia minisztérium. Olykor Bill Gatesszel ültem egy asztalnál, aki a QDOS-áról (Quick and Dirty Operating System; gyors és aljas operációs rendszer) mesélt, én pedig bemutattam „digitális szobalányomat”, a házikomputert, amely kávét főzött, ablakot nyitott, vérnyomást mért, megtöltötte a frizsidert, és még sok minden mást csinált. Az IBM-nél az egész részvénytársaságra kiterjedő programot irányítottam az energiafogyasztás minimalizálásának, a környezetszennyezés csökkentésének és 53 IBM telep chip termelésének megnövelésének érdekében. Jimmy Carternek is segédkeztem, amikor függetleníteni akarta az Egyesült Államok energiáját, és olyan gyárakat terveztem, ahol bőséges szénkészletünket szintetikus üzemanyaggá lehetett átalakítani. Sajnos Reagan elnök véget vetett ennek a programnak, mert úgy határozott, hogy könnyebb a tengerészgyalogságot a Közel-Keletre küldeni, mint szénátalakító gyárakat építeni.
Az Egyesült Államokban velem történő megannyi jó dolgot ellensúlyozandó rossz híreket kaptam Magyarországról. 1977-ben tudomásomra jutott, hogy a szovjetek - kényelmes útvonalat akarván haditengerészetüknek biztosítani Európa szívébe – egy olyan terv elfogadására kényszerítették Magyarországot és Csehszlovákiát, amely szerint a Dunát elvezetik természetes medréből, és átterelik egy betonozott csatornába szlovák területen. Ennek következtében biztosan elpusztul az a páratlan élővilág, amely Európa egyetlen beltengeri deltáján alakult ki, a régi Pannon-tenger deltáján, aminek neve Szigetköz. 1977-ben én ilyen őrültséget nem vettem komolyan; nem hittem, hogy megtörténhet.
Az 1980-as években Márta befejezte tanári pályafutását, és egy műtermet építettünk neki. Azóta is keramikusként dolgozik, és alkotott néhány kimagaslóan szép tárgyat. Gyerekeink megszerezték diplomájukat, Ádámka a Columbián és a Yale-en, Cica pedig a Cornellen és a Sorbonne-on. Nekem az 1980-as évek az az évtized volt, amikor (Magyarországon dolgozva jó barátommal még a MEFESZ időkből, Mécs Imrével, akinek halálos ítéletét 1963-ban változtatták át) közreműködtem kivégzett miniszterelnökünk, Nagy Imre sírjának keresésében. Az illegális demokratikus sajtót, a fiatal „szamizdat” mozgalmat is segítettem, másológépek és papír kellett nekik. A titkos rendőrség állandóan a nyomomban járt, de megszoktam. Aztán egy nap, 1983-ban, amikor éppen egy vonat étkezőkocsijában kávéztam, három követőm ismerős arca újfent megjelent. Egyikük egyenesen nekem jött, és miután visszanyertem az egyensúlyomat észrevettem, hogy furcsa íze van a kávémnak.
Nem tudom, mi történt, de miután megittam a kávémat biztosan furcsán viselkedtem, mert Göncz Árpád (Magyarország nemrégen leköszönt köztársasági elnöke, akkoriban pedig az ellenzék egyik prominens tagja) elvitt egy taxiállomásra, hogy visszajussak Budapestre. Úgy tudom, hogy néhányszor megpróbáltam öngyilkosságot elkövetni, és ezután egy kórházban négy elektrosokk kezelést kaptam. Amikor kihevertem a furcsa ízű kávé hatását, a memóriám csődöt mondott. Annak következtében, hogy nem emlékeztem tanácsadói munkáim millió adatára, néhány ügyfelemet elveszítettem. Az IBM esetében ez kiváltképp sajnálatos volt, mert én terveztem a New York-i, a Madison Avenue 590. alatt álló központjukat, amely az első „önfűtő” épület volt a városban, és én még a saját tervezésemre sem emlékeztem.
Felépülésem, memóriám fokozatos és nem teljes visszatérése hosszú ideig tartott. Hogy kenyeret keressek, változtatnom kellett néhány dolgon. Az egyik ilyen változás az volt, hogy rájöttem: ha csinálni már nem is tudom, tanítani még igen. Így aztán elfogadtam egy meghívást, hogy legyek folyamatirányítási adjunktus a Yale egyetemen, és tanfolyamokat, szemináriumokat is tartottam más intézményeknél, vállalatoknál. Még ezalatt a nehéz időszak alatt sem hagytam fel Nagy Imre sírjának keresésével, és végül 1985. október 9-én a Wall Street Journal olvasói oldalán, egy cikkben bejelenthettem, hogy megvan. 1989-ben Nagy Imrének végre hivatalosan megadták a végtisztességet, és ideiglenes sírba temették.
1985-ben Szentágothai János, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és Szalai Sándor, az akadémia Duna-bizottságának vezetője segítséget kért tőlem. Úgy gondolták, hogy a gyalázatos Duna eltérítési terv nyugati segítség nélkül nem leállítható, és én (az Environmental Engineers’ Handbook szerkesztője) vagyok az a természetes személy, aki segíthet. Először haboztam, de amikor megtudtam, hogy dr. Szalai még a halálos ágyán is nógatta lányait, beszéljenek rá erre a feladatra (amelynek ő már nem tudott eleget tenni – meghalt rákban), hát belementem. A rákövetkező évek során időm jó részét (és megtakarított pénzünkből egy elég szép summát) erre a környezet elpusztító terv ellen folytatott harcra fordítottam. Megbeszéléseket, előadásokat és tüntetéseket szerveztem; a világot vezető embereket kerestem fel; és újságcikkeket tettem közzé. Mindeközben sokat tanultam a „nagy” Szlovákia ultranacionalista fanatikusainak egyesített erejéről, a volt kommunisták közötti haverszellemről és azokról a nyugati pénzintézetekről (osztrák és amerikai bankok), amelyek kölcsönökkel támogatták a „beton lobby”-t.
l989-ben, amikor összeomlott a szovjet birodalom, biztosra vettem, hogy mi is azok között az emigránsok között leszünk, akik egy szabad Magyarországra mennek haza, és segítenek szülőföldünk újjáépítésében. Nem így történt. Részben azért, mert képtelenek voltunk elválni a gyerekeinktől, másrészt pedig azért, mert míg én tősgyökeres magyar maradtam, egyszersmind tősgyökeres amerikai is lettem. Egyik ország iránti lojalitásom sem rövidítette meg a másikat; ez olyan, mint a különbség az édesanyánk és a feleségünk iránti szeretet között. Azért ez a dupla tősgyökeresség megváltoztatott valamit bennem. Már nem voltam fenntartás nélküli magyar; nem tudtam elfogadni az egyezségeket és kompromisszumokat, amiket megkötöttek.
Fel voltam háborodva, amikor azt láttam, hogy még egy kis nürnbergi per sem lesz (Reagan elnök és Gorbacsov miniszterelnök alighanem alkut kötöttek), és a bűnösöket még csak nem is azonosítják. Az is feldühített, hogy nem adták vissza az embereknek tőlük elvett javaikat, hanem sok kommunista kollaboráns „privatizálás” címszóval zsebre vágta az állam vagyonát. Egész egyszerűen képtelen voltam elviselni egy hazugságokra, leplezésekre és lopásra épült új Magyarország gondolatát.
Vladimir Meciar, a szlovák nacionalista fanatikus 1992. október 23-án elzárta határfolyónk, a Duna természetes útját, és szlovák területre térítette. 647 tüntető élén ott voltam sárga síkabátomban, és megpróbáltuk megállítani azokat a teherautókat, amelyek betontömböket vittek a folyómeder elzárásához, de nem sikerült. Elvonszoltak bennünket a teherautóktól, Szlovákia pedig ezzel a folyógyilkolással „naggyá” vált. Ezután Hágába is elmentem, amikor a Nemzetközi Bíróság ezt az ügyet, a világon az első nemzetközi környezetvédelmi pert tárgyalta. Ma is foglalkozom vele. Bízom benne, hogy az Európai Unió bővülésével Szlovákia is becsületesebb lesz, és ügyel a környezetre. Készítettem egy kompromisszum tervet, amely szerint a bősi gát tovább működhet, míg a Duna visszatérhet természetes medrébe, és az ősi Pannon-tenger deltájának élővilága helyreáll.(6)
Az 1990-es években családunk gyarapodott. Ádámka elvette Jennifer Bitmant, és két unokával ajándékoztak meg bennünket: Ivánnal és Katie-vel.(7) Cica (Ágnes) l998-ban hozzáment Richard Lawrence-hez, és a kis, szőke Ava születésével unokáink számát háromra növelték.(8) Miközben ezeket a szavakat írom, az unokáimra is gondolok, remélem, hogy egy nap elolvassák ezt a memoárt.
A forradalom tiszteletére az első szobrot 1998-ban emelték Magyarországon. Melocco Miklós alkotása, és a szobrász annak a Melocco János újságírónak a fia, akit felakasztottak, mert meg merte írni, hogy Mindszenty bíborosnak a kommunisták kábítószert adtak be. Mellocco Miklós szobrán a szabadság újszülött pillangójának az emberek kétségbeesetten próbálnak segíteni, hogy szárnyra keljen. A művész valóságos embereket ábrázol alakjaiban: Danner Jancsi földre rogyva a szobor mögött van, én pedig balról a harmadik vagyok a szobor elülső részén. A másik nagy becsben tartott megtiszteltetés, ami ért, az a Nagy Imre emléktábla, amelyet 1999 októberében kaptam Göncz Árpád köztársasági elnöktől.
Időszámításunk belépett a harmadik évezredbe, Magyarország pedig fennállásának második évezredébe. Szomorú új kezdet ez nekünk magyaroknak. Részint azért, mert a történelmi Magyarországot kilenc állam között felosztották, ennélfogva a magyarság lett az egyik legnagyobb kisebbség egész Európában. Szomorú időszak ez azért is, mert az emberiség mintha csak az erőszakosakra figyelne oda, és a magyar kisebbségek nem erőszakos emberek, aki hisznek a demokráciában és az önrendelkezésben. Nagyon remélem, hogy vezetőink hozzáállása megváltozik. Remélem, hogy a vojvodinai magyarok előbb-utóbb megkapják azt a védelmet, amit a koszovói albánok kaptak. Hasonlóképpen remélem, hogy az összes magyar kisebbség visszakapja iskoláit, templomait, s hogy Jugoszlávia, Románia és Szlovákia magyar közösségeinek autonómiáját végül visszaállítják. De ami a legfontosabb: remélem, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozással a régióban az államhatárok nem látszódnak majd, és felosztott népem legalább kulturálisan újra egyesül. És végül remélem, hogy most, amikor a magyar vezetők egy új nemzedéke kezdi lerakni Magyarország következő évezredének alapjait, épít majd az 1956-os forradalom eszményeire.

Fordította: M. Szász Anna

 <  home top  /\ 

1. fejezet: Egy átlagos nap.

Felhős vasárnap délután volt. A Gellérthegyen kutyáikat sétáltatták az emberek Én is szívesen sétáltam ott, élvezve ennek a gyönyörű városnak elém táruló panorámáját. Mivel már csak egy nap hiányzott az esedékes havi 140 forintos ösztöndíjam kiutalásáig, az sem zavart, hogy pénztárcám csaknem teljesen üres volt.

Utolsó forintjaimon megváltottam a jegyet a Gellért-fürdőbe. Leúsztam a szokásos 50 hosszt, majd egy pillantást vetve az órára, észleltem, hogy csupán 20 percem maradt, hogy átöltözzek és odaérjek a magasugró versenyre. Pillanatok alatt az utcán voltam és rohantam a villamosmegállóhoz.

A 47-es villamos csikorogva kanyarodott a Szabadság-hídra. Három-négy futólépés elég volt, hogy utolérjem az utolsó kocsit és felugorjak a lépcsőre. A nagydarab szőke kalauznő rögtön ott termett a peronon és rákiáltott az előttem álló fiatalemberre: „Tessék feljebb jönni, a lépcsőn utazni tilos!”

A fiatalember feljebb lépett, én maradtam. Tudtam, hogy 187 centiméteres magasságommal egy lépcsőfokkal magasabb vagyok az átlagnál, így nem tűnik fel, ha lejjebb állok, fejem egy magasságban van a többiekével. A kalauz nem is szólt nekem, így készenlétben maradhattam a gyors leugrásra a sportpályánál.

Sikerült is a két megálló között leugranom, pont a Kinizsi (ma FTC) sportpálya bejáratánál. Berohantam és pillanatok alatt magamra dobtam a piros-fehér mezt és a rossz szagú cipőt az ugyancsak kellemetlen szagú öltözőben. Úgy éreztem, hogy jól áll nekem a piros mez, vézna felsőtestem izmosabbnak látszott benne.

Az ugróverseny már nagyjában folyt. A léc 130 centiméteren volt. Az edző, János bácsi mérgesen megjegyezte: „Mi van, te beképzelt primadonna? Már meg sem jelensz amíg 130-nál nincs feljebb a léc? Vagy talán Ágnes van a dolog mögött?”

Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a megjegyzést és igyekeztem a bemelegítésre koncentrálni. Meglepett, hogy emlékezett Ágnesre. Hiszen Jani bácsi mindössze egyszer-kétszer láthatta ezt a 15 (jó, majdnem 16) éves zöldszemű kislányt, aki edzés után várni szokott.

Mire rám került a sor, a léc már 140 centin állt. Ketten voltak előttem. Az első, egy szemüveges, vöröshajú fiu szemüvegét gondosan letéve egyenes nekifutással az akkor divatos (guruló?) stílusban átugorta a lécet. A következő, egy magas, szőke srác ugyanazt az ollózó technikát használta, mint én, de ő ballábbal dobbantott és így jobbról futott neki. Neki is sikerült.

Most én következtem. Balról nekifutottam, aztán már majdnem a léc alatt dobbantottam, s éreztem, ahogy emelkedem a levegőbe, hogy jó lesz...aztán a bal lábammal levertem a lécet! Miközben köpködtem a homokot, amit az esés után nyeltem, hallottam a versenybírót: „Huszonkilences, második kisérlet!”

Másodszorra átvittem a 140-et és ez megnyugtatott. Utána simán átvittem a 150-et is, a versenybíró ezt egy „nem rossz, 29-es” megjegyzéssel nyugtázta. Ekkorra már az eredeti mintegy ötven versenyzőnek a fele kiesett. Addigi egyéni csúcsomat, 155 centimétert minden különösebb nehézség nélkül sikerült teljesítenem, ami rendkívül feldobott. 160 centinél kissé megijesztett, mikor rágondoltam, hogy Anyám vagy Ágnes nyugodtan elsétálhatna alatta! Kétszer elhibáztam, végre harmadszorra sikerült. Ez már igen! Már csak hatan maradtunk versenyben, s már jó néhány nézőnk is akadt. Jól esett a figyelem központjában lenni, ez erőt és önbizalmat öntött belém. A nézők között megpillantottam diáktársamat, Attilát és mellette a kis futót, Marikát, Perr Gyuszi barátom menyasszonyát, aki lelkesen szurkolt nekem. Mikor átvittem a 165 centit a nézők tetszésnyilvánítása közepette, odajött hozzám, s ujjával oldalamba bökve gratulált: „úgy ugrottál, mint egy kecskebéka!”

Már kezdtem levetni a cipőmet, amikor Jani bácsi megállított: „Nem akarod megpróbálni a 170-et? Azzal már érmes lehetnél!”

„Sietnem kell, mert vacsorára nincs otthon kenyér, s nekem kell megvennem” válaszoltam.

„Hol kapsz vasárnap kenyeret?” tünődött Jani bácsi.

„ A Baross téri Közért hatig nyitva van, addig oda kell érnem” mondtam.

Gyors számvetést csináltam. A kétkilós kenyér ára 6 forint 80 fillér. Memi egy tízest adott rá. Az én utolsó két forintom már elment a Gellért-fürdői belépődíjra, de a tízesből még telik egy telefonra, hogy Ágnest felhívjam. Az akkor éppen futó népszerű olasz film, a Selistyei asszonyok másnap délutáni előadására akartam meghívni. Az előadás délután négykor kezdődik, addigra hazaér az iskolából, gondoltam. Pénzem ugyan még nem volt mozira, de másnap, 22-én megkapom a havi ösztöndíjamat, ez 140 forint, vagyis gazdag leszek!

Egy húszéves, egészséges fiatalember számára, különösen, ha reggel óta nem evett, a friss kenyér illata ellenállhatatlan. A friss, meleg kenyér szinte kínálta magát. Először a sarkát tépdestem, aztán a belét kezdtem ki. A Közérttől kerepesi házunkig való több mint egy órás út alatt a kenyér lassan, szinte észrevétlenül a felére apadt.

Amikor beléptem a kiskapun, kutyám, Bukucs rohant felém. Mindig örömmel üdvözölt, mikor hazajöttem, de ennyire boldognak rég nem láttam. Nem tudom, miért, de engem különösen szeretett. Talán a szagom tetszett neki? Hogy nem vittem túlzásba a napi tisztálkodást? Orrával térdemet bökdöste, s megállás nélkül ugrált és nyaldosott. Talán arra akart emlékeztetni, hogy régen nem töltöttünk együtt egész napokat az erdőben, ahol a madarakat kergette, míg én gombát szedtem?

A konyhában már égett a villany, mikor beléptem. Öcsém, Andris, rögtön átlátta a helyzetet és elkezdett kiabálni: „Öcsi megette a kenyeret! Öcsi megette a kenyeret!”

Andris négy évvel volt fiatalabb nálam, de neki is Öcsi voltam. Ezt a nevet még születésemkor kaptam, mivel volt már egy bátyám, Péter.

Apám – Aptyi – a konyha sarkában ült, ahol félig telt borospoharak mellett izgatottan beszélgetett két szomszédunkkal. Félfüllel hallottam, hogy többször is emlegették az Eisenhoffer nevet, de azt nem azonosítottam az amerikai elnökkel. Közben Memi elvette – helyesebben elkobozta – a kenyér maradványát, mondván, hogy az a másnapi ebédre kell. Vacsorára kitálalt nekem egy tányér gőzölgő bablevest, de kenyér nélkül.

Péter a másik szobában olvasott, anyai nagyanyám, Nagymemi pedig lassan elvonult a saját szobájába. Szokás szerint most is nagykabátban volt, mivel még nem fűtöttünk.

„165 centit ugrottam” mondtam csak úgy magam elé.

Pillanatnyi csönd támadt. Aptyi büszkén nézett rám, Memi pedig odament az ajtófélfához, ahol a magasságunkat időnként megjelölte, hogy megnézze, milyen magas az a 165 centiméter. Andris reakciója tipikus testvéri szolidarításról tanuskodott: „Egy frászt! Meséld a kóbinak!”

Vacsora után – ami számomra a bableves volt – feldobtam rajztáblámat a konyhaasztalra és dolgozni kezdtem a golyóscsapágy terven, amit másnap kellett beadni. A körvonalakat ceruzával már halványan megrajzoltam, csak a tussal való kihúzás volt hátra. A legkisebb hibákat is ki kellett vakarni, amire egy borotvapengét használtam. Ámuló öcsémnek elmagyaráztam, hogy Vörös professzornál a külalak a legfontosabb. Ha a csapágygolyók szögletesek, az sem olyan nagy bűn nála, mint egy elrontott rajz.

Közben a szomszédok elbucsúztak, Memi befejezte a mosogatást és aludni tért. Aptyi ellátta az állatokat – volt egy tehenünk, egy lovunk, néhány kecske, disznó és baromfi – aztán ő is lefeküdt. Andris és Péter már jóízűen horkoltak, mire jóval éjfél után felgöngyöltem a kész rajzot és beestem az ágyba.

Másnap reggel Memi kétségbeesetten próbált lelket verni belém. Először hatkor, majd negyed hétkor rázott fel, míg végre kikecmeregtem a meleg ágyból. A fürdőszoba jéghideg volt, a WC nem öblített. A „meleg” csapból hideg víz folyt, és mindenki egyszerre akarta használni.

Gyorsan öltözni kezdtem. Szandált vettem, bár októberben már túl hideg volt hozzá. De nem akartam a vadonatúj csukámat, ezt a vastag gumitalpú, csodálatos cipőkölteményt koptatni, amire egész tavaly nyári keresetemet, kilencszáz forintot költöttem. Ez volt életemben az első új cipőm. Az idei nyári keresetem pedig egy ugyancsak divatos kordbársony zakóra ment el. Mivel nyáron nem kaptunk ösztöndíjat, saját magunknak kellett gondoskodnunk kiadásainkról.

A szandálhoz felvettem kedvenc jampec nadrágomat, ami térd alatt olyan szűk volt hogy cipzár volt hozzá, hogy fel lehessen húzni. És a méretre készült kordbársony zakómat, ami a magyarországi heti átlagfizetés tízszeresébe került. Ez volt életemben az első és egyetlen méretre szabott zakóm. Borzasztóan szerettem, mert izmos, deltás külsőt kölcsönzött különben inkább vézna alakomnak. Ami ennél is fontosabb volt, hónaljában kényelmes fészket nyújtott Ágnesnek, amikor együtt sétáltunk. Onnan nézett föl rám huncutul, miközben azon gondolkodott, hogy elgáncsoljon vagy csak kis farával váratlanul belém ütközzön.

Fél hét után öt perccel hagytam el a házat. Csak 17 percem volt, hogy elérjem a 6:52-ös vonatot, s az út rendes tempóban 20 percet vett igénybe. Szaporán szedtem a lábamat. Útközben lehagytam Ordassy Évát (akibe szintén reménytelenül szerelmes voltam), aki a Tanítóképzőbe járt. Most már tudtam, hogy baj van, mert ő a 7:02-es személyvonattal járt. Rohanni kezdtem, ami nem volt könnyű szandálban, hónom alatt a könyveimmel és a golyóscsapágy rajzzal.

Már 6:51 volt, amikor felértem a dombtetőre és megpillantottam a közelgő vonatot. Még vagy 300 méterre voltam az állomástól. Most már emberfeletti tempóban rohantam. Még 200 méter volt hátra, mikor a vonat megállt, és száz, amikor az utolsó utas felszállt. Ötven méterre voltam, amikor lassan elindult a vonat. Az utolsó kocsi peronján állt Bakonyi Tibi barátom, aki meglátott és nyitva tartotta a kocsi ajtaját. A vonat már gyorsulni kezdett, amikor elkaptam a fogantyút, ami elég lendületet adott, hogy felugorjak a lépcsőre, könyveimet és a rajzot görcsösen hónom alatt szorítva. Kimerülten lerogytam egy padra. Ez a nap is jól kezdődött!

Bár a barátom volt, Tibi úgy tett, mintha a világon semmi sem érdekelné. Mindig közömbösnek látszott. Fekete haja mindig simára volt fésülve. Volt egy igazi Pelikan töltőtolla, ami nagy szó volt, különösen egy diáknak. Apja, Aladár bácsi azelőtt testőrtiszt volt. Jobblábát a Vár 1944 októberi ostrománál veszítette el, amikor a németek elfoglalták a Várat és elhurcolták Horthy Miklóst. Tizenkét év után Aladár bácsi ugyanúgy gyűlölte a megszállókat, beleértve a jelenlegieket, az oroszokat.

Azon a reggelen Tibi tarokkozott. Szerinte ez egy arisztokratikus kártyajáték, ami a bridzsnél is előkelőbb, a nonkonformisták játéka, az örök ellenzékieké.

Anyám első szerelme, Melocco János is szerette a tarokkot. Ő pályafutását diplomataként kezdte, majd később egy katolikus ujság szerkesztője lett. Nekünk János bácsi volt, felesége pedig Dóra néni.

Amikor János bácsi kinyomozta, hogy a kommunisták drogokkal kezelték Mindszenty hercegprímást, hogy hamis vallomásra kényszerítsék, ezt le akarta közölni lapjában, letartóztatták, majd hamis vádak alapján halálra itélték és kivégezték. A kommunisták „tapintatosan” közölték Dóra nénivel a hírt: a holmiját tartalmazó csomagban egy nyomtatott szöveg volt, mely szerint a kivégzés államtitkot képez és erről senkivel sem szabad beszélnie. Ennyi volt az egész.

Mikor beért a vonat a Keleti pályaudvarra, újra kezdődött a futás és villamosokra való fel- és leugrálás, hogy időben érkezzem. A főbejárat lépcsőit kettesével véve sikerült is időben befutnom. Az első óra a géptervezés volt, a legunalmasabb tantárgy, amit egy harmadévesnek el kellett szenvednie. Leadtam a csapágyrajzot és letelepedtem Lipcsey Attila mellé, akin meglátszott az éjszakai rajzolás fáradalma. „Ha többet tudtam volna a tusrajzról a felvételkor, inkább a Zeneakadémiára jelentkeztem volna” panaszkodott. Ezen csak mosolyogni tudtam. Én, mint osztályidegen, örülhettem, hogy egyáltalán valahova felvettek.

Elkezdtem nézegetni a Népsportot, megkerestem benne az előző napi eredményeket. „Varga kapta a bronzot!” szaladt ki a számon önkéntelenül. Vörös professzor hirtelen elhallgatott, s kétszáz fej fordult felém. Elvörösödtem s behúztam a fejem.

Délben, útban a menza felé bementem az irodába, s szerencsére a kedvenc adminisztátornőmet találtam ott. Párttag létére rendes ember volt. Elmondtam neki, hogy nincs egy vasam se és szeretném előre felvenni a novemberi ösztöndíjamat.

„De hiszen még csak október 22-ike van” jegyezte meg csodálkozva.

„Igen, de szeretném Ágnest elvinni a Szelistyei asszonyok előadására. Ez egy olasz film és ma adják utoljára” magyaráztam.

„Tudom, hogy a Szelistyei asszonyok olasz film” mondta epésen, mintegy értésemre adva, hogy nem minden párttitkár abszolut bunkó.

Nem akartam vitába bonyolódni vele, inkább könyörgésre fogtam a szót: „Ágnes csak tizenöt éves, jövő hónapban lesz 16, és neki sokat jelent, hogy ezt a filmet megnézheti. Nem hiszem, hogy a népgazdaság összeomlik, ha négy nappal előbb megkapom a 140 forintomat.”

Mosolygó fejcsóválással a páncélszekrényhez lépett és kiszámolta a 140 forintot. Aztán megjegyezte: „Ne felejtse el, hogy két órakor az aulában fontos gyűlés lesz.”

Nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: „Megint egy fontos gyűlés? Ez miről szól? Az erősődő békeharcról vagy a Mongóliával kötött barátsági és együttműködési szerződés megújításáról?”

„Nem, ez tényleg fontos! Lengyelországról lesz szó és Poznanról.”

Nem hittem neki, de látván, milyen komolyan mondja, sarkon fordultam és kimentem.

Az ebédlőből felhívtam Ágnest, aki éppen hazaért ebédre. A telefonban hallottam, ahogy ugrándozik örömében, annyira örült, hogy láthatja a filmet. Izgatottan, hadarva beszélt, a nyelve úgy pörgött, mint a motolla. Jól esett hallani a lelkesedését, igazán érdemes volt kicsit kunyerálni a pénzért. Megállapodtunk, hogy négykor találkozunk a Bástya mozi előtt.

Ebédnél Attila és én összefutottunk egy másik barátunkkal, Egry Gyurival, akit Menő néven ismert mindenki. Ő mesélte, hogy szombaton a szegedi egyetemen megalakult az új, független diákszervezet, a MEFESZ. Szinte hihetetlen volt, hogy ilyesmi történhet, hiszen az országban semmiféle független szervezet nem létezhetett, csak amit a kommunista vezetés kézben tartott.

Menő évfolyamtársam és jó barátom volt, szintén harmadéves gépész, pár centivel magasabb nálam. Hosszú lóarca állandóan mosolygott és járása leginkább egy tevére emlékeztetett, ahogy csámpásan, jobbra-balra dülöngélve cammogott. Ennek ellenére jó kosaras volt. A nyári honvédelmi gyakorlaton mindketten tornacipőben meneteltünk a szakaszunk élén, mert nem talaláltak számunkra megfelelő méretű csizmát. Azon viccelődtünk, hogy talán csak azért nem foglalták el az oroszok Skandináviát, mert nem rendelkeztek elég nagyméretű csizmával az ottani óriások számára.

„Jössz a két órai gyűlésre?” kérdeztem Menőt.

„Miért ne?” válaszolt egykedvűen.

„Nekem nem olyan egyszerű” mondtam. „Ha lekésem a négyórai előadást, Ágnes soha nem bocsát meg nekem”.

„Ugyan. Elmész fél négykor és kész”

Ebéd után Attila és én elmentünk a „Gellért osztályra”. Attila nem értette, miért szerettem meglátogatni a Sziklakápolnát. Neki soha nem mondtam el, hogy anyám gyermekkorában egyszer egész éjjel ott imádkozott, mivel pár perccel lekéste a kapuzárást és nem mert hazamenni. Jellemző volt nagyapámra, hogy a pontosságot szigorúan betartotta és megkövetelte. A K. u. K. hadseregben volt őrnagy, aki 1915-ben Szerbiában szolgált. A háború után hazajött és hátralevő éveiben Mallarmé, Rimbaud és Verlaine verseit fordította magyarra. Komplex ember volt, az biztos.

 <  home top  /\ 

2. fejezet: A MEFESZ megalakulása és a 16 pont.

Attilával fölmentünk a Műegyetem nagy előadótermének, az aulának karzatára. Díszes, márványborításu falai mentén az egyetem egykori rektorainak mellszobrai sorakoztak. Egyikük, Stocek rektor szobra két hét múlva majd életmentő szerepet fog játszani, de most nem tűnt ki a többi között. Legtöbbjükről semmit sem tudtam, csak nevük nyomán próbáltam származásukra következtetni.

Mikor Attila észrevette érdeklődésemet, megjegyezte: „Tudtad, hogy sokan közülük zsidók voltak?” Kisvártatva hozzátette: „Akárcsak Rákosiék meg az ávósok”

„Tehetséges nép” – mondtam – „irónikus, nem?”

Lehettünk vagy kétezren a teremben, de egyikünk sem igazán figyelt oda, hogy mi történik a pódiumon. Csak a jelenlevők egymásközti beszélgetéseinek monoton duruzsolása hatotta át a termet, a szokásos, szabványos kommunista szónoklatok foszlányai egyszerűen elszálltak a fülünk mellett. Mindig ez ment az ilyen gyűléseken: ők beszéltek, mi pedig nem figyeltünk oda.

Alattunk, a földszinten, a pódiumon a két rektor, Gillemot László és Cholnoky Tibor ült a mikrofonnál. Melletük néhány professzor, az egyetemi párttitkár és pártfunkcionáriusok, valamint a DISZ helyi vezetősége. Egyforma kék zakójukban, fehér ingükben és vörös nyakkendőjükben valami különös pingvin vagy papagáj látszatát keltették.

A gyűlést maga a DISZ hívta össze abból a célból, hogy az akkor már érzékelhető politikai erjedést meglovagolják s a reformokat követelő diákság élére állva a helyzetet kézben tartsák s megakadályozzák egy független diákszervezet megalakítását. Mióta megalakult Szegeden a MEFESZ, a DISZ egyszerre elkezdett törődni a tagságot foglalkoztató gondokkal. Hirtelen fontos lett nekik a kedvezményes utazási bérletek és olcsóbb tankönyvek ügye, a koszt és a diákszállások minősége. Mi nem szóltunk hozzá, hagytuk őket beszélni. Hitelük már régen nem volt előttünk.

Amíg lenn folytak a szónoklatok, én szorgalmasan fényesítettem „arany” gyűrűmet, amit 36 forintért vettem, melynek családfájában nem csekély réz beütés lehetett, mert helyenként szép zöld patina borította. Megnyálazott zsebkendőmmel éppen kezdeti sikereimet értem el, amikor Attila oldalba bökött és lemutatott a pódiumra, ahol tülekedés látszott a mikrofon közelében. Hirtelen csend lett, mindenki dermedten figyelte a szokatlan fejleményt. Egyszerre egy hangot hallottunk: „Szegedről jöttem, beszélni akarok!”

Hihetetlen! Ilyen még nem volt! A levegőben szinte pattanásig feszült a légkör. Nem tudtuk, ki beszélt, de láttuk, amint a DISZ pingvinek egy vékony fiút próbálnak eltuszkolni a mikrofon közeléből. Diáknak látszott, s egyre beszélt, gesztikulált, de nem hallottuk, mit mond, mert a kékzakós DISZ-esek elsodorták a terem szélére.

Közben Orbánné, a párttitkár ragadta magához a mikrofont és dorgálni kezdte a közönséget: „A maguk feladata tanulni!” majd majdnem kiabálva folytatta: „Nem kérünk a szegedi MEFESZ-ből! Nincs szükségünk újabb szegedi gondolatra!” Fogalmam sem volt, mi a baja Szegeddel, a szegedi gondolatról azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. De nagyon imponált ez a bátor szegedi gyerek.

Nem fért a fejembe, amit ez a diák csinált. Mit akar? Megbolondult? Nem tudja, hogy ezért kicsaphatják az egyetemről, de akár börtönbe is kerülhet? Legjobb esetben egy alapos verést biztosan kiosztanak neki az ávón. Pedig tudhatná, hogy nekünk nincs beleszólási jogunk semmibe, a mikrofon pedig azoknak van fenntartva, akiket az elvtársak beszélni engednek. Még a DISZ-pingvinek is csak azt mondhatják el, amit már előzőleg egyeztettek a felsőbb pártirányítással. De még kijelölt szónokok is csak a meghatározott sorrendben beszélhetnek.

Attila megjegyzése saját gondolataimat visszhangozta: „Te érted, mi történik ott lent?”

Időközben bevonultak a terembe a katonai tanszék vezetői, s helyet foglaltak a pódiumon. Az egyetemen csak nekik volt fegyverük, amit állandóan viseltek. Halálos csönd támadt, mindenki a pódiumot nézte. A szegedi diák tovább próbálkozott az őt visszatartók gyűrüjéből szónoki emelvény közelébe kerülni. Egyszer csak a hallgatóság soraiból bekiáltott valaki: „Hagyják beszélni!”

Meghűlt a vér az ereimben. Ilyenre nem volt példa, mióta a Vörös Hadsereg „felszabadította” Magyarországot. A merész hang egy magas termetű, szőke ötödéves építészhallgatóé, Danner Jancsié volt. Jancsi fülei vörösek voltak, szája remegett, de nem hátrált – elszántan nézett szembe az őt rémülten figyelő kétezer diákkal.

„Elment az esze” – gondoltam.

Közben egy másfajta, méltatlankodó moraj futott végig a termen és akkor, néhány sorral előttünk egyik évfolyamtársam, Zsindely Laci bátortalanul tapsolni kezdett.

Mintha lavina indult volna meg. Először négyen-öten, majd tízesével, százasával ugrottak fel és csatlakoztak a futótűzként terjedő tapsviharhoz. A fülsiketítő zajban inkább leolvastam mint hallottam Attila szájából: „Tapsolj, vagy soha többé nem állok szóba veled!”

Hihetetlen látvány volt. A székeiből felemelkedő közönség ovációjára az emelvényen helyet foglaló pártemberek zavartan, tanácstalanul és tehetetlenül reagáltak. Még sohasem láttam őket ilyen elbizonytalanadottnak. A hátamon végigfutott a hideg az izgalomtól miközben megszállottan tapsoltam. Az agyamban vadul kergetőztek a gondolatok: lehetséges mindez, vagy csak képzelődöm? Tényleg képesek vagyunk nyiltan ellentmondani azoknak, akik eddig mindig dirigáltak nekünk? Mégis számítunk mi is, lehet fontos az, amit mi gondolunk? Lehet, hogy ezentúl szabadon beszélhetünk? Lehet, hogy ezekkel a gondolatokkal nem vagyok egyedül?

Felborult a rend, totális káosz uralkodott a teremben. A párttitkárnő a telefonhoz rohant. A pingvinek halálsápadtan, magukbaroskadtan ültek. A katonai tanszék tisztjei pisztolyaikon tartották kezüket, a DISZ titkár pedig ordítozott a mikrofonba. A hangzavarban egyszer csak újra hallottuk a korábbi hangot, ezúttal határozottabban és hangosabban: „A szegedi MEFESZ küldötte vagyok! Engedjenek szóhoz!”

Úgy éreztem magam, mint akit hipnotizáltak. Felálltam és elindultam a hang irányába. Láttam, hogy Attila is ugyanúgy tesz. Valami belső indíttatásból megindultak mások is tucatjával, a terem minden részéből a hang irányába. Volt valami felemelő s egyben riasztó is ebben a spontán megmozdulásban. Mentünk előre anélkül, hogy tudtuk volna, ki tart velünk. Mindannyian a pódium felé tartottunk, ahol az elszánt, de ugyanakkor riadt pingvinek körülfogták a MEFESZ-es fiút. A kör egyre ritkult ahogy közeledtünk, s nyomultunk a mikrofon irányába. Mikor kinyúltam az egyik kövér pingvin felé, hogy eltoljam az útból, felcsúszott kabátujjam alól kivillant a karórám. „Szent ég, 3 óra 40 perc, lekésem a randevút, oda a mozielőadás!” De hirtelen megláttam a mikrofont, alig 5 méterre tőlünk. Teljes erővel nyomultunk előre. A DISZ ellenállás megtört, Danner Jancsi elkapta a mikrofont: „Felkérem a szegedi egyetem küldöttjét, hogy jőjjön a mikrofonhoz!”

Hatalmas ováció fogadta a bejelentést. Aztán láttam, ahogy a 190 centiméter magas Jancsi lehajol és átadja a mikrofont egy kistermetű sovány fiatalembernek, akit védőgyűrűként vettünk körül. Szemembe könny szökött, amikor határozott hangon elkezdte:”Diáktársak! Magyarok!”

Fényképezőgépek villantak, idegenek rohantak a telefonokhoz, filmesek reflektorai világították meg a termet. A szegedi nem törődött a sajtó tevékenységével, hanem beszélni kezdett: „Megint Lengyelország felől fúj a szabadság szele. A nálunk tanuló lengyel vendégdiákok támogatásunkat kérik. Az orosz csapatok körülfogták Varsót, de a lengyel csapatok körülfogták az oroszokat. Poznan is szabad, de be van kerítve. Lengyelország mutatja az utat és támogatásunkat kéri. Nem hagyjuk cserben őket! Mi, szegedi egyetemisták elhatároztuk, hogy követjük a lengyelek példáját és megalakítjuk a független szervezetünket, a -t. Csatlakozzatok ti is hozzánk, alakítsátok meg a saját MEFESZ szervezeteteket.”

Ekkor belezavarodott a mondókájába, hangja elcsuklott. Lassan, dallam nélkül dünnyögni kezdte a Himnuszt. Először bizonytalanul, majd fokozatosan, egyre erősebben és határozottabban átvette a teremben összegyűlt kétezer ember. Volt ebben valami dacos, a rendszernek ellentmondó gesztus. A Himnuszt, ha nem is merték hivatalosan betiltani, a kommunisták nem szívelték, s ritkán lehetett nyilvános alkalmakon elénekelni; valahogy összeegyeztethetetlennek tűnt az „Isten” szóval kezdődő ima a kommunista állam gondolatával. Így főleg templomban, mise végén énekeltük.

Az aula hatalmas csillárja remegett és az ablakok rezegtek, ahogy telitorokból, könnyes szemmel, feszes vigyázzállásban énekeltünk nemzeti imánkat. Mire a végéhez értünk, mintha valami csoda történt volna: mi, a korábban félős, kiszolgáltatott emberek mintha ujjászülettünk volna. Már nem féltünk, s ennélfogva felszabadultunk.

Délután öt óra lehetett, mikor közfelkiáltással megszavaztuk a Műegyetem MEFESZ csoportjának megalakulását. A pártemberek és a DISZ-pingvinek még mindig a pódiumon voltak, de mienk volt a mikrofon. Most már mi döntöttük el, ki beszélhet, és nem tagadtuk meg senkitől a szót; a hallgatóság döntötte el, kit hallgat meg. Ha a diákok egyetértettek a szónokkal, megtapsolták, ha nem, kifütyülték.

Az első felszólalók a diákok gondjaira koncentráltak. Egyikük a nyugati nyelvek oktatását, másik a kötelező marxizmus-leninizmus oktatás eltörlését szorgalmazta. Közben egyre-másra érkeztek az egyetemek és üzemek küldöttei. Valami csoda folytán, amit máig nem értek, az egész városban híre ment, hogy nálunk valami rendkívüli történik. A felszólalások pedig egyre szenvedélyesebbé, a követelések pedig mind radikálisabbá váltak.

Az eufória teljesen hatalmába kerített. Kezdtem hinni, hogy én is számítok, hogy számít a véleményünk, s a jövőnk a saját kezünkbe került. Ezekben a percekben a tegnap még cinikus, passzív emberekből cselekvő, reménykedő hazafiak lettünk. Úgy éreztem, hogy életemnek van értelme, s minden erőmmel használni, szolgálni akartam az ügyet, mely honfitársaimat szabaddá, büszke és boldog polgárokká teszi.

Pillanatnyi eufóriámat hirtelen a kétség és félelem váltotta fel. A lelkesedés nem pótolhatja a tapasztalatot, s mi idáig nem voltunk döntéshozó szerephez szokva. Mi lesz, ha valami ostobaságot követünk el? Honnan tudjuk, mi volna a helyes út céljaink elérésére?

Mintegy válaszként saját kérdésemre, hallottam, amint a soronkövetkező felszólaló bemutatkozik: „Szilágyi József vagyok” . A felnőtt esti tagozat hallgatója volt, Nagy Imre köréhez tartozó reformkommunista. Feszült figyelemmel hallgattuk.

„Amit csináltok, az nem törvényellenes! A Népköztársaság alkotmánya biztosítja a szólásszabadságot és a kormányhoz való felterjesztések benyújtásának jogát. Nem csak jogotok, kötelességtek is, hogy kinyilvánítsátok gondjaitokat, a kormányzatnak pedig kötelessége, hogy azokra választ adjon.”

Szilágyi után Kuczka Péter költő vette át a mikrofont.

„Nem értek egyet a párttitkárotokkal. Nem a tanulás a legfontosabb dolgotok ma, annál fontosabb feladatotok van. Poznanban sztrájkolnak a dolgozók. Varsót tankok veszik körül. Ma ki kell mutatnotok szolidaritásotokat a lengyel dolgozókkal, akik mindannyiunkért kűzdenek.”

Mialatt a beszédeket hallgattuk, lázasan jegyeztük füzeteinkbe a követeléseket, amelyeket az összegyűlt diákság közfelkiáltással megszavazott. A jegyzetelők között volt Némethy Ede, Szabó Iván, Danner Jancsi, Nemcsik Bandi, Mécs Imi és még néhányan. A 48-as 12 pont mintájára próbáltuk összeállítani követeléseinket.

Hét óra lehetett, amikor egy félénk, dadogós diák lépett a mikrofonhoz. Zavartan, alig hallhatóan csak ennyit mondott: „M-m-mi lenne, ha k-k-kimennének az oroszok?”

A hatás leírhatatlan volt. Pillanatnyi halálos csönd után a tömeg egy emberként ugrott fel helyéről és egetverő, véget nem érő ovációval fogadta a kijelentést. Hihetetlen volt! Végre valaki ki merte mondani azt, amit mindnyájan gondoltunk, de senkinek nem volt bátorsága hangosan kimondani. S ekkor, az üdvrivalgással vegyesen, de végül azt kiszorítva, egyre hangosabban, orkánszerűen harsogott a skandált jelszó: „Ruszkik haza! Ruszkik haza!”

Már vagy egy órája ott álltam a mikrofonnál a többiekkel, akik a szegedi fiúnak utat vágtak a pódiumhoz. Tőlünk jobbra voltak a pártfunkcionáriusok és a DISZ-esek, valamint Cholnoky Tibor rektor, mögöttük a katonai tanszék tisztjei. Az ő arcukról is mély döbbenet és megrökönyödés tükröződött. Most a párttitkárnő lépett a mikrofonhoz és ominózus hangnemben fenyegette meg a résztvevőket. Kijelentette, hogy a gyűlés be van rekesztve, aki nem távozik, az illegális gyülekezésen vesz részt, aminek súlyos következményei lehetnek, beleértve az egyetemről való kitiltást. Ezzel fogta magát és kivonult a teremből, nyomában a DISZ-esekkel és a pártemberekkel. A sajtó képviselői is velük mentek, kivéve egy vöröshajú fiatalembert, a Szabad Ifjúság munkatársát.

Legnagyobb meglepetésünkre a katonai tanszék tanárai élén parancsnokukkal, Marián Istvánnal a helyükön maradtak. Ugyancsak ottmaradt Cholnoky Tibor rektor és néhány professzor. De talán a legmeglepőbb az volt, hogy a kicsapással való fenyegetőzés ellenére egyetlen diák sem hagyta el a termet.

Most új szónok lépett a mikrofonhoz. Azt javasolta, hogy menjünk a Rádióhoz és olvastassuk be a követeléseinket. Egyik tanársegédünk, Jankovich István felajánlotta, hogy kis olasz Topolino autójával átviszi a delegációt Pestre. Este 9 óra tájban el is mentek, de hamarosan vissza is érkeztek, eredménytelenül. Mint mondták, a Rádió illetékesei csak úgy lettek volna hajlandók a hírekben leközölni a pontjainkat, ha kihagyjuk a radikális követeléseket, tehát csak a Szovjetunió, Lengyelország, szabad választások, sajtószabadság vagy Nagy Imre említése nélkül. Mivel alkudozni nem akartak, így inkább visszajöttek.

Közben teherautószámra érkeztek a budapesti gyárak küldöttségei és az aulában a szónoklatok hangvétele egyre radikálisabb lett. Engem tíz óra körül már nagyon kínzott az éhség, s már a zsebeimben található kenyérmorzsákat majszolgattam. Ennek ellenére eszembe sem jutott volna otthagyni a gyűlést, amikor már valóságos forradalmi hangulat kezdett úrrá lenni a teremben.

A következő szónok azt ajánlotta, hogy vonuljunk testületileg a Rádióhoz. „A háromtagu delegációnkat elutasították, majd meglátjuk, mit szólnak egy háromezer tagú delegációhoz?”

Az ováció, ami ezt a felvetést fogadta, fölöslegessé tette a további vitát. Mindenki szedelődzködni kezdett, s a tömeg megindult kifelé, amikor a katonai tanszék tanárai, akikről eddig megfeledkeztünk, megindultak a mikrofon felé. A mozgás leállt, s minden szem a tanszék vezetője, Marián István felé fordult.

Marián harmincöt év körüli, alacsony, sötéthajú ember volt. Természetesen párttag volt, ráadásul zsidó is, mint számos fontos beosztású ember azokban az időkben. Bár kommunista volt, nem a fanatikus, sztálinista fajtából való volt, inkább a Nagy Imre-féle reformkommunistákhoz tartozott. Erdélyi származása folytán olyan környezetben nőtt fel, ahol nem volt különbség zsidó és nemzsidó között, magyaroknak vallották magukat felekezetre való tekintet nélkül.

Amikor Marián István a mikrofonhoz lépett, nem tudtam, mire számíthatunk. Ahogy lejjebb állítottam a mikrofon állványt neki, magamban reménykedtem, hogy nem „elvtársak” megszólítással kezdi.

„Fiaim!” így kezdte. Bár a hallgatóság fele nő volt, mégis éreztük, hogy megfelelő megszólítást használt, az egyetlen megfelelőt. „A ti életetek ugyanolyan értékes, mint az enyém. Én is ugyanolyan magyar vagyok mint ti, minden egyéb szempont másodlagos. De idősebb vagyok nálatok és jobban ismerem a rendszert. Nem engedhetlek az Ávó karmaiba éjnek idején. De holnap, fényes nappal, hivatalos engedéllyel fogunk felvonulni. Semmi törvénytelenséget nem fogunk elkövetni. S ha jól végezzük a dolgunkat, holnap velünk lesz az egész város. Én az első sorban megyek veletek.”

Végtelen megkönnyebbülést éreztem Marián szavait hallgatva. Erre volt szükségünk, egy tapasztalt ember józan tanácsaira, olyan valakire, akiben megbízhatunk. Ő egy olyan ember, akiben az ész és a bátorság párosul, akit nyugodtan követhetünk.

Tizenegy óra lehetett, amikor elhagytuk a pódiumot, bár a gyűlés tovább folyt. Megkértük Nemcsik Bandit, hogy juttassa el a követeléseinket Sándor Ivánhoz, a Jövő Mérnöke főszerkesztőjéhez. Iván vagány karakter volt, biztosak voltunk benne, hogy megtalálja a módját, hogy másnap reggelre kinyomtassa a listát. Utána rektorunkhoz, Cholnoky Tiborhoz fordultunk, hogy engedje meg, hogy az egyetem stencilgépén sokszorosíthassuk a 14 pontot. Ő az engedélyt megtagadta, nem mervén vállalni az ezzel járó felelősséget.

Tanácstalanok voltunk. Reggelig feltétlenül sokszorosítani kell a másnapi tüntetést meghirdető röplapot és a tizennégy pontot, de hogyan? Akkoriban a stencil féltve őrzött eszköz volt, amit gondosan elzárva tartottak, nehogy illetéktelen kezekbe kerülve “ellenséges propaganda” terjesztésének eszközévé váljék. Az elvtársak vigyáztak rá, hogy csak az ő felügyeletük alatt lehessen bármilyen szöveget sokszorosítani.

Töprengésünknek egy fiatal, szőke kémia tanársegéd ötlete vetett véget. Mindenki Szőke Katinak hívta a hajszíne miatt, de valódi neve Nemes Kati volt. Azt eddig is tudtuk, hogy Kati szép, de most kiderült, hogy bátor is.
“Én tudom, hol van a stencil, s ha felnyitjátok az ajtót, megmutatom, hogyan kell kezelni. Sokszor használtam házi feladatok és dolgozatok sokszorosítására.”

Két perc alatt feltörtük az ajtót. Szőke Kati, Némethy Ede, Danner Jancsi s még néhányan nekiláttunk a munkának.

Találtam a szobában egy telefont, s gyorsan felhívtam Ágnest. Féltestvére, Judit vette fel a kagylót. “Azt üzeni, hogy soha többé nem áll szóba veled! Soha, soha! Bezárkózott a szobájába és egész este csak sír. Hogy tehettél ilyet vele?”

Valamit motyogtam a gyűlésről, a mikrofon őrzéséről, a követelések nyomtatásáról. De saját szavaimat hallva tökéletes zagyvaságnak hangzott az egész. Borzasztóan röstelltem magam. Könyörögtem Juditnak, hogy próbálja megértetni Ágnessel, hogy ez a gyűlés mennyire fontos volt, mindhiába.

Mikor befejeztem, Attila rám nézett: “Mi történt?”

“Semmi, semmi.” válaszoltam alig hallhatóan.

Éjfél lett, mire elkészültünk a röplap és a 14 pont sokszorosításával. Visszamentem az aulába, ahol még tartott a gyűlés. Ott kiosztottam néhány példányt, a többit megtartottam. Megegyeztünk, hogy az éjszaka folyamán terjeszteni kezdjük a röplapot. Perr Gyuszinak volt egy motorbiciklije, így ő menyasszonyával, Marikával – aki előző nap az atlétikai versenyen mint futó szerepelt – Csepelre mennek, rám pedig a gödöllői Agráregyetem jutott, ahova Péter bátyám járt. Reggel hétre vissza kellett mennem az egyetemre mint az ujonnan alakult MEFESZ gárda tagjának az egyetem bejáratainál őrszolgálatot teljesíteni. Alvásra nem sok idő maradt.

Éjjel egy órakor végre elhagytam az egyetemet. Éppen elértem a teljesen üres 49-es villamost, de a Rákóczy úton már nem járt a villamos. Futva folytattam utamat a Keleti pályaudvarig, ahol éppen csak sikerült felugranom a már mozgásban lévő vonatra. Kiizzadva ültem a fűtetlen kocsiban, s csak kedves kordbársony zakómnak köszönhettem, hogy nem fáztam meg.

Ahogy végigmentem a kerepesi utcán, a falu összes kutyája hangos ugatással jelezte érkezésemet. Otthon Bukucs ugrándozott körülöttem, alig tudtam megnyugtatni. Október 23-a volt, keddi nap, éjjel két óra.

Megpróbáltam csöndben kinyitni a mindig csikorgó konyhaajtót. Memi a tűzhelyen hagyta a vacsorámat, amit sietve kezdtem enni egyenesen a lábasból. Közben mocorgást hallottam a szobából. Gyorsan tányért vettem elő és abból faltam tovább, kissé szalonképesebb módon. Memi jelent meg hálóköntösben, aztán Aptyi, kopasz fején hálósapkájával. Idővel Péter és Andris is kijöttek a konyhába. Elmeséltem nekik a gyűlést és felolvastam a 14 pontot és a tűntetést meghirdető röplapot.

Ahogy ott álltam a konyha közepén, lelkesen magyarázva, hogy mi mindent követelünk, családom tagjai hitetlenkedve néztek rám. Memi arcáról lerítt az aggodalom, hogy fia megbolondult. Andris, aki első álmából alig ébredt fel, azt hitte, saját álmomat melélem el. Aptyi könnybelábadt szemekkel hallgatott. Ő megértette, miről van szó.

Átadtam Péternek a kiosztandó röplapokat. Átvette, de figyelmeztetett: “Lehet, hogy nem tűntetés lesz holnap, hanem letartóztatások.”

Próbáltam meggyőzni, hogy Sztálin is tévedett, mikor a Vatikán erkölcsi súlyát lebecsülve gúnyosan kérdezte, hogy a pápa hány hadosztállyal rendelkezik. Biztos voltam benne, hogy a mi eszméink erősebbek, mint a megszállók fegyverei, és hittem, hogy minden gyarmat előbb-utóbb lerázza a zsarnokság igáját. Nem volt kétséges előttem, hogy egy hazugságra épült rendszer előbb-utóbb magától összeomlik. Idéztem Eisenhowert, hogy a szabadságot csak azok érdemlik ki, akik áldozatot tudnak érte hozni. “Nem gondoljátok, hogy szükség esetén az amerikaiak segítségünkre sietnek?” – kérdeztem.

“Persze, ha több olajunk lenne, talán akkor igen.” – mondta Péter fitymálódva. “Ne légy már ilyen naív.” Péter szentül hitte, hogy Eisenhower elődje, Roosevelt volt az, aki Jaltában Magyarországot Sztálinnak kiszolgáltatta. Véleménye szerint a gazdag országok nem törődnek a szegényekkel, csak saját gazdagságuk növelésével.

Nem értettem egyet vele. Biztos voltam benne, hogy a gazdagoknak is van lelkiismerete. Azzal érveltem, hogy Amerika hozta létre a Marshall-tervet és amerikai önkéntesek is harcoltak Franco ellen a spanyol polgárháborúban. Különben sem kérünk tőlük semmit, hiszen másnap békés tüntetést fogunk rendezni, engedéllyel, s egy kommunista őrnagy vezetésével.

Hajnali három óra tájban végre lefeküdtem, de ötkor már felkeltem, hogy elérjem a 6:02-es vonatot.

 <  home top  /\ 

3 fejezet: A nemzetiszínű karszalag.

A hűvös reggeli harmattól teljesen átázott a szandálom. Kordbársony zakóm gallérját felhajtva próbáltam megmelegedni a fűtetlen kocsiban. A körülöttem ülő embereken nem látszott, hogy valamit is tudnának az előző este történéseiről. Nagyrészt munkásemberek voltak, akik fáradtan bóbiskoltak a hosszú út alatt. Még csak kedd volt, de olyan fáradtnak látszottak, mintha már egy egész hét munkája lenne mögöttük. Ezek az elcsigázott, fáradt emberek voltak állítólag a hatalom birtokosai, a „forradalmi munkásosztály”, akiknek nevében a kommunisták kezükben tartották a hatalmat.

Amikor hét órakor megérkeztem az egyetemre, Danner Jancsit már ott találtam a négyes kapunál (4. sz. portánál?). Jancsi idősebb volt nálam, lehetett vagy 26-27 éves, és 5-6 centivel magasabb. Üdvözlésként jól hátbavágott és átadott egy nemzetiszínű karszalagot. „Menj a kettes kapuhoz és igazoltass mindenkit, aki be akar lépni. Idegeneket ne engedj be, csak tanárokat és diákokat. Senki mást!”

Közben odaérkezett Szabó Iván is, akit megkért, hogy szerezzen be egy megafont, amire később szükség lehet.

A 2. porta felé bandukolva gyönyörködve néztem az új karszalagomat. Piros-fehér-zöld! Milyen jó érzés ezeket a színeket látni! A rendszer annyira félt a nemzeti – vagy ahogy ők mondták, nacionalista – érzelmektől, hogy még a zászló használata is szigorúan korlátozva volt. Nemzetiszínű zászlót csak a vörös zászlóval együtt lehetett kitenni, azt is csak nemzeti vagy kommunista ünnepeken, mint április 4, május 1 vagy november 7. Kokárda vagy nemzetiszínű karszalag viselése eleve elképzelhetetlen volt, az ilyesmi provokációnak vagy nyílt lázadásnak minősült volna. S most ilyen van rajtam!

Kihúztam magam, s büszkén meneteltem karszalagommal a kémia tanszék épülete mellett lévő kettes portához. Elfoglaltam helyemet, s vártam az érkezőket. Az első, akit megláttam, Szőke Kati volt, a fiatal tanársegéd, aki előző este segített a stencil másolót kezelni. Mikor meglátta karszalagomat, könnybelábadt a szeme. Elmagyaráztam neki, hogy azért igazoltatunk, hogy a bajkeverőket kinn tartsuk, szótlanul megmutatta az igazolványát.

Nem sokkal később Perr Gyuszi futott be motorbiciklijén, Marikával a hátsó ülésen. Elmondták, hogy szétosztották a röplapokat Csepelen és a Beloiannisz gyárban, sőt Dorogra is eljutottak. Én is közöltem velük, hogy öcsém pedig a gödöllői egyetemen terjeszti őket.

Egyre többen érkeztek a kapuhoz, úgy hogy Gyuszi is beállt segíteni as igazoltatással. Hosszú sorban álltak az emberek, de senki sem zúgolódott, mindenki türelmesen várta, amíg sor kerül rá. Igyekeztem felgyorsítani az ügyintézést, s már fel sem néztem, mikor az igazolványokat ellenőriztem. Egyszer csak olvasom: Foglalkozása Rektor. Felnéztem. Guillemot László állt előttem, türelmesen várva, hogy beengedjem. Roppant zavarba jöttem, megilletődöttségemben valami idétlen hajbókolással adtam vissza az igazolványát. De ha én illetéktelennek éreztem magam, hogy a rektort igazoltassam, meleg, biztató tekintete megnyugtatott. Szeme mintha azt üzente volna: „Ne aggódjon. Más időkben sem volt ez másként. A fiatalok akkor is ugyanilyen bizonytalanul kezdték, mégis megváltoztatták a világot. Maguk azt csinálják most, amit mi, felnőttek nem tudtunk vagy nem mertünk: megteremtik a szebb jövőt, amihez sok sikert kívánok.”

Egy órával később már négyen voltunk a kapunál. Már nem volt sor, s úgy éreztem, nincs már szükség rám, elmehetek a mechanika órára. Elképzelhetetlen volt ezt az előadást, Mutnyánszky Ádám – vagy ahogy egymás közt hívtuk, Mutyi bácsi – óráját elmulasztani. Nyolc óra előtt egy perccel rohantam be a KA-51-es terembe. A 300 férőhelyes auditórium már zsúfolásig megtelt. Szerencsére Zsindely Laci barátom foglalt számomra helyet a felső sorok egyikében. Laci régi jó barátom volt, még a gimnáziumból, s tudtán kívül ő volt az oka, hogy a hajóépítész szakra iratkoztam be, csakhogy egy helyre kerüljünk.

Mutnyánszky professzor még a régi, kommunizmus előtti időkből megmaradt tanári generációhoz tartozott. Hivatását komolyan vevő, vérbeli pedagógus alkat volt, aki mérnökök, feltalálók egész generációit oktatta. Tudásánál csak a szakma szeretete volt nagyobb. Legnagyobb öröme az volt, ha látta, hogy diákjai előtt sikerült megnyitni a tudás kapuját, amin belépve a felfedezés öröme nyílt meg előttük. Mutyi bácsi előadásai alatt mindenki csöndben volt; mivel nem használt mikrofont, senki sem akarta egyetlen szavát sem elmulasztani. Előadásai olyanok voltak, mint egy mise: ő volt a tudomány papja. Két asszisztense volt: egy tanársegéd és az altiszt (?). Jegyzetek nélkül adott elő, s tankönyvet sem használt. Vonalzó nélkül is nyílegyenes vonalakat húzott a táblán, amellyet úgy be tudott osztani, hogy sohasem fogyott ki a helyből, bármilyen bonyolult is volt a felvázolnivaló anyag. És soha, de soha nem követett el hibát. Amikor telerajzolta a táblát, intett az altisztnek, aki vizes szivaccsal tisztára törölte, míg Mutyi bácsi a másik táblán folytatta.

Az altiszt makulátlanul tisztán tartotta a táblát, ami nem volt könnyű, mivel az már akkor is régi volt, amikor a századfordulón Kármán Tódorék generációja használta, majd a húszas években Neumann Jánosék. Mire az amerikai atomfegyverek későbbi kifejlesztői, Teller Ede, Wigner Jenő és Szilárd Leó kikerültek az egyetemről, akkorra már nagyon réginek számítottak ezek a táblák. Most pedig egyenesen matuzsálemi korban voltak. Mindennek ellenére a pedellus (?) olyan szépen karban tartotta őket, hogy Mutnyánszky professzor rajzait a leghátsó sorból is tisztán lehetett látni. Bármilyen távol is álltak egymástól a társadalmi ranglétrán, a professzor és a pedellus egy dologban egyformák voltak: mindketten sokat adtak arra, hogy mesterségüket a lehető legmagasabb fokon műveljék és egymást ezért a tulajdonságáért becsülték és tisztelték.

Ezen a reggelen Mutnyánszky rossz formában volt. Láthatóan nem tudott koncentrálni, gyakran elvesztette a beszéd fonalát, hümmögött, krákogott, először ránk nézett, aztán a táblára, valamit letörölt, aztán újra felírta. Végül letette a krétát, megtörölte a kezét, az íróasztalához sétált és leült. Egy darabig a szemüvegével babrált, aztán szemét sokáig rajtunk pihentette, végül elcsukló hangon ezt mondta: „Menjetek, fiaim, ez a nap nem a mechanikáé, ma fontosabb dolgotok van. Tegyétek ezt egy büszke nappá ennek a sokat szenvedett szegény országnak a történelmében.”

Ezzel kiment, mi pedig röviden elmagyaráztuk a többieknek az előző este történteket és a tervezett tüntetést. Elmagyaráztuk, hogy ugyanúgy fogunk felvonulni, mint a honvédelmi gyakorlatokon. Tízes sorokban, de kart karba fűzve, hogy provokátorok ne tudjanak sorainkba befurakodni. Táblák nélküli, néma tűntetés lesz. Egry Gyuri – Menő – vezeti az évfolyamot és én játszom az összekötő szerepét Mariánnal.

Kilenc óra körül kivonultunk a kémiai tanszék épülete elé, hogy gyakoroljuk a rendezett sorokban való felvonulást. Én közben elmentem megkeresni Marián őrnagyot a katonai tanszéken. Útközben találkoztam Sándor Ivánnal, a Jövő Mérnöke szerkesztőjével, aki éppen akkor jött a nyomdából, hóna alatt egy nagy csomag friss példánnyal, amiken még meg sem száradt a nyomdafesték. Követeléseink az első oldalon voltak. Egy csomó példányt átvettem Ivántól, egy részét az évfolyamnak osztottam ki, s elhatároztam, hogy a többit szétosztom a pesti egyetemeken.

Minden szem rám irányult, amikor felugrottam a Pestre tartó villamosra karomon a nemzetiszínü szalaggal, hónom alatt a friss lappéldányokkal. Egy idős asszony felállt a helyéről és odaállt mellém, mintha meg akarna védeni valakitől vagy valamitől. Egy postás odajött hozzám és a fülembe súgta: „A lányomtól tudom, mi készül. Nagyon vigyázzanak.” Közben körül-körülnézett, nem látja, hallja-e meg valaki.

Mikor leszálltam a villamosról, úgy tűnt, a város semmit sem tudott arról, mi történik az egyetemeken. A három egyetemen, ahol megfordultam, szintén gyűlések folytak. Mindenütt kiosztottam az ujságot a követeléseinkkel és elmondtam a délutáni tűntetés tervét. A Marxista-Leninista Egyetemen (?) még a DISZ-pingvinek domináltak. A Színművészeti Akadémián egy ismeretlen lengyel kokárdát tűzött a mellemre. Ahogy siettem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, az utcán egy magas nő megállított, megcsókolta a kokárdát és lengyelül kezdett beszélni hozzám. Én csak mosolyogni tudtam, rámutattam a piros-fehér-zöld karszalagomra, s más nem jutván eszembe, kezébe nyomtam a Jövő Mérnöke egy példányát.

Tizenegy órakor, mire elértem az Eötvös Egyetemet, a rádió már hírül adta tervezett szimpátiatüntetésünket a lengyelek mellett. Most már az egész város tudta, mire készülünk. Az emberek megbámultak az utcán. Egy idős ember keresztet vetett, mintha isteni jelet vagy csodát látott volna.

Az egyetemen az emelvény vörös posztóval volt letakarva. Mikor befelyeztem a 14 pont felolvasását, megkérdeztem: „Nem találtatok megfelelőbb terítőt?” Kifelé menet, ahogy a tömegen átfurakodtam, láttam, hogy az asztalt nemzetiszínű zászlóval takarták le.

A folyosón megláttam egy nyilvános telefont és feltárcsáztam Ágnes számát. Megint Judit vette fel a kagylót. Addigra már a rádióból tudta, hogy miért nem voltam ott a randevún. „Ez azt jelenti, hogy megbocsát nekem Ágnes?” – kérdeztem. Néma csend volt a válasz. „Csak azt mondd meg neki, hogy amit csinálunk, az nagyon fontos! De számomra nem fontosabb, mint ő! Ezt feltétlenül mondd meg neki!”

Mire visszaindultam a Műegyetemre, a városban észrevehetően megváltozott a légkör. Most már mindenki tudta, miért van rajtam nemzetiszínű karszalag. Az emberekből bíztatást, meleg szimpátiát éreztem áradni. Furcsa, de egyben felemelő érzés volt. Mintha egyik napról a másikra hirtelen fontos ember lett volna belőlem. Idegen emberek úgy néztek rám, mint valami mindentudó vezetőre, akiben megbízhatnak, akit bátran követhetnek. Legszívesebben emlékeztettem volna őket, hogy én csak egy egyszerű diák vagyok, akitől nem várhatnak sokat. De másik, új énem kerekedett felül, amikor valaki megállított, ilyesmiket mondtam: „Menjünk együtt a Bem szoborhoz! Ez a mi hazánk, a mi dolgunk, hogy szabaddá tegyük!”

Ahogy osztogattam az újságunkat a villamoson, az emberek különböző módon reagáltak, Volt, aki hangosan felolvasta a követeléseinket, mások zavartan néztek maguk elé. De senki nem utasította el a felkínált példányt. Mikor az egyetemnél leszálltam a villamosról, egy idős néni a szemeit törölgette, a bajuszos kalauz meg katonásan szalutált.

Az egyetem olyan volt, mint egy megbolygatott méhkas. Diákok ezrei gyülekeztek a kapukon belül, s állandóan újabbak érkeztek. A műhelylabor (?) előtt óriási hangszóró volt felszerelve, Danner Jancsi és Szabó Iván azon keresztül üdvözölte az érkezőket. Egymásután harsogta a hangszóró az egyetemek neveit: Állatorvosi Főiskola, Agráregyetem, Kertészeti és Szőlészeti Egyetem, Petőfi Tisztképző Akadémia (?).

Évfolyamom, a harmadéves gépészek már órákkal korábban felsorakozott a kettes kapunál, a kémiai tanszék épülete mellett. Volt egy óriási nemzetiszínű zászlónk, amit Gabányi Laci, a kétméteres válogatott kosárlabdás tartott. Mivel a kettes kapu volt legközelebb a Gellért térhez, mi lettünk beosztva a felvonulás élére. Gabányi gigantikus zászlója adja majd meg a jelt a pesti oldalon gyülekező csoportoknak a Petőfi szoborhoz való indulásra.

Egyelőre csak vártunk és vártunk.

Közben mind többen érkeztek a környékbeli egyetemekrő és főiskolákból, számunk legalább tíz-tizenötezerre duzzadt. A kerítésen kívül megláttunk néhány bőrkabátos egyént amint buzgón fényképeztek s időnként a sarki nyilvános telefont használták, valószínüleg jelentve, mit láttak. Jól tudtuk, kik lehetnek. Elővigyázatosságból jó néhányan csak becenevünkön szólítottuk egymást – az enyém természetesen Öcsi volt. De nem mindenki volt ilyen óvatos: például Danner Jancsi nem volt hajlandó más nevet használni.

Délben még mindig vártunk, s kezdtem éhes lenni. Igaz, az elmúlt évtizedben gyakran voltam éhes, amióta csak „felszabadítottak” bennünket a szovjetek. De a nap izgalmai felfokozták bennem az éhség érzetét. A szendvics, amit Memi reggel ideadott, már csak halvány emlék volt. Amint zsebeimben holmi kenyérmorzsa után kutattam, kezembe akadt a 140 forint ösztöndíj. Elhatároztam, hogy menet közben veszek valamit, ha lesz rá alkalmam. Akkor még nem gondolhattam, milyen sokáig kell erre várnom.

Közben telt az idő, s még mindig nem történt semmi. Egy helyben topogtunk az első sorban, én két jóbarátom, Egry Gyuri (a Menő) és Kiefer Nándi között. Találgattuk, hogy miért nem indulunk még, meddig kell várnunk, míg megjön az engedély a felvonulásra. Végül egy óra felé megszólalt a rádió s bejelentette, hogy Piros László belügyminiszter betiltott mindenféle felvonulást és tűntetést.

Percekkel később Marián őrnagy megjelent labor tetején egy megafonnal és megkérdezte a tömegtől: „Engedelmeskedni fogtok a miniszter parancsának?” Harsány „NEM!” volt a válasz. Megpróbáltam áttörni magam a tömegen, hogy Marián közelébe jussak, de mire odaértem, egy küldöttség már elment a Belügyminisztériumba Danner Jancsi vezetésével. Az egyetem kis Skoda gépkocsijával mentek, amit Majoross Imre vezetett.

Mikor visszatértem a csoportomhoz, észleltem, hogy a kerítésen kívül jócskán megszaporodott a bőrkabátosok száma. Most is állandóan fényképeztek és telefonáltak. Hirtelen elfogott a szorongás, s a többiek szemében is láttam a félelmet. Menő megpróbálta feloldani a feszültséget szokásos favicceivel: - „Mit mondott a szadista a mazochistának, amikor az kérte, hogy rúgjon belé?” - majd hosszas szünet után vigyorogva kivágta a választ: „Nem!”

Senki sem nevetett. Újra próbálkozott: - „Ki az abszolút apáca?” Senki sem reagált. Ez még sohasem történt meg vele. Nem adta fel, megismételte a kérdést, de válasz nem kapott. Végül megválaszolta: -- „Akinek az anyja is apáca volt.” Senki sem nevetett. Ezután Menő feladta a hiábavaló próbálkozást és elhallgatott.

Közben újabb és újabb csoportok érkeztek az egyetem területére, már alig fértek be a nagy zsúfoltság miatt. Fél három körül mozgolódást észleltünk a műhelylabor (?) tetején. Egyszer csak feltűnt Danner Jancsi magas alakja, s mellette egy alacsony, sötéthajú rendőrtiszt, megafonnal a kezében. „Kopácsi Sándor vagyok, Budapest rendőrfőkapitánya.” - mondta. „Jó hírt hoztam. A tűntetésre megkapták az engedélyt.”

További szavait elnyelte az üdvrivalgás. Mikor végre elcsendesedtünk, Marián őrnagy vette át a megafont: -- „Csendes felvonulásunk a kettes kaputól indul. A rakparton vonulunk a Bem térre, ahol részt veszünk az Írószövetség által rendezett lengyel-magyar baráti megemlékezésen és kifejezzük szolidaritásunkat a lengyel néppel. Induljunk!”

Gabányi Laci felemelte a hatalmas zászlót. A kettes kapu kinyílt és kiözönlöttünk a szt. Gellért térre. Csendben volultunk, kart karba öltve, szorosan egymás mellett. Olyan volt az egész, mint egy álom. Szívemet a torkomban éreztem, a hátamon a hideg futkározott a nagyszerű élmény hatása alatt.

Ahogy a térre értünk, leállt a forgalom. A villamosok, autóbuszok megálltak, a gyalogosok földbegyökerezett lábakkal, csodálkozva és hitetlenkedve néztek minket. Egy utcaseprőnő elejtette a seprüjét, keresztet vetett és féltérdre ereszkedett, mikor a zászló elhaladt előtte; egy nagybajuszos ember levette a kalapját és vigyázzba állt. Egy fiatal rendőr a sapkájához nyúlt, hogy levegye a zászló előtti tisztelet jeléül, aztán meggondolta magát és úgy tett, mintha az izzadságot törölné le homlokáról, miközben a szemét is megtörölte. Egy megkínzott és megalázott nemzet ismét magára talált. Jó érzés volt magyarnak lenni ezen a napon.

Ahogy a téren áthaladtunk, nagy embertömeg követte menetünket. A Duna másik partján a pesti egyetemisták is elindultak a Petőfi szobor irányába. A két menet leírhatatlan hatással volt az emberekre; a járdákon és menetoszlopunk mindkét oldalán ezrek volultak velünk. Ez már több volt, mint tűntetés, álom volt, csodás álom. Úgy éreztem magam, mintha hipnózisban lennék.

Elképzeltem, hogy ünnepélyes menetünkben ott van Szent István, fején nehéz koronájával. Mellette Mátyás híres Corvináival; híres szabadságharcos elődeink: Rákóczy kurucaival, Kossuth a vörössipkásokkal. Aztán kulturánk nagyjai: Bartók, Madách, Ady és a többiek. Úgy éreztem, hogy hazánk kollektív szelleme vonul velünk. Egyszer csak hallom jobbomról Menő hangját: „Ezért érdemes volt élni.” Nem válaszoltam, nem tudtam megszólalni.

Útközben elhagytuk a Szabadság-hidat, az Erzsébet-híd második világháborús roncsait, végül a Lánchidat, Európa első ilyen függőhídját. Az utcákat szegélyező embercsoportok csodálkozva és hitetlenkedve, némelyek kalaplevéve, könnyes szemmel integettek felénk. A Döbrentei téren egy fehérköpenyes nő egy erkélyről nemzetiszínű zászlót lengetett, amelyből ki volt vágva a gyűlölt kommunista címer. Pillanatnyilag megfeledkeztünk róla, hogy csendesen tűntetünk, s hangosan megéljeneztük a lyukas zászlót lengető nőt.

A Bem téren megpillantottuk Jankovits professzor kis Topolinoját a járdán parkolva. Tetejét íróasztalnak használva Danner Jancsi és Szabó Iván szorgalmasan irogattak. Menő odakiáltott nekik: „Mit csináltok?”

„Tizenhat pontot csináltunk a tizennégyből” – válaszolták.

A Bem szobor talapzatát teljesen elborították virágok és babérkoszorúk. Éppen Veres Péter, az Írószövetség elnöke beszélt. Aztán valaki elszavalta a Nemzeti Dalt, majd a mi vadonatúj 16 pontunk következett. Utána küldöttséget menesztettünk a Rádióhoz remélve, hogy ezúttal be is olvassák követeléseinket. Egy másik küldöttség Széll Sándorral Nagy Imréhez indult.

A megemlékezés után néhány évfolyam visszament az egyetemre. Mi, harmadéves gépészek elhatároztuk, hogy az Országházhoz vonulunk. Úgy éreztük, hogy addig nem értünk el igazi eredményt, amíg a kormányzat részéről valami választ nem kapunk követeléseinkre. Elhatároztuk, hogy továbbra is csendben, zárt sorokban vonulunk, mint eddig. Boldogan és reménykedve indultunk el a Margit hídon Pest felé.

 <  home top  /\ 

4. fejezet: Elég volt a hallgatásból

Este nyolc óra volt. A Szent István körúton haladtunk as Országház felé. A házak ablakaiban ki volt téve a rádió, azon hallottuk Gerő Ernő gyűlöletteljes hangját: „Elitéljük azokat, akik ifjuságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demoktatikus szabadságot, melyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel.”

[Ez az idézet nem változtatható meg, így szerepel a Szabad Európa kiadványban, amiben az 56-os rádióadások szövege található.]

Ettől megváltozott a hangulatunk. Most már nem volt csendes a tüntetés. A menet végéről hallottam Zsindely Laci hangját: „Vesszen Gerő!” A tömeg átvette, s most már egymást váltották a skandált jelszavak: „Lengyel, magyar egyet akar!”„Aki magyar, velünk tart!”, végül a legnépszerűbb, „Ruszkik, haza!”

Az Alkotmány utcában megpillantottam egy büfét. Eszembe jutott, hogy reggel óta nem ettem. Gyorsan beszaladtam s kértem egy zsemlét. Zsebemből előkotortam a 140 forintomat és egy húszast odaadtam a kiszolgálónak. Egy darabig habozott, hogy visszaadjon belőle, aztán ránézett a karszalagomra, visszaadta a pénzt, s hozzátette: „Vigye csak, úgyis becsukom a boltot, s én is megyek magukkal.”

Mikor az Országházhoz értünk, egy tűt sem igen lehetett volna leejteni, annyi ember tolongott a téren. A tömeg követelte, hogy oltsák el az épület tetején éktelenkedő vörös csillag kivilágítását. Amikor ez megtörtént, óriási ováció tört ki. A tömeg Nagy Imrét éltette, s követelte, hogy szóljon hozzájuk.

Egyszer csak elsötétült a tér, minden lámpa kialudt. Nyilvánvalóan azt remélték a hatóságok, hogy a tömeg megúnja a várakozást és hazamegy. Helyette valaki meggyújtott egy újságot, így teremtve maga körül világosságot. Példáját mások is követték, s perceken belül a teret a sok ezernyi rögtönzött fáklya fénye világította be. Valaki elkezdte énekelni a Himnuszt, s az összegyűlt tízezrek együtt énekelték nemzeti imánkat. Utána a Szózat, majd a Kossuth nóta hangjai visszhangoztak a téren.

Közben újra kigyulladtak a lámpák és a Parlament egyik erkélyén megjelent Erdei Ferenc és bejelentette, hogy Nagy Imre megérkezett és beszédet fog mondani. A tömeg óriási ovációval fogadta a bejelentést.

„Elvtársak!” Nagy Imre első szava osztatlan nemtetszést váltott ki a tömegből. Szinte egy emberként jött a válasz: „Nem vagyunk mi elvtársak!” Fel voltunk háborodva. A sablonos kommunista megszólítás, ami egy-két nappal korábban még általánosan ha el nem is fogadott, de használt volt, mára elvesztette szalonképességét. Nagy láthatóan megütközött a tömeg reagálásán, s a megszólítást valamelyest módosítva rövid, semmitmondó beszédet mondott, melyet valahogy úgy fejezett be, hogy most énekeljük el a Himnuszt, aztán mindenki menjen haza.

Az évfolyam még mindig együtt volt, amikor megpillantottuk Perr Gyuszi motorját. Mint mindig, most is ott ült a hátsó ülésen menyasszonya, a szőke Marika. A város különböző pontjait bejárták, s izgalmas híreket hoztak. Elmondták, hogy a Hősök terén nagy tömeg gyűlt össze, s a Sztálin szobrot próbálják ledönteni. A Rádiónál pedig megerősített ÁVH-s őrség van, az igazgatóhoz, Benke Valériához beengedett küldöttségünk még mindig az épületben van. Közben Csepelről teherautókon munkások érkeztek a Rádió épülete elé. A légkör pattanásig feszült, bármi bármikor megtörténhet.

Rövid megbeszélést tartottunk. Voltak, akik a Rádióhoz akartak menni, mások a Hősök terére. Végül Egry Gyuri javaslatát fogadtuk el, hogy csináljunk valami mást, mint a többiek: nyomassunk ki egy sztrájkfelhívást, s azt osszuk szét. Perr Gyusziék visszamentek a Rádióhoz, mi pedig rendezett sorokban megindultunk a Szikra Kiadóhoz.

A nyomdászok nem ellenkeztek, csak egy írásbeli nyilatkozatot kértek, miszerint kényszer hatása alatt cselekednek, s miután azt megkapták, már csak a szövegre, betűtípusra és egyéb technikai részletekre vonatkozó utasításokat kérték. Egy óra mulva készen is voltunk, s már indulni készültünk, amikor befutott Perr Gyuszi Marikával. Izgatottan ujságolta, hogy a városligeti Sztálin szobrot ledöntötték, s a csepeliek teherautóval a belvárosbe vonszolták. Közben a Rádiónál az ávósok a tömegbe lőttek, s több ember meghalt. A városban teljes a zűrzavar, a fejetlenség.

Tanácstalanok voltunk. Erre nem gondoltunk, amikor délután békés tüntetésünket megkezdtük. Legtöbben reggel óta étlen-szomjan talpon voltunk, azt sem tudtuk, családtagjainkkal nem történt-e valami a most már káotikus helyzetben. Legtöbben úgy döntöttek, hogy hazamennek. Én egy kisebb csoporthoz csatlakoztam, amelyik a Rádióhoz tartott.

Éjfél körül lehetett, amikor a Bródy Sándor utca környékére értünk. Már messziről hallottuk a fegyverropogást. Közelebb érve megütötte orrunkat a puskapor szaga. A szivemet a torkomban éreztem, de már nem fordulhattam vissza. A Múzeum körút és Bródy Sándor utca sarkán három magyar tankot láttunk. Az emberek körülvették és beszélgettek a tisztekkel. Nyilvánvaló volt, hogy ezek nem fognak magyarokra lőni.

A Bródy Sándor utca üres volt. Lőporfüst terjengett a levegőben. A kapualjakban mindenütt emberek húzódtak meg. Azzal sem törődtem, hogy féltett kordbársony zakóm a házfalakhoz dörzsölődött, amint rohantam a Rádió épülete felé. Üres mentőautók mellett futottam az első házig s beugrottam a kapualjba, ahol már néhányan lapultak. Kérdeztem, miért vannak ott vöröskeresztes autók.

„Azok a szemét ávósok így küldtek erősítést az épületbe. Fehér köpenyt vettek az egyenruhájuk fölé. Lőszert is hoztak, de a tűntetők elkapták és lefegyverezték őket”. - válaszolt egy ismerős hang. Megfordultam. Zsuzsa volt, Illés Gábor barátom menyasszonya. „Meg ne mondd Gábornak, hogy itt láttál” – kérte. Kezében géppisztolyt tartott.

„Hát ezt honnan szerezted?” - csodálkoztam. „Tőlük” – bökött a mellette álló katona felé. A nagydarab, fiatal honvéd kezet nyújtott, s bemutatkozott.

„Hogyan kerültek ide?” - kérdeztem.

„Az egységünket idevezényelték a Rádió védelmére. De amikor parancsnokunk látta, hogy mi történik, megtagadta a tűzparancsot. Voltak, akik átadták fegyverüket a civileknek, a többi csatlakozott hozzájuk.” Lassan, kimérten beszélt, minden drámaiság vagy felesleges szó nélkül, mint a falusi emberek mindenütt a világon. Kiejtéséről ítélve Szeged környéki lehetett.

Hirtelen egy nagyobb csoport tűnt fel az utca végén. Nem háztól házig futva, mint én, hanem rendezett sorokban, az utca közepén. Élükön egy nagytermetű ember menetelt, nagy nemzetiszínű zászlót tartva kezében. Nehéz testi munkás lehetett – talán kovács – mert a hatalmas zászlót egy kézzel tartotta. Ahogy közeledtek a Rádió épülete felé, egyszer csak sortűz hallatszott az épület irányából. A lövöldözés hangja sokszorosan visszhangzott a szűk utca házainak faláról. Mivel az úttestet nem érték golyók, feltételeztem, hogy az ávósok a levegőbe lőttek. A tűntetők megálltak, de amikor a lövöldözés abbamaradt, lassan megindultak.

Ekkor újabb sortűz dördült el. Most már jégeső módjára kopogtak az utca kövein a géppisztolygolyók. Éles, ping hanggal pattantak fel az utcakövekről. Amikor embert talált a golyó, tompa puffanó hangot adott. A sebesültek jajgattak, aki tudott, futva menekült. A zászlóvivő még egy lépést tett előre, aztán mint egy kidőlt tölgyfa, a földre zuhant, estében is tartva a zászlót.

Hátam mögött hallottam a katona hangját, amint magyarázta Zsuzsának: „Nem, így kell kibiztosítani. Ez az. Most ezen keresztül kell célozni. Így.” A következő pillanatban fülsiketítő durranást hallottam és a Rádió épületének egyik ablakának üvegdarabjai csörömpölve hullottak az utcára. Válaszul kapunk előtt szikráztak az utca kövei a becsapódó golyóktól. „Csak a fegyveresek maradjanak!” – kiáltotta a katona. Kiugrottam a kapualjból és teljes erőből futni kezdtem, vissza a Múzeum körút felé.


A sarkon egy teherautó állt, amit nagy tömeg vett körül. „Mi történik itt?” – kérdeztem. Egy mellettem álló férfi felvilágosított: „A Lámpagyárból jöttek, tudja, a Soroksári úton, puskát és lőszert hoztak.” Nyílt titok volt, hogy a Lámpagyárban nem lámpát, hanem lőfegyvereket gyártottak. Odafurakodtam a teherautóhoz és megkaparintottam egy puskát és egy marék lőszert. A puska sikamlós volt, egész felületét zsír borította. Első gondolatom az volt, hogy mi lesz, ha ez a puska összekeni a féltett zakómat. Odavittem egy utcai szeméttartóhoz, kihalásztam belőle egy eldobott ujságot és elkezdtem törölgetni.

Egyszer csak valaki a vállamra teszi a kezét: „Öcsi, mit keresel itt?”

Bátyám, Péter állt mellettem. „Hát te?” – kérdeztem vissza.

„Bejöttünk Gödöllőről”.

„Tehát mégis megváltoztattad a véleményedet?”

„Szó sincs róla. Ez őrültség. Az Ávó kinyír mindnyájatokat. Azzal a dióverővel nem sokra mész ellenük. Legfeljebb arra jó, hogy összemaszatolja a zakódat. Mellesleg az oroszok jönnek.”

„Látom, még mindig pesszimista vagy. Tudod, hogy Illés Gábor menyasszonya ott harcol a Rádiónál? Most tanulta meg a géppisztoly kezelését”

Másik teherautó fordult be a sarkon, s megállt mellettünk. „Újpestről jövünk, most megyünk a budaőrsi Károly laktanyába fegyverért. Aki segíteni akar, velünk jöhet.” - kiáltott le az egyik utas. Péter aggódott, megpróbált lebeszélni, de én felmásztam a teherautóra. Jólesett, hogy félt, de az elhatározásomat nem voltam hajlandó megváltoztatni. Az elhatározást, ami akkor született bennem, amikor láttam a kovácsot elesni.

A teharautó platójának mindkét oldalán hosszú pad volt elhelyezve. Leültem az egyikre, miután zsebkendőmmel gondosan letöröltem, nehogy piszkos legyen tőle a zakóm. Mellettem két fiatalember ült, a szemközti padon meg három fiú és két lány. Én voltam az egyetlen diák a teherautón. A többiek ruházatáról és beszédjéről könnyen meg lehetett állapítani, hogy gyári munkások. Mindenkinek ugyanolyan zsíros puskája volt, mint nekem. A mellettem ülő fiú puskája megtöltésével foglalatoskodott. Ez nekem valahogy eszembe sem jutott. Azért szereztem a puskát, mert úgy éreztem, ez hozzátartozik a viselethez, mint máskor a zokni vagy ing, ami nélkül kinézik az embert a közösségből. Eszembe sem jutott, hogy használni is tudjam. A magam részéről úgy gondoltam, elég jó helyen vannak a golyók a kordbársony zakóm zsebében.

A Petőfi híd felé tartottunk. A Múzeum körútról a kihalt Üllői útra fordult a kocsi és nagy sebességgel haladt a Nagykörút felé. A padszomszédom éppen befejezte a puskája töltését és ő is letette a fegyvert maga elé úgy, mint a többiek, rátámaszkodva, hogy ezzel is csökkentse a rázást a rossz rugózású teherautó platón. Egyszer csak nagy zökkenést éreztünk, -- talán egy kockakövön ment át teherautónk – és mindegyik puska felugrott a platóról. Amikor visszestek, a töltött puska elsült. Gazdája előrebukott, jobb füléből folyt a vér.

A teherautó hirtelen lefékezett. Mivel diák voltam s nemzetiszínű karszalagot viseltem, a többiek automatikusan követték utasításaimat. A csak párszáz méternyire levő Haynal klinikára vittük a fiút, azután folytattuk utunkat. Gyönyörű kordbársony zakómon jókora vérfolt éktelenkedett.

A nagykörúton jobbra kellett volna fordulnunk, de egy hosszú orosz tankoszlop közeledett abból az irányból. Így az Üllői úton mentünk tovább a Hungária körútig. Ott csak balra tudtunk fordulni. A Baross térhez közel, a HÉV megállónál nagy tömeg állta el az utunkat. Megtudtuk, hogy a Ruggyantaárugyár igazgatója megtagadta a munkások követelését, hogy állítsa le az üzemet a meghirdetett sztrájk idejére. A főbejáratnál megkérdeztem a portást, hol van a hangosbeszélő mikrofonja. Karszalagomra nézett és szótlanul a fülkében lévő kapcsolótáblára mutatott. „Budapesten általános sztrájk van. A gyárat azonnal le kell állítani!” – Kétszer elismételtem, de a portás figyelmeztetett: „Tudják, ez nem olyan egyszerű, itt vegyi folyamatokat kell leállítani, amit nem lehet egyik percről a másikra megtenni. Ehhez idő kell.”

Mivel eredeti úticélunkat, Budaőrsöt nem sikerült elérnünk, máshonnan kellett fegyvert szereznünk. Mivel már tudtuk, hogy Kopácsi Sándor főkapitány meghagyta a rendőrőröknek, hogy ne fejtsenek ki ellenállást a felkelőkkel szemben, elmentünk a Baross téri rendőrségre. Úgy tűnt, hogy ott már számítottak ránk; a bejáratot őrző rendőr még segített is a fegyverek kihordásával. Azokat a téren ki is osztottuk, s az újonnan felfegyverzett emberek mindjárt fel is kapaszkodtak a teherautóra, ami a végén úgy megtelt, hogy nem maradt rajta hely, így gyalogosan folytattam utamat, vissza a belváros felé.

Éjjel 2 óra lehetett ezen a szerdán, október 24-én, s hirtelen eszembe jutott Ágnes. Bármilyen lehetetlen időpont is, úgy éreztem, fel kell keresnem és megnyugtatnom, hogy nem történt semmi bajom. Hosszú gyaloglás után értem oda, s a házat teljes sötétségben találtam. A kapu természetesen zárva volt. Mivel telefonálni nem mertem, egy levelet csúsztattam be a kapu alatt és tovább mentem.

Amikor elértem a Rákóczy út és Nagykörút sarkára, a keresztezésben ott hevert a frissen ledöntött Sztálin szobor hatalmas tömbje. Úgy látszik, akik ledöntötték, odáig vontatták a Városligetből és ott hagyták. Egyszerre heves puskaropogást hallottam a Nemzeti Szinház mögött lévő Szabad Nép székház felől. Lebuktam a Sztalin bronzalakja mögé, ahol már ott lapult egy svájcisapkás, vékony fiatalember. Kezében kalapácsot tartott. „Ez az első alkalom, hogy Sztalin apánk végre tett is valamit értünk.” -- jegyezte meg szárazon. „Próbáltam egy darabot letörni emlékbe, amikor kitört a lövöldözés. A Szabad Nép székházban nagyszámú ávós csoport van, de a magyarok már elfoglalták a földszintet”. Ez volt az első alkalom, hogy valaki úgy beszélt az ávósokról, mintha nem lennének magyarok. Én mindig hazaárulóknak és gazembereknek gondoltam őket, de nem idegeneknek.

Amikor utamat folytatni tudtam a Rádió felé, a Múzeum körúton szovjet tankokat láttam közeledni. Az első tank toronyajtaja (?) nyitva volt, egy tiszt feje volt látható a nyílásban. Az utcán senki, az emberek a kapualjakba húzódva figyelték, mi történik. „Ne mutassa a puskáját!” – kiáltotta felém valaki, amikor én is beugrottam egy kapu alá. Miután a tankok eldübörögtek mellettünk, tovább folytattam utamat az egyetem felé. Hajnali öt óra lehetett, amikor a Szabadság hídon átmenve a Gellért térre értem, ahol különös látvány fogadott.

A tér hemzsegett az emberektől, akik barikádot építettek. Mint a hangyák, úgy jöttek-mentek, mindenki cipelt valamit, ócska sodronyokat, székeket, minden lehető és lehetetlen tárgyat. Többen feszítövasakkal szedték fel az utcát borító macskaköveket, abból emelve barikádot a híd lejáratához. A cél az volt, hogy megakadályozzák, hogy az orosz tankok Pest felől át tudjanak jönni.

Mikor meglátták karszalagomat és vérfoltos zakómat, utat nyitottak nekem. Egy rendőr, aki legalább kétszer idősebb volt, megkérdezte: „Most mit csináljunk?” – „Kiszorítjuk őket a városból” – válaszoltam gondolkodás nélkül.

A Móricz Zsigmond körtér felől három teherautó kanyarodott a térre. „Pestre megyünk segíteni az ottaniaknak!” – szólt le az elsőröl egy fiatalember. -- „Aki akar, szálljon fel!”

Az emberek eldobálták a kezükben levő dolgokat és felugrottak az első teherautóra. Hirtelen elhatározással én is nekiindultam. Nekem a másodikon jutott hely.

A híd közepére érve megláttuk a pesti hídfőnél álló tankokat. Az első teherautót telitalálat érte, s nyomban kigyulladt. A mienk megpróbált visszafordulni, de egy oszlopba ütközött. A kialakult pánikban egymás hegyén-hátán menekültek az emberek a biztonságot nyújtó budai oldal felé. A három teherautó közül egy sem jutott át Pestre.

Reggel kilencre értem vissza az egyetemre. Nehéz volt elképzelni, hogy 24 órával korábban a kapuban igazoltattam a belépőket. Mintha évek teltek volna el azóta. Most minden kihalt volt, sehol egy lélek. Az aulában csak lépteim visszhangja hallatszott.

A DISZ irodához érve megláttam Danner Jancsit, géppisztollyal a vállán. Ő is ugyanolyan gyűrött és piszkos volt, mint én. „Úgy látszik, mi vagyunk az elsők” – mondta. „Most jöttem a Corvin közből, ahol visszavertük az oroszokat. Jó pár tankot vesztettek.”

„Úgy néz ki, hogy rajtunk kívül nincs itt senki” – válaszoltam. „Nézzünk körül a katonai tanszéken.”

Útközben észrevettem, hogy szandálom talpa kezd leválni. Jancsin bakancs volt, praktikus viselet, ami jellemző volt rá. Szegedi fiu volt, magas, sötétszőke hajjal és kékesszürke szemekkel. Jancsi komolyan vette az életet. Menyasszonyával, Gabival már ki volt tűzve az esküvőjük dátuma. Én egészen más természet voltam, aki az életben inkább a jelent élveztem s nem sokat törődtem a jövővel. Most már nem voltam olyan biztos, hogy nekem van igazam, kezdtem hinni, hogy a Jancsi-féléknek akár igazuk is lehet.

A katonai tanszék ablakai sötétek voltak, mozgásnak semmi jele. Beléptünk a nyitott főbejáraton. Jancsi benyitott Marián alezredes irodájába. Megszólalt egy hang: „Ki az?”

Jancsi válaszolt: „Danner János és...” -- rám nézett és én folytattam: „Öcsi.” Még mindig nem mertem igazi nevemet használni.

Az alezredes és két tisztje előtűnt as iroda sötétjéből, pisztolyaikat visszatéve tokjaikba.

„Kívülről nem lehetett látni, hogy van itt valaki” – mondtam. „Miért van itt olyan sötét?”

„Négykézláb mentünk el az ablak alatt, hogy meg ne lássanak” – válaszolt az egyik hadnagy.

Marián szemei vérvörösek voltak, szája széle rángatózott, amint hozzátette: „A tűntetés után visszajöttünk és azóta itt vagyunk. Bármelyik pillanatban jöhetnek értünk.”

Próbáltunk lelket önteni beléjük. Elmondtuk, hogy a katonaság és a rendőrség velünk van. Beszéltünk az általános sztrájkról, a Rádiónál és a Kilián laktanyánál dúló harcokról, de nem sikerült.

„Ettek valamit? – kérdezte Jancsi. Csak a fejüket rázták, mire hoztunk a konyháról amit találtunk, hideg kávét, kétnapos kenyeret s néhány almát. Mindannyian ettünk valamit, de a katonák hangulatát ez sem emelte. Továbbra is lebukva mentek el az ablak előtt, ha a szoba egyik sarkából a másikba mentek.

Az aggódó katonákról eszembe jutottak szüleim, ők is nagyon aggódhatnak miattam. Elhatároztam, hogy hazamegyek, hogy megnyugtassam őket.

Anyám húga, Düdüke a Bartók Béla út 1 szám alatt lakott. A ház valamikor nagyanyám családjáé volt, de államosították. Nagyon elegáns épület volt. A márvánnyal borított lépcsőház olyan széles volt, hogy könnyen föl lehetett ott vinni egy zongorát is. Magas mennyezete, faragott kődíszei a millenniumi békeévek jólétét tükrözték. A lépcsőt mahagóni karfa és díszes vasrács szegélyezte. Az emeleti fordulók olyan finoman íveltek voltak, hogy a negyedik emeletről megállás nélkül a földszintig lehetett csúszni a karfán. Ezt gyermekkoromban nagyon sokszor kipróbáltam.

Csöngetésemre Feri bácsi nyitott ajtót. Az előszoba félhomályában is ilyesztő látványt nyújthattam, mert láthatóan visszahőkölt, amikor meglátott. Az előszoba tele volt Feri bácsi vadásztrófeáival: agancsok, szarvak és agyarak, tülkök és vadászkések borították a falakat. Fiatal korában nagyvadakra vadászott a Kárpátokban, rókára Erdélyben, fogolyra az adriai részeken anélkül, hogy külföldre kellett volna utaznia; most útlevélért kellene folyamodnia, ha szülővárosába, Kassára akarna menni. Mostanában legnagyobb gondja az volt, hogy reggelente megkeresse müfogsorát.

Az előszobában letettem a puskát és a vérfoltos zakómat. Mikor beléptünk a nappaliba, Düdüke éppen kisfiát pelenkázta. Ez lett volna a harmadik gyermeke, ha nem hal meg egy újszülöttjeaz ostrom alatt, mivel nem volt teje. Emlékszem, ahogy Péterrel megpróbáltunk tejet lopni az oroszoktól, akik elhajtották a teheneinket.

Mint mindenhol azokban a napokban, Düdükééknél is egész nap szólt a rádió. Most éppen azt jelentették be, hogy délután 2 óráig meghosszabbították a határidőt, amíg bűntetlenül le lehet tenni a fegyvert. A távolból, Pest irányából lövöldözés hallatszott. Nem tudtam, mitévő legyek. Egyszer csak Düdüke eltűnt és pár perccel később megjelent apám nővére, aki szintén a házban lakott. Nem mondta, honnan tudja, hogy ott vagyok, de hozott nekem abból a házi kolbászból, amiről tudta, hogy a kedvencem. Most kissé furcsa íze volt, de éhes is voltam, meg visszautasítani sem mertem, így jót lakmároztam belőle. Közben irtózatos álmosság fogott el. Csak később tudtam meg, hogy nagynéném férje, Tivadar bácsi, aki orvos volt, altatót injekciózott a kolbászba.

Késő délután volt, mikor felébredtem. Rettenetesen fájt a fejem és szinte forgott velem a világ. Mikor felvettem a zakómat, volt valami hiányérzetem, hogy még valami hiányzik, de nem láttam semmit, ami az enyém lenne, hát elindultam.

Hazafelé láttam, hogy a kijárási tilalom eredménytelen volt. A fontosabb csomópontoknál mindenütt orosz tankok álltak, de a város többi részét a felkelők ellenőrizték. Az ÁVÓ ellenállása alábbhagyott, de helyenként még hallani lehetett lövöldözést. Az általános sztrájk már tartott.

Útközben megálltam Ágnesék házánál, de nem találtam otthon őket. A házmester szerint valószínűleg visszamentek a Balatonra.

Sötétedés után érkeztem haza Kerepesre. Mint mindig, Bukucs most is magánkívül volt örömében, mikor meglátott. A család együtt volt a konyhában, a Szabad Európa rádiót hallgatták. Mindenki megrohant a kérdéseivel, alig győztem válaszolni.

Órákkal később Aptyi berekesztette a családi gyűlést. Mikor bementünk a konyhából, hozzám fordult: -- „Ne felejtsd el, hogy egyedül vagyunk. Mi csak veszíthetünk és én nem akarlak elveszíteni.”

 <  home top  /\ 

5. fejezet: A Műegyetemi MEFESZ iroda.

Október 25-ike, csütörtök reggel jól kezdődött. A rádió bemondta, hogy Gerőt leváltották a párt főtitkári posztról s helyébe Nagy Imrét nevezték ki. Reggelinél Aptyi kijelentette: „Az oroszok most nehéz helyzetben vannak. Magukat a gyarmatosítók ellenségének hirdetik, hogy a harmadik világban híveket szerezzenek maguknak. Ha most levernek bennünket, akkor elveszítik a hitelüket; ha nem, akkor gyengének mutatkoznak. Nagyon fontos, hogy megkönnyítsétek nekik a kivonulást. Biztosítani kell őket, hogy Magyarország semleges és jószomszédi viszonyt kíván kialakítani velük.” Ezt úgy mondta nekem, mintha én lennék az új kormány.

Memi közbeszólt: „Nem lenne célszerűbb, ha Öcsi helyett ezt valaki más csinálná?”

„Mi kezdtük, nekünk kell vállalnunk a vezető szerepet” – vágtam közbe.

„És merre vezetnél, ha hagynának?” – kérdezte Péter.

Elmagyaráztam neki, hogy nem célunk a kommunista rémuralom helyébe a kapitalista dzsungelt behozni. Nem akarjuk visszaforgatni az idő kerekét. Nem bosszút, hanem bocsánatkérést várunk azoktól, akik visszaéltek hatalmukkal. Ugyanakkor elvárjuk, hogy a bűnösök, akiknek kezéhez vér tapad, bíróság előtt feleljenek bűneikért. Elleneztem mindenféle állami részvételt a gazdaságban, mert az csak korrupcióhoz és bürokráciához vezet. A kisbirtokokat, üzemeket vissza kéne adni jogos tulajdonosuknak, a nagyipart és termelőszövetkezeteket pedig az ott dolgozóknak. Mindenkinek egyenlő jogokat, a rászorulóknak segítséget. Végül szabad, demokratikus társadalmat, ahol az állampolgárok döntik el az ország sorsát.

Teljes csönd követte szavaimat. Memi az orrát fújta, Aptyi a torkát köszörülte, Péter és én zsebünkbe dugtuk ebédünket és útnak indultunk.

Az általános sztrájk miatt nem közlekedtek a vonatok. Kiálltunk az útra, remélve, hogy jön talán egy teherautó, amivel bejutunk Pestre. A Rapavyék háza előtt lovaskocsi állt, élelmiszert gyűjtöttek a budapestieknek.

„Na, ide aztán hiába jönnek, Jóska bácsiról tudhatnák, hogy életében még senkinek nem adott ingyen semmit!” – mondtam Péternek. Rapavy József környékszerte fukar ember hírében állt. Kíváncsiságból odamentünk, hogy közelről megfigyeljük, hogy reagál a felkérésre.

Legnagyobb meglepetésemre a következő percben megjelent Jóska bácsi, széles hátán egy hatalmas zsák krumplival. Láthatóan bosszantotta, ahogy bámészkodunk, s talán elképedésünket is észrevette, mert mérges tekintettel mért végig, majd bement a házba. Pár perc múlva visszatért egy oldal szalonnával. „Itt van! Hadd lássák, hogy ez a mi harcunk is!”

Mivel nem jött arra egyetlen jármű sem, elindultunk gyalogosan. Hamarosan utolért egy teherautó, amelyik Pestre ment, arra felkapaszkodtunk. Platóján fiatalok utaztak, akiket a kiváncsiság és a segíteniakarás egyformán hajtott. Bár a harcok alábbhagytak, szórványos csetepaték voltak még elszigetelt ávós csoportokkal, a szovjet tankok pedig, ha már nem is lőttek, de még mindig Budapesten voltak.

A Keleti pályaudvarnál leszálltunk, mert Péter onnan remélt valahogy eljutni az egyetemére. A Baross tér hemzsegett a fegyveres felkelőktől. Az egyetemre menet megint útbaejtettem Ágnesék lakását. Testvére, Gábor nyitott ajtót. Megtudtam, hogy Ágnes még mindig a Balatonon van. Gábor ujságolta, hogy Kopácsi Sándor budapesti főkapitány és a rendőrség testületileg átállt a forradalom oldalára, a felkelők elfoglalták a Rádiót és a Kilián laktanyánál Maléter parancsnokságával katonáink visszaverték a szovjet tankok támadását. Elmonta még, hogy aznap délre tűntetés lesz az Országház előtt.

Gyalogosan mentem tovább a Nagykörút felé. Az EMKE előtt, a Nemzeti Szinházzal szemben emberek tucatjai szorgoskodtak a Sztálin szobor maradványai körül. Ki kalapáccsal, ki fűrésszel, hegesztőpisztollyal vagy egyéb vágószerszámmal próbált egy-egy darabot letörni emlékbe a zsarnok ledöntött szobrából. A szobor mögött, a Nagykörút hosszában kiégett orosz harckocsik sorakoztak.

Utamat folytatva a Rákóczi úton a Verseny Áruház előtt mentem el. Az áruház kirakatain golyók nyomai, némelyik teljesen kitörve. Az áru érintetlen, mellette kézzel írott szöveg: „Őrizzük meg forradalmunk tisztaságát! Mutassuk meg a világnak, hogy a SZABADSÁGÉRT harcolunk, nem fosztogatunk!” Leírhatatlan büszkeség töltött el.

A Múzeum körút felé közeledve kis, szeplősarcú, karikásszemű suhancot láttam puskával a vállán egy órásbolt előtt.

„Az árut őrzöd?” – kérdeztem a betört kirakatra mutatva.

A fiu végigmért, majd a karszalagomra mutatott: „Magának tudnia kellene, hogy most nem kell őrizni semmit.”

Néhány házzal odébb emberek gyűrüjében egy lovaskocsi állt. A kocsis krumplit mért a sorbanállók kosaraiba. A jelenet nem volt ismeretlen; utcai árusokat gyakran lehetett látni a város utcáin. Ami különbözött a szokásostól, az volt, hogy senki sem fizetett. Ez az ország népének szolidaritását jelképezte, azt, hogy mindenben a harcoló fővárost támogatják.
Hasonló jelenetet a város több pontján is lehetett látni.

A járdán egy fiatalember holtteste feküdt, nemzetiszínű zászlóval letakarva. Körülötte néhány virágcsokor és mécses. Puskája nem volt; valaki elvihette, mivel neki már nem volt szüksége rá. Ez volt az első holttest, amit valaha láttam. Sokáig néztem s gondolkoztam, vajon az én halott arcom is olyan békés nyugodt lesz. A zászlóra valaki kézzel írt cédulát tűzött: „Nem haltak meg hiába”

Az Astoria előtt egy orosz tank állt, amit nagy tömeg vett körül. A tank parancsnoka kiszállt és beszélgetett az emberekkel. Valószínüleg régen az országban állomásozott, mert törve ugyan, de beszélt magyarul. „Szovjet nép, magyar nép, barátok” – mondta. Valaki egy rózsát tett az ágyúja csövébe, a tank antennáján pedig magyar zászló volt. Ez a tank egyike lehetett azoknak, amelyek később a Kossuth téren, amikor az ávósok a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről tüzet nyitottak a fegyvertelen tömegre, visszalőtt az ávósokra. A forradalom leverése után rettenetes megtorlásban részesültek azok az orosz katonák, akik a magyarok mellé álltak.

Megnéztem a kiégett Ady mozit, amit egy kevésbé barátságos páncélos lőtt ki. Az oltást megkisérlő tüzoltókocsira is tüzet nyitottak. Az épület és a tüzoltókocsi roncsa még mindig füstölgött.

A Kossuth Lajos utcán egy kapualjban nagy faláda volt, rajta felirat: „A Forradalom áldozatainak”. Bár tele volt papírpénzzel, nem őrizte senki. Kisírt szemű idős, reszketeg asszony állt meg a láda előtt. Kivett néhány piros százast a ládából. Aztán meggondolta magát és visszatett egy párat. „Jó lesz fenyőfából is, nem kell tölgy” – dünnyögte maga elé. Néztem, s Memire gondoltam, vajon milyen lehet, amikor valaki a fiát temeti. Zsebembe nyúltam, s kihúztam a 140 forintomat. A százast és az egyik huszast bedobtam a ládába. A másikat megtartottam: hátha megjön Ágnes a Balatonról és még mindig meg akarja nézni a Szelistyei asszonyokat.

Az egyetemre érve a kapukat őrizetlenül találtam. Az épületek üresek voltak, az ajtók mindenütt nyitva. Csupán Danner Jancsit és Zádor Palit találtam a MEFESZ irodában. Ez volt korábban a pártiroda, ahol a DISZ pingvinek gyülekeztek. Az asztalokon a 16 pont példányai. Pali valamit írt, Jancsi pedig éppen a telefonon beszélt. „Igen, mindenben együttműködünk a rendőrséggel. Vállaljuk, hogy az egész kerületben megszervezzük a rendszeres őrjáratokat.”

„Kivel beszéltél?” – kérdeztem.

„Kopácsi Sándorral, a rendőrfőnökkel.”

Most a másik szobában szólalt meg a telefon. Felvettem. Nagyon zajos volt a vonal, nyilvánvalóan interurbán hívás volt, alig lehetett hallani a hívó hangját: „Itt a soproni Erdészeti és Bányászati Egyetem MEFESZ irodája. A budapesti Műegyetem MEFESZ szervezetével szeretnék beszélni.”

„Tessék”

„Szeretnénk tudni, mi a teendőnk?”

„Az általános sztrájkot folytatjuk, amíg az oroszok ki nem vonulnak. Fegyverezzétek le az Ávót, szervezzétek meg az egyetemi zászlóaljat, szervezzétek meg a rendőrséggel közösen a rendfenntartást, tájékoztassátok a rádión keresztül a lakosságot, és tartsátok velünk a kapcsolatot.”

„Jó, köszönöm” – jött a válasz.

Egész délután szólt a telefon. Öt óra körül megérkezett Szőke Kati és Varga Sándor. Nem sokkal később az egyetem két sofőrje, Majoross Imre és Vereczkey Gyurka. Jelentették, hogy a garázs sértetlen és az autók biztonságban vannak. Este meghívtuk Marián alezredest, hogy költözzön át a belső helyiségünkbe. A meghívást Marián elfogadta.

Egész éjjel beszélgettünk. Mire végre aludni tértünk, mindnyájan pertu barátok lettünk. Marián alezredesből is egyszerűen Pista lett. Olyan közel kerültünk egymáshoz, mintha mindnyájan testvérek lettünk volna. Meleg, jóleső érzés volt ez az összetartozás érzése. A szeretetnek, tiszteletnek, bizalomnak és csodálatnak olyan erős érzése ragadott magával, amilyet még soha nem éreztem. Kölcsönös kötődésünk alapja a közös ügy, Magyarország szabadsága volt, amiért készek voltunk életünket áldozni. Meg voltunk győződve róla, hogy megváltoztatjuk a világot és boldogabb jövőt építünk.

Az éjszakai beszélgetések folyamán sok mindent megtudtam Pistáról és Jancsiról. Pista, az erdélyi születésű fiatal zsidó katonatiszt a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettsége miatt lépett be a kommunista pártba. Elhitte, hogy a kommunisták igazságos társadalmat akarnak. Csalódnia kellett és most válaszút elé került: a párt és a nép között kellett választania. A népet, hazáját választotta. A döntés nem volt könnyű; jól tudta, hogy bánnak az elvtársak az „árulókkal”.

Jancsi 27 éve Szegeden látta meg a napvilágot jómódu kereskedők gyermekeként. 1948-ban, amikor az egyházi iskolákat államosították, tűntetéseket szervezett az iskolai hittantanítás betiltása ellen, amiért rendőri felügyelet alá helyezték. Valami véletlen folytán mégis sikerült bejutnia az egyetemre. Józan gondolkodásu, kiegyensulyozott egyéniség volt, de a romantikára is hajlott. Egyszerre volt kifinomult kozmopolita és a magyar népi kultúra szerelmese. „Valakinek a társadalmi hovatartozása meglátszik azon, ahogy a teáscsészét tartja” – mondta. „De a társadalmi rend ennél több, a kereszténység pedig a társadalmi rendnél is fontosabb.”

Sokat beszélt történelmi szerepekről. „A szerep több, mint a személy, aki játssza; a szerep adott, a szereplő helyettesíthető. A sorsát senki sem maga alakítja, hanem a szerepe; senki sem késheti le az előre elrendelt sorsát.”

Jancsi korához képest túl komoly volt. Csak menyasszonya, Gabi értette meg igazán. Csillogó szemekkel figyelt, amikor Jancsit beszélni hallotta.

Egy medika, Tóth Ili felajánlotta, hogy rendelkezésemre bocsát egy fekhelyet a pincében lévő elsősegély helyiségben. Nem rendes ágy volt, hanem egy olyan guruló alkalmatosság, amin a betegeket a műtőbe viszik. Nekem rövid is volt, befelé lejtett, és a fejem az alumínium vázon feküdt, mégis jóízűen aludtam rajta.

 <  home top  /\ 

6. fejezet: Fegyverbegyűjtés

Péntek reggel bizonyára jókedvűen léptem be a MEFESZ irodába, mert Pista cinkosan rám kacsintott. Éppen valami megbeszélésben zavartam meg. Szőke Kati, a bögyös tanársegéd császárzsemlével kínált. A nagydarab Vereczkey Gyuri gúnyosan hajbókolva üdvözölt, mint valami előkelőséget, akinél természetesnek kell venni a későnkelést. Békülékenységem zálogaként neki adtam a zsemle felét és beálltam a Pistát körülvevő társaságba. Élveztem ezt a meleg, barátságos atmoszférát, amelyben mindig lázas tevékenység folyt.

Pista az ablaknál állt. Szemei vérvörösek voltak; nyilván egész éjjel nem aludt. Varga Sándorral, Mécs Imivel és Danner Jancsival beszélgetett, miközben egyik cigarettát a másik után szívta. Állandó mozgásban volt, és a három diák úgy követte, mint bolygók a napot. A körön kívül állt két tisztje, egy százados és egy hadnagy. Ők a belső csoportot mint külső bolygók követték. A tisztek körén kívül voltak a küldöncök. Ők is a központ körül keringtek. A füst egyre szállt, a résztvevők változtak, de ez a lassú tánc, mint egy hipnotikus mozgás, egész nap tartott. Volt valami riasztó és ugyanakkor nagyszerű ebben az állandó mozgásban, ami talán egy új, jobb világ születését segíti elő.

Miután lenyeltem a fél zsemlémet, befurakodtam ennek az emberörvénynek a közepébe. Pista rögtön hozzám fordult: „Öcsi, menj el a Kopácsihoz a főkapitányságra és hozd el a felesleges fegyvereiket. Vidd el az egyetem egyik teherautóját, Vereczkey lesz a sofőröd. Mostantól kezdve együtt fogtok dolgozni. Mondd meg Kopácsinak, hogy nagy szükségünk van a fegyverekre, mert még néhány ezer diákot várunk, akiket el kell látni. A Petőfi Akadémiai diákjai is itt lesznek, nekik is kellene kézifegyvereket biztosítani. Azt is mondd meg neki, hogy felállítjuk a Nemzetőrséget.”

„Jó, Pista, de most már menj aludni, hiszen reszket a kezed. Ne készítsd teljesen ki magad.” – könyörögtem, de hiába. Újabb arcok, újabb problémák következtek, s a tánc ment tovább...

Vereczkey Gyuri hallotta Pista utasítását, s mélyen meghajolva ajtót nyitott nekem. Attól kezdve mások jelenlétében mindig mögöttem járt, s hagyta, hogy én szóljak először. Mikor magunk voltunk, abbahagyta a szinészkedést, s úgy kezelt, mintha a bátyám lenne. Talán öt évvel volt idősebb nálam, de öt év az én koromban nagyon sokat jelentett. Okos volt, tapasztalt és bátor, s én nagy tisztelettel néztem fel rá.

Gyurka orvosi diplomával rendelkezett, de politikai okokból nem engedték praktizálni. „Tudod, politika” – mondta. Nem tudtam, de nem mondott többet. A sofőrállást Sík Endre közbenjárására kapta, aki a nővérének az apósa volt. A Sík család története tipikus magyar zsidó történet. Egyik testvér, Sándor kikeresztelkedett és az ország legismertebb katolikus papköltője, aki mélyen elitélte a kommunizmust. A másik, Endre protestáns pap létére karrierista kommunista volt, aki előbb moszkvai nagykövet, majd a forradalom leverése után a Kádár-féle bábkormányban külügyminiszter. Gyurka sógora, Igor Endre fia volt. Moszkvában született és folyékonyan beszélt oroszul, de, mint később tapasztaltam, igazi magyar hazafi volt.

A Budafoki úti garázsból elhoztunk egy teherautót. Ahogy befordultunk a Bertalan Lajos utca és a Bartók Béla út sarkán, izgatott tömegbe ütköztünk. Mivel a kerületben mi voltunk felelősek a rendfenntartásért, szóltam Gyurkának, hogy álljon meg. Körülbelül húszan hallgattak egy embert, aki biciklijén ült, egyik lábát a földön megtámasztva. A biciklis széles gesztikulálással beszélt, s ahogy közeledtünk, úszító beszéd szófoszlányai ütötték meg fülünket: „Mi igazi magyarok.... zsidó ávós hazaárulók.... belső ellenség.” Nyilvánvaló volt, hogy hallgatóságát a zsidóság ellen izgatta. Rettenetesen feldühített, hogy most, amikor a nemzet egy emberként harcol a szabadságáért, valaki származási alapon próbálja megosztani az embereket. Ilyesmit sem azelőtt, sem azután nem tapasztaltam.

Tudtam, hogy tennem kell valamit. Nemzetiszínű karszalagom láttán az emberek utat nyitottak előttem. Éreztem, hogy az emberek határozott fellépést várnak tőlem, de fogalmam sem volt, mit tegyek. Csak annyit tudtam, hogy ilyen provokációt nem lehet válasz nélkül hagyni.

„Talán le kéne tartóztatnom.”— súgtam Gyurkának, de fogalmam sem volt, hogyan vigyem ezt végbe. Ha letartóztatom, utána mit kezdjek vele? Vigyük az egyetemre? Ott hol helyezzük el? Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben éreztem, hogy valamit tenni kell, a forradalom tisztaságának megőrzése érdekében, s ez a feladat most rám hárul. Mindenki feszült várakozással engem figyelt, a biciklista is elnémult. Tudtam, hogy másodperceken belül cselekednem kell.

Mielőtt bármit szólhattam vagy tehettem volna, Gyurka bivaly termete előrelendült, s kapásból, visszakézből egy hatalmas pofont mért a biciklista arcára. Az leesett a bicikliről és elterült a földön. Gyurka rá sem nézett, csak megtörölte a kezét és a körülállóknak ennyit mondott: „Most már tudják, hogy kell az ilyenekkel bánni. Legközelebb maguk is megtehetik.”

„Látszik, hogy nem a szavak, hanem a tettek embere vagy.” – mondtam a teherautóhoz visszamenet.

„Ki nem állhatom ezeket a gyűlölködőket” – válaszolta. „Az ilyeneknek is köszönhető, hogy sok zsidó a kommunista eszmékben remél megoldást találni. Ezek a fanatikus antiszemiták nem csak a Sík családdal tették ezt, hanem sok más zsidóval is.”

„Kész hányinger. Igaz, eddig nem nagyon gondolkoztam ezen. Családunkban csak egy zsidó volt, keresztanyám anyja. Nyolcéves voltam, amikor a német megszállás után elvitték. Apám mindent megtett kiszabadítása érdekében, de nem tudott segíteni. Senki más nem is próbált tenni valamit az érdekében. Máig sem értem, miért nem volt nagyobb ellenállás a deportálások ellen.”

„Mégis, mit gondolsz, miért nem volt ellenállás a kommunista deportálások és kitelepítések ellen? Az ellenállás hiányának semmi köze a zsidókhoz. Ez az emberi természet része. Az emberek egyszerűen félnek; mindenki mindig fél. Amikor baj van, mindenki a saját bőrét menti” -- tette hozzá Gyurka.

Nagyapámra emlékeztem, ahogy 1944 őszén Sopronban mindennapos sétáit végezte. Ilyenkor mindig kitűntetésekkel teletűzdelt díszegyenruháját viselte. Ekkor már nyugdíjban volt, de ha nem lett volna, akkor sem esküdött volna fel a Szálasi kormányra, amit szívből utált. Családi körben Szálasi „nemzetvezetőt” nemzetvesztőnek titulálta. Délutáni sétái során mindenkit megállított, aki sárga csillagot viselt, hogy megtudakolja tőle a pontos időt. Nem mintha nem lett volna órája, csupán tudatni akarta velük, hogy őket is ugyanolyan polgárnak tartja, mint sajátmagát.

Egész úton a Deák térre menet elszakadt szandálomat próbáltam rendbehozni. A talpát, ami most már teljesen levált, sikerült egy darab dróttal fölerősíteni. Éppen befejeztem, mikor a főkapitányságra értünk. Gyurkát a teherautónál hagytam, s beléptem a kapun.

Az épületben alig néhányan tartózkodtak. Kopácsi egyedül volt dolgozószobájában. Sötét hajával, alacsony termetével sokban emlékeztetett Marián Pistára, de keményebb, határozottabb ember benyomását keltette. Ez megérződött kemény kézfogásán, s ahogy a vele beszélőnek szemébe nézett. Szivélyesen fogadott. Körülnéztem a hatalmas irodában s meglepve láttam a falon Kossuth Lajos képét. Azokban az időkben inkább Sztálin vagy Rákosi képét lehetett hivatalok falain látni, mint magyar történelmi személyiségekét. Elgondolkoztam, hogy vajon mikor kerülhetett a Kossuth kép oda. Ő, mintha kitalálta volna gondolataimat, megmagyarázta: „Szülőfalumban minden házban két kép volt: Kossuthé és Szűz Máriáé. Egymás mellett, mint egy házaspár képei. Egyik házból sem hiányozhatott ez a két kép. Én itt is a falum szülötte maradtam. Nem érezném otthonosan magamat ebben a szobában legalább egy Kossuth kép nélkül.”

Elmondta, hogy előző nap az Országház előtti sortűz túlélői az épület előtt tűntettek. „Még a zászlójuk is véres volt. A vezetőjük egy maga korabeli fiatalember volt, Angyal Istvánnak hívták. A politikai foglyok szabadonbocsátását és a rendőrség segítségét kérte. Szönyű nátha kínozta és állandóan köhögött. A feleségem, Ibolya adott neki forró teát és valami orvosságot. Említette, hogy Auschwitzot is megjárta. Adtam neki egy pisztolyt. Van magának pisztolya? -- kérdezte hirtelen.

Megráztam a fejem. Mióta eltűnt a puskám Düdükééknél tett szerdai látogatásomkor, nem volt semmi fegyverem. Most kaptam egyet. Ezüstszínű, apró pisztolyt, alig volt nagyobb, mint egy öngyújtó. „Női pisztoly” – mondta. „Prágában vettem.” Zsebembe süllyesztettem, s nyomban meg is feledkeztem róla. Elmondtam, hogy Marián terve az, hogy a felfegyverzett diákságból felállít egy nemzetőr alakulatot a Szabadság-híd, Petőfi-híd és Móricz Zsigmond körtér által határolt háromszög védelmére. Telefonálni kezdett s amíg beszélt, egy csinos, sötéthajú nő jött be egy tálcával. „Kopácsi Ibolya vagyok.” – mondta és megkínált a süteménnyel. „Őcsi vagyok” – válaszoltam és kivettem kettőt. A reggeli fél zsemle óta, amit Szőke Kati adott, semmit sem ettem és most már dél is elmúlt. Kopácsiné meleg anyai mosollyal nézte, hogy eszem és tovább kínált: „Vegyen még”

Kinéztem az ablakon és láttam, amint rakják a rendőrök a fegyvereket a teherautóra. Kopácsi befejezte a telefonbeszélgetést és így szólt: „Az embereim átadják a felesleges fegyvereket, de ez nem lesz elég. Holnap kaphatnak még pár ezret a Zrínyi Katonai Akadémiától. Reggel ott már várni fogják magukat. Csak vigyen egy felhatalmazást Marián alezredestől. Vigyázzanak, mert a hidaknál még vannak orosz tankok.”

Ugyanazzal a jó érzéssel jöttem el Kopácsiéktól, mint amilyent éreztem az egyetemi csoportunk körében. Teljesen megbíztam bennük. Magam sem tudom miért, de biztos voltam benne, hogy megérdemlik a bizalmamat. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen tisztességes és bátor emberekkel dolgozhatok. Büszke voltam, hogy részese lehetek az eseményeknek; büszke voltam magyarságomra.

Kopácsi dolgozószobájából kijövet feltárcsáztam Ágnes számát, de nem volt válasz. A teherautónál Gyurka várt, útrakészen. Láttam, hogy körülbelül ötven puskát kaptunk.

Visszafelé útbaejtettük Gyurka lakását. A nővére olyan szép volt, hogy alig tudtam levenni róla a szemem. Sík Igornak, a moszkvai magyar nagykövet fiának volt az elvált felesége. Mikor Gyuri bemutatott neki, rám mosolygott, ami zavarba ejtett.

Útközben még megálltunk a Péterfy Sándor utcai kórháznál, mert Kopácsi megkért, hogy tudjuk meg, van-e valamire szükségük. Mondták, hogy vérre volna szükség. Meghagytuk, hogy jelezzék az egyetemnek, ha a hiány kritikussá válik.

Mikor indulni készültünk, egy fiatalembert láttam, amint egy nagy edény kávét tett föl a mellettünk álló teherautóra. A kocsin vöröskeresztes zászló volt, a rakomány élelemből és kötszerből állt. „Éjszakázni készültök?” – mutattam a kávéra, csak hogy mondjak valamit. Rám nézett, köhögött, orrát fujta, mielőtt válaszolt: „A Tüzoltó utcai garázsba viszem a fiuknak” Úgy éreztem, hogy valahonnan ismerős a fiú. „Nem te kaptál egy pisztolyt tegnap Kopácsitól? – kérdeztem. Most ő lepődött meg: „Honnan tudod?” Megmutattam neki a kis pisztolyt. „Amikor ezt ideadta, említett téged és a náthádat. A köhögésedről gondoltam, hogy te vagy az.” – magyaráztam.

„Angyal István” – nyújtotta a kezét. Kemény, férfias kézfogás volt.

„Öcsi” – válaszoltam. Kopácsitól viszek fegyvereket a Műegyetemre.

„Milyen a harci helyzet Budán?” – kérdezte.

„Semmi ahhoz képest, ami a nálatok van. De azért el vagyunk készülve a legrosszabbra.”

Mi a Tüzoltó utca 36-ban vagyunk. Lehet, hogy találkozunk még.” Ezzel felemelte a kávésedényt a teherautó platójára. Én is felszálltam Gyurka mellé, s megjegyeztem: „Kopácsi mesélte, hogy ez a srác Auschwitzban is volt, most meg a Tüzoltó utcai szabadságharcosok vezetője. Egy okkal több, amiért az a biciklista megérdemelte a nyaklevest, amit tőled kapott.”

Szovjet tankok fenyegető, de szerencsére békés sorfala mellett jutottunk fel a Szabadság-hídra. Jócskán besötétedett, mire az egyetem tornatermében elhelyeztük a fegyvereket. Kiválasztottam közülük magamnak egy géppisztolyt, mely ettől a perctől kezdve ugyanúgy öltözetemhez tartozott, mint a már korántsem olyan szép, de még mindig mutatós kordbársony zakóm és a megdrótozott szandálom.

A hozott fegyverekkel együtt most már volt elég ahhoz, hogy mindenkinek jusson legalább egy puska. Danner Jancsi hozzálátott a fegyveres őrjáratok megszervezéséhez. Tizenkét járatot osztott be, melyek kétórás turnusokban látták el a 24 órás szolgálatot.

A tornaterem az egyetemnek nemcsak fegyverraktára, de éléskamrája is lett. Ide hordták a környező falvakból kapott élelmet is. Taligakeréknyi nagyságú házi kenyerek, tej, gyümölcs, sajt és sütemény sorakoztak az asztalokon. A friss kenyér illatára elfogott az éhségérzet, s Gyuszival egy tornaszőnyegen ülve nekiláttunk az evésnek. A kenyérhez sajtot és görögdinnyét ettünk. A sajt csomagolópapírján gyerekes írással ez állt: Veletek vagyunk!

A görögdinnyéről, na meg a biciklistáról eszembe jutott Petik bácsi, apám dinnyése. Petik bácsi tíz holdat művelt bérelt földünkből, amíg a téeszesítés véget nem vetett az egésznek. Tavasztól őszig a dinnyeföldön egy földkunyhóban lakott családjával. Hajnaltól késő estig dolgozott minden nap, kivéve szombaton. Akkor felvette fekete öltönyét és a nap legnagyobb részét a Biblia olvasásával töltötte. Olvasás közben énekelt is, valami furcsa dallamot, amit máshol sohasem hallottam.

Szombatonként megeredt a nyelve az egyébként szófukar Petik bácsinak. Elmondta, hogy ő szombatos székely, vagyis hite szerint a kabaroknak, ennek a török eredetű és zsidó vallásu honfoglaló törzsnek a leszármazottja. Mikor megemlítettem ezt Gyurkának, ő megjegyezte: „Fogadni mernék, hogy a biciklista nem 896-ban érkezett ide.”

„Engem az se lepne meg, ha a jó édesanyját Mutternek szólítaná.” – válaszoltam.

Mikor végre visszaérkeztem a MEFESZ irodába, Szőke Kati megölelt. Ezt egyáltalán nem bántam, de zavaromban elpirultam. Mindenki csendben hallgatta, amint leadtam jelentésemet Pistának. Ő mindjárt kiállította az átvételi elismervényt x mennyiségű pisztolyról, puskáról, géppisztolyról, könnyű és nehéz géppuskáról, de a számok helyét üresen hagyta, hogy a másnapi átvételnél a tényleges mennyiséget be tudjam írni.

Ezzel számomra be is fejeződött a nap. Pistáé viszont nem, bár a szemei még vörösebbek voltak, mint reggel. Péntek volt, s ő valószínűleg azóta a nevezetes hétfői gyűlés óta nem aludta ki magát. Most is a forgalom középpontjában volt, mindenki vele akart beszélni. Pillanatnyilag a honvédelmi miniszterhez és a Nagy Imréhez küldendő delegáció volt a téma.

Komoly vita alakult ki akörül is, hogy milyen feltételek mellett volnánk hajlandók letenni a fegyvert. Danner Jancsi szerint minimális feltételek közt szerepelne az ÁVH feloszlatása és a szovjet csapatol kivonulása. Ezzel én is egyetértettem. Szabó Iván azzal érvelt, hogy a magyar kormánynak nincs befolyása az orosz csapatok fölött, ennélfogva nem lehet a magyar hatóságoktól olyasmit kérni, amit képtelenek teljesíteni. A szenvedélyes vita a szokásos körtánc formájában folyt. Pista alig állt a lábán, nikotintól sárga ujjai szemmel láthatóan remegtek, de az agya friss maradt. Megjegyzése most is fején találta a szöget: „Az oroszok azt mondják, hogy a magyar kormány hívta be őket. Ha a bevonuláshoz a kormány meghívására volt szükség, akkor a kormány arra is megkérheti őket, hogy vonuljanak ki.”

Éjjel két óra tájban Tóth Ili, aki előző este felajánlotta a szükségfekhelyet, határozottan kijelentette: „Öcsike, ideje lefeküdni!” s bár ő volt a fiatalabb, engedelmeskedtem neki. Valami különös csillogást véltem felfedezni a szemében, de nem mertem próbálkozni. Különben is félénk és tapasztalatlan voltam, s amellett ott volt még Ágnes (akivel már egy éve tartott a tapasztalatlanságom). Fáradt is voltam, így csak lerogytam a kerekes ágyszerűségre és mély álomba merültem.

Szombat reggel teherautónkkal először végigjártuk a budai dunapartot, hogy megnézzük a pesti oldalon állomásozó szovjet tankokat. Megállapítottuk, hogy a Lánchídon kívül mindegyik híd pesti oldalát tankok őrzik. A budai oldalon egy sem volt. Elhatároztuk, hogy Pestről visszafelé, amikor a fegyvereket hozzuk, a Lánchídon át jövünk.

A Zrínyi Akadémia felé tartottunk, amikor az Üllői út felől lövöldözést hallottunk. „Ez a kávés barátunk lehet!” – jegyeztem meg Gyurkának. „Nem akarod meglátogatni?” – kérdezte Gyurka. Mondtam, hogy jó lenne, de inkább máskor.

Az akadémián a forradalmi bizottság elnöke, egy százados fogadott. Sokáig tanulmányozta a listát, amit Marián összeállított. „Sajnos, sem könnyű, sem nehéz géppuskánk nincs, de adhatok kézigránátot és lángszórót. Az jó lesz?”

„Igen.” – válaszoltam gondolkodás nélkül. Magamban kiszámoltam, hogy a következő fordulóban jobb lesz, ha két teherautóval jövünk, még úgy is jó néhány fordulót kell megtennünk, hogy mindent el tudjunk vinni.

Első rakományunk negyven láda nyeles- és tojásgránátból és néhány lángszóból állt. A nagy súly teljesen leterhelte a teherautót, a plató a hátsó kerekeket súrolta.

A Lánchíd felé haladva a Dohány utcában orosz tankokat láttunk. Mikor a Roosevelt teret elértük, láttuk, hogy a hídfőnél az oroszok beásták magukat. Ezért nem láttuk őket a budai oldalról. Gyurka lebukott és földig nyomta a gázpedált. Én is lebuktam, így az oroszok csak egy vezető nélküli teherautót láttak a híd felé robogni. Nagy csattanást hallottam, amit három hatalmas ütés követett. Teherautónk még mindig mozgásban volt, mi pedig a padlón. Vért nem láttam. Semmim sem fájt.

Gyurka megszólalt: „Nem lőtték ki a szélvédőt!”

Már a híd közepén jártunk. Megállapítottuk, hogy semmi kár nem esett sem a teherautóban, sem a rakományban.

„Mi lehetett ez az éktelen zaj?” – kérdeztem.

„Azt hiszem, tudom” – vigyorgott Gyurka. „Amikor megláttam az oroszokat, levettem a szemem az útról. Letértem az úttestről és valószínüleg átmentem az árkukon, azért ugráltak a ládák, azt hallottuk.”

Mikor megérkeztünk az egyetemre, láttam amint Danner Jancsi nézegeti az összetört ládákat a teherautónkon. Odajött és megölelt. Ez nem volt szokása; nyilván megérezte, hogy nehéz dolgokon estünk át. Vele volt menyasszonya, Gabi is. Magas lány volt, mégis éppen csak hogy Jancsi válláig ért.

Jancsi ujságolta, hogy távollétünk alatt Pista Pilisvörösvárról beszerzett egy tucat magyar tankot személyzettel együtt. Úgyszintén jónéhány légelhárító ágyut, amelyek a tankok mellett, a könyvtár mögött sorakoztak. Ezekről Jancsi nem tudta, honnan jöttek.

A kézigránátokat a tornaterembe vittük, a lángszórókat pedig a könyvtár pincéjében helyeztük el. Közben megérkezett a másik teherautó is, amelyet Majoross Imre vezetett. A második fordulóban megkértem Gyurkát, hogy tegyen le a Petőfi-híd pesti oldalán, s visszafelé jövet vegyen fel 4 órakor ugyanott. Meg akartam látogatni Angyal Pistát.

 <  home top  /\ 

7.fejezet: A magyarországi zsidók és németek

Miközben Angyal István főhadiszállása, a Tűzoltó utca 36. alatti garázs felé tartottam, ágyúszó ütötte meg a fülemet abból az irányból. Így aztán hátulról, a Mester utcán és a Viola utcán át közelítettem meg a helyet. Ahogy befordultam a szokatlanul csöndes és teljesen néptelen Viola utcába, egy orosz tankot pillantottam meg az Üllői úti kereszteződésben.
Valami furcsaságot is észrevettem: egy önjáró alumínium szemetesládát a Viola utca és a Tűzoltó utca sarkán. Mintha magától mozgott volna, lassan áthaladt a Viola utcán. Megkövülten figyeltem. A tank az útkereszteződésben ekkor tüzet nyitott a szemeteskukára, engem pedig ugyanabban a pillanatban valaki behúzott egy kapualjba.
- Megőrült? – ordította egy kopaszodó, szemüveges ember. – Egy lélek sem mászkál a Viola utcán, kiváltképp nem géppisztollyal és nemzetiszínű karszalaggal!
- Jó, jó, de mitől mozog a kuka? – kérdeztem.
- Madzaggal húzzák. Csak így lehet ezt-azt átjuttatni a túloldalra – magyarázta.
- Akkor hogy jutok el a Tűzoltó utcai garázshoz?
- Az alagsorok közötti falakat kiütötték. Csak ezen az úton lehet biztonságban odajutni. Megmutatom. – Többet nem mondott, hanem elindult. Lementünk annak a háznak az alagsorába. Sötét és piszkos hely volt. Igyekeztem vigyázva mozogni, hogy óvjam egykor szépséges kordzakómat, de mindhiába. Szenespincéken, falon ütött lyukakon másztunk át. Egy jó félóra elteltével benzinszagot éreztem; biztosan egy garázs alatt járunk.
Felmentünk a lépcsőn, és néhány parkoló autót pillantottam meg, köztük a vöröskeresztes zászlajú teherautót, meg talán húsz fiatalembert, néhányuk katonai egyenruhát viselt. Többségük éppen egy ad hoc futószalagnál dolgozott. Tejesüvegekből csináltak Molotov-koktélokat. Ahogy a benzint az üvegekbe öntötték, egy kevés kilöttyent. Ezért éreztem én benzinszagot az alagsorban. Mielőtt visszatették volna a dugót, vastag rongydarabot tömtek a palackba. Ez a kanóc felszívta a benzint, és az üveg elhajítása előtt meg lehetett gyújtani.(1)
A garázsban szólt a rádió. Hallottam, hogy bemondják: „Nagy Imre vezetésével új nemzeti kormány alakult!” A futószalagnál éljenzés tört ki. Angyal István a sarokban ült. Egy röpcédulát olvasott.
- Igen érdekfeszítő lehet – mondtam neki.
- Egy vers – hát te mit keresel itt? – Meglepődött, de örült is, hogy lát.
- Ja, csak ellenőrzöm, hogy beveszed-e a köhögés elleni kanalas orvosságot. Látogatásom másodlagos célja pedig, hogy megvásároljam az önjáró szemetesládád szabadalmát.
Nevetett és hellyel kínált. A szemüveges, kopasz fickó tiszteletteljesen nézett bennünket. Angyal István huszonnyolc éves pallér volt; a nálam alacsonyabb ember fehér munkaköpenyt viselt; haja barna, fogsora kissé girbegurba volt.
- Szóval miért érdekellek? – kérdezte.
- Biztosan a kávé miatt! Aki dacol a harckocsi-tűzzel, hogy kávét hozzon a fiúknak, annak legalábbis kivételesnek kell lennie!
- Nők is vannak itt – javított ki vigyorogva, majd megkérdezte: - Apropó kávé, hozzak neked?
- Persze, meg egy kis kenyeret is, ha van. Négykor találkozom a teherautónkkal a Petőfi hídnál, és azért jöttem ebbe a kávéházba, hogy megebédeljek.
Miközben a kávémat kortyolgattam, elmeséltem Pistának, hogy Kopácsi Sándor, a rendőrfőnök szerint hasonlítunk egymásra.
- Hát ezt kikérem magamnak! Én bizony nem drótozom a szandálom, mint egyesek! – mondta szétesőben levő lábbelimre nézve.
- Kopácsi azt is mondta, hogy téged Auschwitzba deportáltak – folytattam.
- Igen. A felesége miatt hoztam szóba a témát. Tizenhat éves voltam akkor, és a családomból egyedül én maradtam életben. Így hát egyvalami közös bennünk Kopácsi feleségével.
- Miért mondod, hogy egyvalami, amikor mindkettőtök családját elvitték Auschwitzba? – kérdezem, mert némi gúnyt érzek a hangjában.
- Kicsi vagy még, hogy megértsd; ezenkívül már három óra van, le fogod késni a teherautót.
- Nem fogom, ha elkísérsz. Elmondod, mit értesz azon az egyvalamin, és közben mutatod az utat.
- Jól van, elviszlek a Mester utcáig, onnan már könnyen eltalálsz – mondta a verset összehajtva.
Miközben másztunk le a sötét pincébe, belefogott:
- Tudod, magyar zsidónak lenni nem ugyanaz, mint szláv, sváb vagy latin származású magyarnak. Ezek jóval könnyebben keverednek, asszimilálódnak; mi másként öltözünk, és gettókat alakítunk. Egyszóval kilógunk.
Azt nem tudom, hogy Kopácsi felesége hova valósi, de Magyarbánhegyesen, ahol én születtem, mi voltunk az egyedüli zsidók. Tudtam, hogy szefárdi zsidó vagyok, Izraelről azonban fogalmam sem volt. Soha nem jártam zsinagógában. Csárdást roptam, és magyar népdalokat énekeltem. Apám cipőfűzőket készített, és mielőtt anyámtól elvált „kis magyarnak” nevezett, mert én szívesebben hordtam csizmát, mint cipőt, és mert betéve tudtam Petőfi összes verseit. Aztán 1944-ben, egy májusi reggelen jött Eichmann és az SS, és deportáltak négyünket: anyámat, Tibort, Terézt és engem. Tibort agyonlőtték, mert nem volt hajlandó beszállni a marhavagonba, anyámat felakasztották, mert szökni próbált, Teréz pedig gázkamrában halt meg. Csak én maradtam életben.(2)
Egy szenespince közepén jártunk. Pista megállt, megmarkolt egy lapátot, és elkeseredett dühvel a szénhalomba vágta. – Nemcsak a családomat ölték meg, hanem a lelkemet is el akarták pusztítani. A németek szerint én nem voltam magyar! Nem akarták, hogy ez legyen a hazám! Nem akarták, hogy az legyek, aki vagyok! Azóta is azt próbálom bebizonyítani, hogy tévedtek, megmutatni, hogy én is vagyok annyira magyar hazafi, mint a másik. És nem én vagyok az egyetlen, aki így érez. Tudtad, hogy Gáli József, egyik mostani vezérünk is Auschwitzban volt?
Tudod, Öcsi – most szólított először a becenevemen -, szörnyű dolgok történtek itt, amikor te még gyerek voltál. Először is, a lakosság hagyta, hogy a németek elvigyék zsidó honfitársaikat. Aztán amikor az életben maradt zsidók hazatértek, néhányuk bosszút akart állni, és az oroszoknak kezdett dolgozni. Ezért lettek a Rákosi-kormánybeli zsidók, az ÁVH-t, a rendőrséget és a katonaságot vezető zsidók a rezsim reprezentánsai. Emiatt a néhány áruló miatt a sztálinizmus elleni gyűlölet az összes zsidó felé fordult.
Már jöttünk kifelé a pincéből a Mester utcára. Pista még mindig nagyon felindult volt. Valahányszor mondott valamit, mintha nem lett volna megelégedve magával, hogy nem mondta érhetőbben, vagy hogy nem fejtette ki a témát alaposabban. Láttam, hogy órákig tudna beszélni.
- Jelzem magam is kommunista vagyok – folytatta -, ugyan nem pártag, de azért kommunista. Mindenkit megértek, aki a szegények és az elnyomottak sorsán akar javítani. A zsarnokságot és az idegen uralmat gyűlölöm, nem pedig a kommunizmust. És tudnod kell, hogy ha a zsidók helyett a bélyeggyűjtők vagy az unitáriusok működnek együtt az oroszokkal, az eredmény ugyanaz. Ez a barbár őrület alakult volna ki, azzal a különbséggel, hogy ma az unitáriusokat és nem a zsidókat okolnák részben érte.
- Szóval, amikor azt mondtad, hogy egyvalami közös bennetek Kopácsi feleségével, úgy értetted, hogy ugyan mindketten túléltétek Auschwitzot – ám ez minden?
Pista szeme villámként villant. – Hát azt nem tudom, mit tett a családja, és azt sem, hogyan, miért lett rendőrfőnök a férje, de abban biztos vagyok, hogy mi, a magyar zsidók túlnyomó többsége nem orosz kollaboránsok vagyunk, hanem magyar hazafiak. Alighanem mások vagyunk, mint Kopácsi felesége, mert mi roppantul szégyelljük, hogy a rákosista és ÁVH-s gyilkosok zsidók, és egy nap, remélem, egy nap… - remegett a szája széle, könnyes volt a szeme, engem meg elfogott a lelkifurdalás és a szégyenkezés, s nem is igazán tudtam, miért. Átöleltem hát a vállát, és egy darabig szótlanul mentünk egymás mellett, majd azt mondtam:
- Tudod, van még egy srác, akit nagyon tisztelek; német származású magyar, szőke óriás, Danner Jancsinak hívják. Néhány háztömbnyire harcolt tőled a Corvin mozinál. Négy-öt orosz tankot harcképtelenné tettek. Ő nem önti úgy szavakba a dolgokat, mint te, de ő is igyekszik bebizonyítani a nyilvánvalót: hogy magyar.
Már majdnem a Petőfi hídnál jártunk. Láttam, hogy Gyurka teherautója ott vár, mire megöleltem Pistát, és rohantam. Ezúttal mindkét teherautónkon géppisztolyok voltak. Hat órára lerakodtunk, és kilencre, egy újabb forduló után, csak az egyik teherautóval visszaértünk egy utolsó útra. Már éjfélre járt, mire minden szép rendben a tornateremben állt. A fegyverek mellett rengeteg friss élelmiszer volt, amit napközben a falvakból szállítottak oda. Mindannyian leültünk, és jól belaktunk.
A MEFESZ irodában Szőke Kati és Vígh Tibor a sarokban ültek. Nagyon komolynak látszottak; biztos az élet értelméről beszélgettek. Szemlátomást semmi szükségük nem volt rám. Marián ezredes írt valamit, Varga Sándor pedig telefonált, így hát Danner Jancsinak jelentettem: - Hat teherautónyi fegyvert lerakodtunk a tornaterembe. Találkoztam Angyal Istvánnal is, a Tűzoltó utcai vezérrel.
- Szép munka volt! Hallottam már Angyal csoportjáról, amikor a Corvin mozinál harcoltunk a csapattal. Ők használtak először Molotov-koktélt. Mi a helyzet arrafelé?
- Az orosz tankok az Üllői úti nagy kereszteződésben állnak, van, amelyik mindenre lő, ami mozog, a többi meg csak vesztegel, de mindegy, melyik mit csinál, mert a körzet a miénk. Az ÁVH meglépett. Minden a mi felügyeletünk alatt áll. Neked milyen napod volt?
- Találkoztam egy csomó tábornokkal a magyar katonai főhadiszálláson, majd politikusokkal az országházban. Azt akarják, hogy tegyük le a fegyvert, de biztos vagyok benne, beérik majd azzal, ha erőinket a rendőrséggel egyesítjük. Mi pedig erre azt kértük, hogy oszlassák fel az ÁVH-t, és legalább a fővárosból vezényeljék vissza az oroszokat. Holnap is tárgyalunk. Nagy Imrében bízom, csakhogy ő naiv, és elszigeteli az ÁVH. A megbeszélések után cirkáltam egy kicsit. A körzet csöndes, az üzletekhez nem nyúltak, az emberek örülnek, ha őrjáratainkat látják, Gabi pedig annak örül, ha engem lát, amikor járőrözés közben a házukhoz érek.
- Szerencséd van Gabival. Én nem találom Ágnest. Talán elmentek a városból.
- Hát, lehet, hogy jobb is így. Tudod, pillanatnyilag nem valami fess a külsőd. – Lenéztem piszkos kezemre, drótozott szandálba bújtatott lábamra és véres kordzakómra. Elég borzasztóan néztek ki. A zakóm olyan mocskos volt, hogy egymagában is megállt volna. Összegyűrődött, mert benne aludtam, és mindenféle piszok borította, beleértve a nemrégiben szerzett szénporréteget is. A jobb oldalán óriási vérfolt éktelenkedett; a hátamon a puskám olajozta be.
- Tán igazad lehet – ismertem el, és kivonultam a férfivécébe, hogy kissé javítsak a megjelenésemen. Amikor visszaértem az irodába, Jancsi a díványon horkolt, így aztán csendben lefeküdtem a szőnyegre, és egy perc múlva már ketten húztuk a lóbőrt.
Gyönyörű vasárnap reggelre ébredtem, október 28-án. Telefoncsengés ébresztett fel. Szigethy Attila, a győri forradalmi tanács elnöke hívott: - Csak tudatom veletek, hogy az itteni orosz parancsnok kijelentette, ügyünk igaz ügy, és együttműködést parancsolt csapatainak. – Ez aztán nagyszerű hír volt! Repdestünk az örömtől a MEFESZ irodában. Csak öt napja, hogy a Bem-szoborhoz vonultunk, és lám, győzelem van a levegőben. Az ÁVH feloszlott, hivatalosan tűzszünetet jelentettek be, és Nagy Imre végre a parlamentben volt. Olyan szép volt, hogy nem is lehetett igaz.
De boldog voltam! El akartam mondani Ágnesnek is. Az édesanyja vette fel a telefont: - Nincs, lent maradt a Balatonon.…Nem, én is megyek.…Nem, ott nincs telefon….Igen, az oroszok még mindig gyűrűben vannak a város körül…Jó, megmondom neki. – Szokásos gyorstüzelő modorában felelgetett nekem. Tudtam, hogy nem rám haragszik, csak utál telefonálni.
Szőke Kati együttérzően figyelt. – Ágnes sehol? – kérdezte. Bólintottam, ő meg átadott egy gépelt engedélyt, amely lehetővé tette, hogy bármikor bemehessek az egyetemre. Pista kérte meg, hogy valahogy szervezze meg a bejárások ellenőrzését; csoportunk megnövekedett, és máris mintegy száz ember nyüzsgött ott – ezreket vártunk. – Ne lógasd hát az orrod! A hármasszámú engedély a tied; nem is rossz ez egy húszévesnek! És majd Ágnes is megjön!
Az engedély csak egy darabka papír volt. Néhány nap múlva kinyomtattunk egy hivatalosabb változatot. Azon a hivatalosabb listán az én számom negyvenhétre csúszott. A másik változás a körülbelül egy tucat ÁVH-s tiszt volt a KA-51-es előadóteremben. Néhányukat járőreink szedték össze, mások pedig védelmet keresve maguktól jöttek. Enni adtunk nekik, és hagytuk, hadd sakkozzanak; azt terveztük, hogy ha majd működik végre az igazságszolgáltatási rendszer, átadjuk őket a bíróságoknak.
Pista még mindig vörös szemmel járt-kelt. Biztosan majdnem egész éjszaka dolgozott. Most a harmadik kávéját itta, és éppen olyan derűlátó volt, mint mi. Kijelentette: - Győztünk! A forradalomnak vége, az ÁVH-t megvertük, a hatalom pedig a forradalmi tanácsok kezében van. Néhány napon belül miénk a kormány, és ha az oroszok megtámadnak, az már nem forradalom, hanem háború lesz két szocialista állam között. Ez nemcsak az én véleményem; a Kilián laktanya parancsnokát, Magyarország következő honvédelmi miniszterét, Maléter Pál tábornokot idézem.
Aztán Pista megmutatta a védelmi térképet, amelyet az éjjel dolgozott ki. Ezen részletesen megrajzolta a első nemzeti őrzászlóaljunk – amelyet a költő Petőfi Sándor után neveztünk el - védelmi stratégiáját. A mi feladatunk a Móricz Zsigmond körtér, a Szabadság híd és a Petőfi híd által bezárt háromszög védelme volt.
Éppen készültem, hogy megyek reggelizni a tornaterembe, amikor Pista hozzám fordult: - Öcsi, légy szíves vidd el ezt a térképet a Széna téri szabadságharcosokhoz, és kérdezd meg, mi a véleményük róla. – Így hát reggeli helyett Gyurkával a máris legendás Szabó János főhadiszállására hajtottunk. Tudtam róla, hogy Erdélyből jött, ötven év körüli, teherautósofőr és annak a Lipták Margitnak a férje, aki az egyetem bölcsődéjét vezette.(3)
Azt is hallottam, hogy roppant okos gerillavezér. Két nappal ezelőtt fogott egy csomó lapostányért, festékszóróval feketére festette, majd egy előrenyomuló orosz harckocsioszlop elé helyezte őket. A hadoszlop a hamis aknák láttán befordult egy meredek utcába, ahol nem voltak tányérok. Az utca a Várba vezetett fel. Az első kanyar után a tankok egy meredek részhez értek, ahol Szabó bácsi olajat öntött a macskakőre, de addigra a tankok már nem tudtak megfordulni. A harckocsik hernyótalpa csúszott az olajon, moccanni sem tudtak, az ablakokból, háztetőkről pedig Molotov-koktélok záporoztak rájuk. S ezzel befellegzett annak a harckocsioszlopnak.
Szabó bácsi „főhadiszállása” a Széna téren, a metrót építő vállalat munkásszállójában volt. Nyüzsögtek itt a fegyveres kamaszok, mind munkásosztálybeli fiú és lány. A zűrzavar közepén egy magas, őszes, óriási sötét bajszú férfi állt, aki szemébe húzott, piros svájci sapkát viselt. Kissé zavarba jöttem, mert beszéd közben a gyomrom korogni kezdett. Igyekeztem roppant hivatalos és katonás lenni. Jelentést tettem a Petőfi zászlóaljjal kapcsolatos terveinkről, beszéltem Marián ezredesről meg a védelmi háromszögéről, Szabó bácsi meg eközben kis csillogással a szemében csak figyelt. Erre még inkább iparkodtam, hogy jó katonás legyen az előadásom. Elmondtam, melyek az ő hídjai és melyek a mieink, és hogyan riasztjuk egymást, ha közeledő orosz csapatokat pillantunk meg, és ilyesmiket.
Még mindig nem szólt semmit, de hirtelen a vállamra tette a karját, és a konyhába vezetett. A szalonnás rántotta szagától elszédültem, de vitézül tovább beszéltem védelmi háromszögekről meg hidakról. Végül félbeszakított: - Hármat vagy négyet?
Kétségbeesetten megismételtem: - Szó sincs róla! Csak kettő hidat kell védeniük, a Lánchidat és a Margit hidat.
- Nem hidakról beszélek, hanem tojásokról – mondta vigyorogva, majd a tűzhelynél álló asszonyhoz fordult: – Adjon ennek az éhes katonának négy tojást meg jó sok szalonnát!
Nézte, ahogy eszem. Tekintete gyöngéd volt; Aptyiéra emlékeztetett. Amikor én nyeltem, ő is nyelt egyet, és bólogatott, amikor a kenyér héjával kitörültem a zsírt a tányéromból. Csak amikor már befejeztem, akkor nézte meg Pista térképét. Megjelölte rajta az őrhelyeiket. Felírt két telefonszámot, ahol el lehet őt érni, és a lőfegyvereiket is összeírta. Aztán hozzám fordult: - A legutóbbi számláláskor a fiaim körülbelül százan voltak, de ha keményre fordulnak a dolgok, biztosan elhozzák a testvéreiket. Akkor aztán jó kis adjonistent rendezhetünk az oroszoknak! – Folyton viccelődött, és harcosait, még a lányokat is úgy emlegette, hogy a fiai.
Szabó bácsi volt életemben az első igazi népvezér, akit megismertem. Olyan kisugárzás vette körül, hogy amikor a szobába lépett, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és önkéntelenül is felnézett. Tréfás volt és szűkszavú, derűs és higgadt; magabiztosságot árasztott, és lelki nyugalom jellemezte. Egyszóval annyira imponált, hogy ha Pistának nem lett volna szüksége rám az egyetemen, szíves örömest beálltam volna Szabó bácsi „fiai” közé.
Útközben vissza az egyetemre figyeltük a budapesti utcákat. Sehol nem harcoltak. Az emberek vasárnapi ünneplőikben özönlöttek ki a templomokból. A betört kirakatú üzletek áruihoz senki se nyúlt. Az utcasarkokon teherautókból és lovas kocsikból osztogatták a faluról hozott termékeket. Láttunk egy őrizetlen perselyt, amelyben a harcok áldozatainak gyűjtöttek. Zsúfolásig tele volt bankókkal. Az utcákon nemzetiszínű karszalagot viselő fiatalok járőröztek. Nyugalom honolt a városban. Az orosz tankok még mindig ott álltak a nagy útkereszteződésekben, de nem csináltak semmit; alighanem elmenni készültek. Röviden szólva szép vasárnapi délidőben érkeztünk vissza a Műszaki Egyetemre.
Marián ezredes örült a hírnek, amit hoztunk. Fel akarta hívni Szabó Jánost, de előtte még új feladattal bízott meg: el kellett mennünk a Völgy utcai katonai laboratóriumba, és hozni onnan egy hangszórós gépkocsit meg egy rövidhullámú rádióadót. Pista vörös szeme aggódónak látszott, amikor óva intett, hogy a laboratóriumban szabadságharcosok még nem jártak, és tele van „megbízható” tisztekkel, akik katonai titkokkal dolgoznak. „Megbízhatón” hű kommunistákat, esetlegesen ávósokat értett. Ezért úgy érezte, hogy fel kell készülnünk fegyveres ellenállásra. – Más szóval, legyetek nagyon óvatosak. Ha lőnek, ne lőjetek vissza, hanem gyertek el! – mondta.
Amint szálltam be az autónkba, észrevettem, hogy a hosszú Danner Jancsi éppen egy páncélkocsiból mászik ki. – Kié ez a kocsi, Jancsi? – kérdeztem.
- Nagy Imre miniszterelnöké. Tárgyaltunk, aztán ezzel küldött vissza, talán aggódott a biztonságomért, vagy mi. – Jancsi mosolygott; el sem tudta képzelni, hogy bárki ártani akarna neki.
A Völgy utca a budai hegyekben van, olyan kerületben, ahol a kommunista hatalomátvétel előtt a gazdagok elegáns és fényűző nyaralói álltak. Ezeket a villákat mind államosították, és odaadták az új kiváltságos osztálynak, a kommunista fejeseknek. A katonai laboratórium egy háromemeletes, gazdagon díszített palotában volt, amelyet magas téglafal vett körül. A fal tetejét üvegcserepek borították. A vaskapu mellett csengőhúzót vettem észre. Az utca néptelen volt, két kislányt kivéve, akik a szomszédos villa előtt vadgesztenyével játszottak. Gyurka a kaputól néhány méterre állt meg az autóval, és elővette a pisztolyát, mire én is elővettem fényes, női pisztolyomat. Amikor odaértünk a kapuhoz, meghúztam a csengődrótot.
Némi távolságból felhangzott egy békebeli csengő kellemes hangja. Ahogy ott álltunk a kapu két oldalán, részben a téglafaltól védve, a kezem reszketett és kiszáradt a torkom. Hosszú időnek tűnt fel, míg végre lépteket hallottunk, majd fordult a kulcs a zárban, és lassan kinyílt a kapu.
Kezemben a pisztolyommal beléptem a kapualjba, és kijelentettem: - A forradalom nevében lefoglalom ezt a laboratóriumot!
A kaput nyitó őszülő tiszt meglepettnek látszott. Kézfogásra nyújtotta a kezét, és amikor én végre meglehetősen ügyetlenül elraktam a kis pisztolyomat, kezet ráztunk. – Kovács ezredes – mondta.
- Öcsi – feleltem.
Az ezredes Gyurkával is kezet fogott, majd egy nagy tanácsterembe vezetett bennünket. Az asztal akkora volt, mint két pingpongasztal, és egy csomó tiszt ült körülötte. Kovács ezredes az asztalfőre irányított bennünket, és amikor leültünk, formális üdvözlőbeszédet tartott.
Elmondta, hogy a laboratórium megalakította saját forradalmi tanácsát, kirúgta az orosz feletteseket és az ávós tábornokot, aki a laboratóriumot vezette, és napok óta arra vár, hogy hivatalosan felvehesse velünk a kapcsolatot. Üdvözölt bennünket, mint az összes szabadságharcos képviselőit. Biztosított róla, hogy ők is szabad és demokratikus Magyarországot akarnak, és mind szakértelmük, mind pedig felszerelésük a rendelkezésünkre áll. Mialatt beszélt, Gyurka jobb keze a pisztolyán nyugodott. Én kordzakóm oldalzsebébe dugtam az enyémet.
Közöltem velük, hogy szeretnénk egy rövidhullámú rádióadót kölcsönkérni, mert közvetlen kapcsolatba akarunk lépni a budapesti utcákon állomásozó orosz tankok legénységével. Egy hangszórós gépkocsit is kértem. Mindkettőt megígérték. Mivel én nem tudtam vezetni, egy sofőrt is adtak, aki a kocsit elhozza a garázsunkba. Az egyik tiszt átadott egy darab papírt, amelyen az oroszok használta rövidhullámú frekvenciák listája állt. Egy másik elmagyarázta, hogyan működik a hangszórós kocsi, akár mikrofonnal, akár magnószalagról vagy rádióról. Egy szervezeti táblázatot is kaptam nevükkel, rangjukkal, szakterületükkel és telefonszámaikkal.
Indulni készültünk, amikor Kovács ezredes megkérdezte, kell-e még valami egyéb is, például ruhanemű vagy csizma. Nem értettem, mit akar ezzel mondani. Azt feleltem, hogy a Petőfi zászlóaljunk csupán egy ideiglenes nemzeti őregység, így hát egyenruhára nincs szükségünk. Kifelé menet drótozott szandálomra mutatott, és így szólt: - Ha tüdőgyulladást kap, nem segítheti győzelemre a forradalmat! – Most végre megértettem, miről van szó. Néhány tiszt elsietett a raktárba, és egy perc múlva már különféle cipőkkel, csizmákkal és egy halom ruhaneművel tértek vissza.
A tanácsterem öltözővé alakult. Zavarban voltam, mert ezek a tisztek kétszer annyi idősek voltak, mint én, és most látták piszkos lábamat, zoknim siralmas maradványait. Ott álltak és néztek, amíg én néhány puha bőrgyönyörűséget felpróbáltam. Fekete lovaglócsizmában és a zakómra vett vízhatlan ballonkabátban jöttem el a laboratóriumból. A csizmám úgy ki volt suvikszolva, hogy a légy is fenékre esett volna rajta.
Olyan alaposan megváltozhatott a külsőm, hogy az egyetem MEFESZ irodája előtt álló diákőr megállított, és a személyazonossági irataimat kérte. Ez eddig még soha nem fordult elő, úgyhogy elhatároztam, megszabadulok a tiszti ballonkabáttól, a fekete lovaglócsizmát azonban megtartom.
Pista nagyon örült a megszerzett autónak és rádiónak. Megkért néhány villamosmérnök-hallgatót, hogy segítsenek a rádióadás technikai részében, és szólt Gyurkának, hívja el Sík Igort, aki az orosznyelvű adást intézné. Igor Moszkvában nőtt fel, mert édesapja a magyar nagykövet volt, így hát tökéletesen beszélt oroszul. Mivel Igor Gyurka sógora volt, természetes, hogy ő kapta ezt a feladatot. Mialatt Gyurka Igort hajkurászta, én Danner Jancsival járőrözni mentem a körzetünkben.
Későre járt már. Az utcai lámpák nem égtek, sehol egy busz vagy villamos. Az emberek nagyobb biztonságban érezték magukat, ha járőreinket rendszeresen látták. Furcsa volt Jancsi mellett menni, mert 188 centis magasságom ellenére is valósággal törpének éreztem magam. A dunai rakparton indultunk el, csak mi ketten, a Petőfi híd felé. Csönd honolt a városban; úgyszólván semmi forgalom sem volt. Útban a híd felé senkivel sem találkoztunk. Jancsi csöndes ember volt. Ha rajta áll, alighanem egy szó nélkül járja be ezt a közel öt kilométeres háromszöget. Nekem kellett tehát szóra bírnom: - Na, hogy tetszik az új csizmám?
- Szép, nagyon szép – felelte, de tudtam, hogy egy cseppet sem érdekli a csizmám.
- Angyal Pistáról meséltem már neked? – próbálkoztam ismét.
- Csak azt, hogy találkoztatok. Miféle fickó?
- Hát, száznyolcvan centis, görbe fogú stepszli. Bátor és okos, úgy korodbeli, de már elvált. Vigyázz hát Gabival! – Jancsi nem nevetett. Egy szikrányit sem értékelte a humoromat.
- Nem a foga vagy a magassága érdekel – mondta. – Azt mondd el, hogy mit akar, belül miféle ember.
- Ha valaki, ő aztán magyar hazafi a javából. Önzetlen idealista; azt hiszi magáról, hogy kommunista, neki azonban ez a szó igazságot és a gyengék védelmét jelenti. Továbbá utálja a diktatúrát. Elmondta, hogy otthon a vécében fejjel lefelé akasztotta fel Sztálin arcképét. A családját megölték Auschwitzban. Azt mondtam neki, hogy te az ő német megfelelője vagy.
- Ezt meg hogy értsem? – hökkent meg Jancsi.
- Á, semmi különös. Apám egyszer azt mondta, hogy az első generációs magyarok a legnagyobb hazafiak – feleltem.
- De hát én nem vagyok első – vagy második – generációs; a szegedi Danner kereskedés több mint százéves! – emelte fel a hangját Jancsi.
- Jó, jó, hát tévedtem. Csak az volt az érzésem, hogy ti mindketten be akartok valamit bizonyítani. Bocsánat, ha valami rosszat mondtam. Miért jöttél el Szegedről?
- A szüleim elváltak – kezdte, de közbevágtam.
- Angyaléi is!
- Hagyd már ezt a buta összehasonlítgatást! Szegeden maradtam apámmal. 1948-ban bajba kerültem a rendőrséggel, amikor a kommunisták megtiltották az iskolai vallásoktatást. Angyal is ezt csinálta?
- Nem. Ami azt illeti, nem hinném, hogy vallásos.
- Akkor jó, mert én az vagyok. Tudom, hogy van Teremtő, tudom, hogy életünknek van rendeltetése. Azt nem tudom, hogy mi ez a rendeltetés. Talán az élet védelme ezen a bolygón, vagy talán annak kipróbálása, hogy a szabad akarat nemesíti-e, avagy pedig elsatnyítja az emberi lelket. Csak azt tudom, hogy tévednek az ateisták, többről szól az élet, mint hetven vagy nyolcvan évnyi önzésről, kényelemről, biztonságról és állati funkciókról. Azt is tudom, hogy ami ma Magyarországon történik, az több, mint egy kis nép próbálkozása, hogy szabadságot vívjon ki magának. Az emberi lélek erejét mutatjuk ki mi most. Magyarországon maga az emberi lélek születik újjá. Harcunk az ideálok és tankok ütközése.
Még soha nem láttam Jancsit ennyire felvillanyozottnak, ennyire lelkesültnek. Olyasmiket mondott, amiket alkalmasint még önmagának sem fogalmazott meg soha. Csöndben maradtam hát, ő meg folytatta.
- A csontjaimban érzem, hogy napunk, a szabadság és függetlenség napja, az emberi méltóság napja felkel az egész világon. Érzem, hogy jön egy új reneszánsz, egy szellemi megújhodás. Érzem, hogy az emberiség meg fogja találni magasabb rendű célját. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, és némi áldozatot is követel, de be fog következni. Meg leszünk mentve. Az emberiség nem fog fizikai vagy szellemi öngyilkosságot elkövetni. A mi feladatunk ebben a megújulásban, hogy megtegyük az első lépést. Nem tudunk kitérni előle. Egy cinikus, hitetlen világnak mutatjuk meg, hogy mire képes az emberi lélek. Lehet, hogy egyesek kinevetnek, amiért fegyvertelenül tankokkal szállunk szembe, de rosszul teszik. Tankokkal nem lehet ideálokat elpusztítani; nem tudják legyőzni az emberi lelket. Még ha kudarcot vallunk is, a mi eszményeink túlélik az ő tankjaikat. Eszményeink újjáélednek. Szóval ne aggódj. Aminek jönnie kell, úgyis eljön. A mi sorsunk, hogy mutassuk az utat, hogy megtegyük azt az első lépést.
Már majdnem éjfél volt, mire visszaértünk az egyetemre. Megöleltem Jancsit, mielőtt lementem a baleseti szobába, hogy a keskeny, kényelmetlen, gurulókerekes ágyon aludjak egyet. Jancsi kissé zavartnak látszott, amiért így kitárulkozott, s engedte, hogy a szívébe lássak, fegyelme, önuralma leple alá pillantsak. Hálás voltam; az én érzéseim közül is szavakba öntött néhányat. Sokáig nem tudtam elaludni. Úgy éreztem magam, mint ahogyan a galileai halászok is érezhettek, amikor már érteni kezdték feladatukat, felelősségüket. Ijesztő, egyszersmind felemelő is lehetett.

 <  home top  /\ 

8.fejezet: Egy hordó vér

Hétfőn, október 29-én bajosan lehetett elhinni, hogy a magasugró versenyem csak egy hete, vasárnap volt, és akkor azért főtt a fejem, hogy a 140 forintos ösztöndíjamat megszerezzem, mert moziba akartam vinni Ágnest. Annyi minden megváltozott azóta, kívül, belül egyaránt, hogy úgy éreztem, mintha egy évszázad pergett volna le az elmúlt napokban.
A MEFESZ irodában kialakult a napi kerékvágás. Együtt kezdtük a napot, meghallgattuk a híreket a budapesti és a Szabad Európa Rádióban. Ezután Pista rendszerint kiosztotta a napi első feladatokat. Ez a hétfő reggel azonban más volt. Ma rettenetes híreket hallottunk. Megtudtuk, hogy Izrael megtámadta Egyiptomot, és kitört a háború a Szuezi-csatornán. Én nemigen értettem, miért olyan nagy baj ez nekünk, de Pista elmagyarázta.
- Egyiptom elnöke, a szovjet szövetséges Nasszer éveken át megtagadta Izraeltől a Szuezi-csatorna használatát. Ráadásul idén júliusban Nasszer államosította is a csatornát, és kirúgta előző tulajdonosait, a briteket. Ezért most az izraeliek meg a britek igyekeznek visszaszerezni. Ezek a stricik úgy időzítették a Nasszer elleni támadásukat, hogy akkor legyen, amikor az oroszok figyelmét valami más (Magyarország) köti le teljesen, és nem tudnak még Nasszer védelmére is sietni. Nemhogy segítenének nekünk, még a magyarok vére árán akarják megkaparintani a csatornát. Már biztosan megmondták az oroszoknak, hogy ha megkaphatják a csatornát, tőlük azt csinálhatnak Magyarországon, amit csak akarnak. Tisztára egy újabb Jalta. Hihetetlen! Egész egyszerűen hihetetlen! (1)
Pista keze reszketett, nyaka vöröslött, magánkívül volt. Mi meg voltunk döbbenve, de azt mégsem tudtuk egészen elhinni, hogy az izraeliek meg az angolok képesek ilyen mélyre süllyedni, és ilyesmire vetemedni.
Ekkor a rádióban arról kezdtek beszélni, hogy Eisenhower elnök vissza kívánja szorítani a kommunista birodalmat, meg az „önfelszabadítási politikájáról”, amely a szovjet csatlósállamok önmaguk általi felszabadítását volt hivatott segíteni. Ettől valamelyest jobb kedvre derültünk. A rádió szerint Eisenhower megígérte, hogy ha a leigázott népek megszabadulnak megszállóiktól, a nyugat segít nekik. Pista a fejét rázta. Egy szót sem hitt el abból, amit a rádió mondott. Nem bízott Eisenhowerben. Azt mondta, hogy ha Eisenhowernek igazán gondja volna ránk, ha komolyan segíteni akarna a leigázott nemzeteken, akkor a britek ma nem bombáznák a Szuezi-csatornát. Szőke Kati már-már elsírta magát; kezét szájára tapasztotta. Gyurka arcán a legteljesebb undor és visszatetszés ült. Danner Jancsi azonban még nem vesztette el optimizmusát. Így szólt: - Eisenhower nem fogja engedni, hogy a britek hátba támadjanak bennünket. Tisztességes ember. Körülbelül egy hét múlva Amerikában választás lesz. Washington és Lincoln nemzete, a szabadság és igazság népe nem fogja hagyni, hogy olaj és egy ellopott csatorna kormánya tettei és eszményei közé álljon. Semmi okunk nincs a kétségbeesésre. Az ÁVH megszűnt, az orosz tankok közül néhány már vonul el, Nagy Imre visszaállította a demokratikus többpártrendszert, és a Kilián laktanya hőse, Maléter Pál a honvédelmi miniszter. Ne! Ne keseredjetek el! Ne törődjetek a Szuezi-csatornával, hanem az itteni teendőinkre koncentráljatok.(2)
Mialatt mi a Szuezi-csatornáról beszélgettünk ezen a felhős hétfő reggelen, diákok ezrei özönlöttek be az egyetem kapuján. A MEFESZ irodai kis csoportunk ki se látszott a munkából, hogy a Petőfi zászlóaljjá szervezze őket. Sok tennivalót el kellett intéznünk: fegyvereket kiosztani, egy kommunikációs rendszert kialakítani, és szálláshelyeket biztosítani. A lázas sürgés-forgás közepette még Pista is megfeledkezett a rossz hírről, és mindannyian nekigyürkőztünk a sok gyakorlati jellegű feladatnak. A gépészmérnöki kar harmadéves hallgatói szinte teljes létszámban jelen voltak. Nagy örömmel láttam viszont osztálytársaimat: Egry Gyurit (Csámpi, a Menő), Zsindely Lacit, Lipcsey Attilát – mindenkit.
Mai első feladatom egy vörös hajú nyugati riporter és fotósa elkísérése volt; a zászlóaljunkat akarták megnézni. Meglehetősen korlátozottan tudtam velük társalogni, mert ők csak angolul beszéltek, én meg mindössze három szót ismertem ezen a nyelven: yes, no és camel. A camelt onnan tudtam, hogy apám kedvenc cigarettájának többnyire üres dobozán ennek a félresikerült lónak a képe állt.
A riporter nagyot csalódott bennem. Szemlátomást szenzációt keresett, valami bulvárlap címoldalára akart kerülni vele. Hullák, vér, kínzókamra, pusztulás kellettek neki, vagy legalább fára akasztott náci, illetve ávós pribékek képei. - Ha vér van, nagy példányszám is van – ismételgette, miközben megmutattam neki jól szervezett nemzeti őregységünket. A tornateremben már vagy nyolcszáz fegyvert kiosztottak. A diákok csendesen sorban álltak, hogy aláírják a fegyver átvételét. A lőfegyverek ládái mellett halomban álltak a falvakból ajándékba küldött élelmiszerek.
Amikor a riporter megtudta, hogy a KA-51-es előadóteremben ávósokat tartunk fogva, felcsillant a szeme, ám amikor látta, hogy ezek a foglyok nem félnek, és nincsenek megbilincselve, a dolog nem érdekelte többé. Egy ávós tiszt (aki önszántából jött hozzánk, mert biztonságot keresett) és egy postás (akit mi tartóztattunk le, mert lopott órákat találtunk a zsebében) éppen sakkoztak. Mindketten egyazon bíró elé állnak majd, mihelyt működni kezd a törvénykezési rendszer.
A vörös hajú riporternek ezen a ponton elege lett belőlünk. Távozott. Néhány nap múlva még egyszer láttam, de kórházi ágyon, fejsebbel. Feje egyik oldalán leborotválták vörös haját, a másik oldal véráztatta volt. Nyilván megtalálta, amit keresett.
Visszafelé a MEFESZ irodába menet megnéztem, mi a helyzet a kapunál. A főbejárat előtt egy stráfkocsi állt. Ünneplőbe öltözött öreg parasztember mászott le a bakról, és azt kérdezte tőlem: - Maguk az egyetemisták?
- Mi volnánk.
- Hát, tudja, felhoztam ezt a kocsinyi terményt a fővárosba, hátha köll maguknak.
- Jaj, de hát minekünk nincs erre pénzünk, bácsi – feleltem, de amint kimondtam, már tudtam, hogy nem ezt kellett volna mondanom.
Szeme összeszűkült, nyaka elvörösödött, a hangja meg elfulladt az indulattól, ahogy megszólalt: - Ilyet mán ne mondjon! Hogyan is gondúhatja, hogy én elfogadnám a pénzüket? Azt hiszi, maguk ingyért adhatják az életüket, oszt mink meg a falumba’ pénzért adjuk az árut? – Ijedtnek látszhattam, mert halkabban folytatta: - Nézze, mink nem tudunk követeléseket írni, és még a puska se áll jól a kezünkben, de azér’ mink is részt akarunk ám venni. Hát fogadják szívesen, amit hoztam. – Láttam rajta, hogy ilyen sokat régen nem beszélt. Rendes körülmények között alighanem egy hét alatt nem mond ennyit. Ki is fulladt, meg az orrát is ki kellett fújnia. A fél arcát eltakaró monogramos fehér zsebkendő mögül még csöndesen hozzátette: - Tudja, mink is szeretnénk szabadok lenni!
Délután az összes fegyveres csoport képviselőinek tartott nagygyűlésen vettünk részt a rendőr-főkapitányságon. A legtöbb szabadságharcos csoport vezetője eljött. A téma az új nemzetőrség szervezése volt. Pista engem küldött, hogy képviseljem a Petőfi zászlóaljunkat. Kopácsi Sándor régi barátként üdvözölt. Nagyon tetszett neki az új csizmám. Ők ketten, Kopácsi és a felesége annyira nyájasak voltak, hogy már-már családiasan gondoltam rájuk Természetesen Angyal Pista mellé ültem. Még mindig a fehér köpenye volt rajta. Könnyebben lélegzett, és derűlátónak látszott.
- Na, hogy haladsz a vizsgálódásoddal? Mi a különbség a zsidó és a német származású magyarok között? – kérdezte szélesen vigyorogva. – Jutottál már valamilyen következtetésre?
- Hogyne! A zsidó magyarok szeretnek sok kávét inni a szenespincéikben, a német magyarok viszont nagyra nőnek, és inkább a vallást részesítik előnyben. Hát a te önjáró szemetesládáddal mi van?
- Kedves szomszédaink, a tankok elmentek az útkereszteződésből. Most már lehet az utcákon járni.
A gyűlés zökkenőmentesen folyt. Megegyeztünk, hogy a nemzetőrség minden tagját lajstromba kell vennünk, és kapjanak tagsági igazolványt. Kopácsit megválasztottuk parancsnoknak, és majd ő ír alá minden iratot. Fejben gyorsan összeszámláltuk a szabadságharcosok különböző csoportjait: az jött ki, hogy a nemzetőrség máris mintegy tízezer főre rúg, és folyamatosan növekszik. Angyal Pista a gyűlés után egy újabb megbeszélésre indult a parlamentbe, Gyurka hazament a családjához, én pedig elballagtam Ágnesék bérházához, hátha megjöttek már a Balatonról.
Ágnes nem volt otthon, de a bátyja, Gábor és a féltestvére, Judit igen. Furcsán viselkedtek, és mintha csomagoltak volna. – Mi folyik itt? – kérdeztem.
- Mindennek vége! – felelte Gábor. – Hát nem hallottad? Izrael megtámadta Egyiptomot. Erre a zöld útra vártak az oroszok. Én mondom, nincs tovább. Márpedig én nem leszek megint oroszok rabszolgája. Nem bírnám elviselni. Ha ismét megtámadnak, én már itt sem vagyok.
- Én sem! – mondta Judit. – Apám zsidó volt ugyan, de e percben gyűlölöm Izraelt. Hogy tehettek ilyet? Szerinted most mi lesz?
Judit tizenhét éves volt, én pedig húsz, így hát nekem kellett megnyugtatnom őt. – Ne izgulj. Mennek el az oroszok. Eisenhower majd leállítja ezt az őrületet a Szuezi-csatornánál. Most voltam a fegyveres erők megbeszélésén. Nemzetőrségünk tízezer főből áll, és bár mi nem fenyegetjük meg sem az oroszokat, sem bárki mást, de a hazánkat meg fogjuk védeni. Szóval csomagolás helyett inkább be kéne vonulnotok.(3)
Judit ekkor elővett egy kis, sárga borítékot, és átnyújtotta. Nem mondta, honnan jött; nem is kellett mondania. Elkaptam a borítékot, és kirohantam. Már az utcán jártam, amikor felnyitottam. Reszketett a kezem; megéreztem az ismerős illatot, amiről Ágnes azt állította, hogy csak szappanszag. Tekintetemmel végigsimogattam a jól ismert, gyerekes kézírást, miközben a levélkét olvastam, ami valahogy így szólt: ”Jobban érezném magam, ha én lennék életedben a legfontosabb. Nehéz tudomásul vennem, hogy nem én vagyok. Ha egy másik nőt szeretnél, küzdenék, de a hazaszereteteddel nem tudok megküzdeni. Idővel voltaképpen talán még tiszteletben is tudnám tartani. Most azonban csak megbocsátani tudok neked. Ne izgasd magad a mozi miatt, tedd, ami a dolgod. Amikor az oroszok elmennek, és szabadok vagyunk, itt várlak a tónál. Nagyon vigyázz magadra, hogy viszontláthassalak. Kérlek, ne bántódj meg. Nem tudnám elviselni! Szeretettel, Ágnes.”
Az egyetemen teljes zűrzavar uralkodott. Körülbelül ötven ember volt a MEFESZ irodában, és mindegyikük Marián ezredessel akart beszélni. A bejáratnál az őrök mit sem értek; nem káderezték le a jónépet, hanem csupán személyazonossági irataikat ellenőrizték, majd beengedték őket. Éjfélre járt már, mire ennek az őrültekházának vége lett, és le tudtunk ülni, hogy megbeszéljük, miként javítsunk a helyzeten. Pista kába volt a fáradtságtól. Kati, Jancsi, Varga Sándor meg én szövegeztük meg a terveket.
Mivel az egyetemen immár jó néhány ezer fegyveres diák volt, plusz a Petőfi Katonai
Főiskola kadétjai meg a reguláris hadsereg egypár egysége, elengedhetetlenné vált, hogy valamiféle szervezett kommunikációs rendszert vezessünk be. A mai káosz megismétlődését elkerülendő megegyeztünk, hogy minden egyes előadóterem diákjai képviselőt választanak, ezek a képviselők pedig az egész épület képviselőjét választják meg. A MEFESZ irodába csakis az épület-képviselők és sürgős ügyben járók léphetnek be. Azt is elhatároztuk, hogy egyszerre csak három ember jöhet be, és hogy az összes épület-képviselőnek minden reggel kiosztunk egy-egy általános hírközleményt. Kinyomtattunk egy hirdetést ezekről a döntésekről, mielőtt aludni mentünk.
Kedden reggel, október 30-án korán kellett kelnem, mert gurulós ágyamat a baleseti szobában rendeltetésszerűen akarták használni. Virradatkor egyik zseniális harcosunknak nem akadt jobb dolga, mint megtöltött géppisztolyát tisztogatni, és sikerült egyik lábujját ellőni. Így aztán most ő került az ágyamba. Mivel ágyam már nem volt, és amúgy is álló helyzetben kellett lennem, hát felmarkoltam egy doboz rajzszöget meg néhány példányt az előző esti hirdetésből, és elindultam a főépületben.
A főépület négy emeletből állt, és nagy E betűt formázott. Emeletenként a folyosó középen futott, az irodák és előadótermek ajtajai pedig mindkét oldalára nyíltak. Ezen a reggelen mindenfelé diákok aludtak, a folyosókon, irodákban, laboratóriumokban és előadótermekben is. Hirdetésünket az ajtókra, hirdetőtáblákra szögeztem, és körülbelül egy óra alatt bejártam az épületet.
Amikor visszaértem a MEFESZ irodába, Pista és a többiek már meghallgatták a reggeli híreket. – Vegyes felvágott volt – mondta Jancsi. – A jó hír az, hogy Nagy Imre megszüntette az egypártrendszert, és új kormányt alakított. A rossz hír meg az, hogy a Szabad Európa Rádió mindezek ellenére is még mindig kommunistának nevezi. Azt is mondják, hogy ne bízzunk benne. Nem értem, hogyan lehet ilyen vezércikk modorú egy rádióműsor. Nem értem, miért gyűlölik annyira. Igen furcsa, ahogyan beszélnek. Fogalmam sincs, mit akarnak ezek az emberek, vagy hogy ki mondja meg nekik, mit mondjanak.
- Szóval, van valami jó hír? – kérdeztem Jancsitól, mert nem különösebben érdekelt, mit mond a Szabad Európa Rádió. Fütyültem rá, mi a véleményük Nagy Imréről. Én tudtam, ki ő, más nem számított. Jancsi tehát témát váltott:
- Az a jó hír, hogy Magyarországon sehol nincsenek harcok. Az emberek rendet csinálnak, és készülnek újra munkába állni. Izrael még mindig bombázza a Szuezi-csatornát, az oroszok azonban most már hivatalosan is beleegyeztek, hogy kivonják csapataikat Magyarországról. Légihidat is kezdeményeztek, hogy elszállítsák az összes orosz családot Magyarországról. Azt állítják, hogy ebben mintegy kétszáz repülőgép vesz részt. A légihíd akciót egyszerűsítendő Budapest mind a három repülőterét elfoglalták. Pista szerint ez az egyszerűsítési dolog csak ürügy, és igazándiból a magyar légierő semlegesítése a céljuk.(4)
Hangulatunk egészében véve még mindig meglehetősen derűlátó volt. Gyurka elmondta, hogy Sík Igor elkezdte figyelni az orosz katonai rádióadásokat, és napjában kétszer leadja nekik a mi adásunkat. Pista úgy határozott, hogy a MEFESZ irodában töltsem a napot Katival, mert mindenki másnak megbeszélése volt vagy a parlamentben, vagy katonai főhadiszállásokon. Én meg igyekeztem valami rendfélét tartani az irodában. Villámgyorsan döntöttem kocsibeosztásról, szálláshelyről és élelmiszer-elosztásról. Még egy járőrt is kiküldtem, hogy megvédjen két ávós tisztet a lincseléstől. Egyszóval mindent elintéztem, amit csak kellett.
Estére, mire a többiek visszaértek a tárgyalásokról, a MEFESZ irodában zökkenőmentesen folytak a dolgok. Barátaim megbeszélései is jól mentek, így aztán valamennyien vidámak, nyugodtak voltunk. Pistától megkaptam a másnapi feladatokat, és ezután, egy hete először éjfél előtt feküdtem le aludni.
Október 31-én, szerdán reggel szólt a rádió a MEFESZ irodában. A Szabad Kossuth Rádió bemondója beszélt. Soha nem felejtem el, amit mondott, és azt sem, ahogyan mondta: ”Hazudtunk reggel, hazudtunk este, hazudtunk egész nap és minden hullámhosszon!” Remegő, őszinte hangon mondta ezt el, és megígérte, hogy soha többé nem fog előfordulni. Ezeket a szavakat hallván mindannyian megilletődtünk. Tudtuk, hogy egy szabad és őszinte médium ilyetén fogadalma jobb jövőnk kulcsa. Kati annyira meghatódott, hogy ki kellett szaladnia az irodából. Mi csak álltunk ott, és bámultunk. Bennünk rekedt a szó.
Azt is megtudtuk a rádióból, hogy egy magyar katonai egység kiszabadította a bebörtönzött és megkínzott Mindszenty József bíborost. A főpapot megverték, elkábították, női cellákba dobták, de mindezek ellenére nyilatkozata így kezdődött: „Senkit nem gyűlölök, nincs harag a szívemben.” Azért rossz hír is volt bőven: a franciák és angolok nehogy nem állták útját az izraeliek Egyiptom elleni támadásának, hanem ők is bombázták a Szuezi-csatornát. Vegyes érzelmekkel mentem el a MEFESZ irodából.
Első megbízatásom aznap az volt, hogy menjek el Nagy Budapest Forradalmi Munkástanácsának gyűlésére, amit a Beloiannisz gyárban tartottak. Miközben Gyurka vezetett, én az utcákat néztem. Egy orosz tank sem volt sehol a láthatáron; véget ért a harc. Az emberek vidámak, bizakodóak voltak. Kitört ablakokat üvegeztek, takarították el a törmeléket. Volt, aki rádiót hallgatott, amelyet az üzlettulajdonosok kitettek a kirakatba. A gyárkapuban álló őröknek láthatóan imponált megbízólevelem, amelyben az állt, hogy én képviselem a Műszaki Egyetemet. Még mindig egyaránt meglepő és megható volt az a tisztelet, amelyet az emberek minden egyetemi hallgatóval szemben tanúsítottak.
Az őrök egy óriási gyűlésterembe, a fő asztalhoz vezettek bennünket. A vezetők sorra úgy mutatkoztak be, hogy Fazekas, Báli meg Rácz, én pedig még mindig csak úgy, hogy Öcsi. Megkértek, hogy szóljak néhány szót, mire ezt mondtam: - A Műszaki Egyetem hallgatóinak tiszteletteljes üdvözletét hozom. Kivonulóban vannak az orosz csapatok, az ÁVH megszűnt, s Magyarország a legjobb úton van, hogy szabad és semleges demokráciává váljék. Magukat arra kérjük, hogy gyáraikban javítsanak ki mindent, ami javításra szorul, új kormányunknak adják tudtára közkérdésekről való vélekedésüket, mindenekelőtt azonban kérjük, kezdjenek el újra dolgozni, induljon meg ismét a termelés, induljanak be megint a gyárak Magyarországon, a maguk Magyarországán.
A gyűlés ünnepélyes rendben folyt. A küldöttek egytől-egyig támogatták az indítványt, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből, és nyilvánítsa ki semlegességét.(5) Megszavazták, hogy a megválasztott Forradalmi Munkástanácsokra bízzák az összes gyár vezetését. Felhatalmazták a tanácsokat, hogy bocsássák el és váltsák fel az összes hozzá nem értő kommunista igazgatót, orosz tanácsadót, és kezdjenek újra termelni. Ami az ipar tulajdonlását illeti, meglepő egyetértés mutatkozott: ellenezték az állami tulajdonjogot, de a magántulajdonosoknak sem akarták visszaadni a gyárakat. A legtöbb iparágban inkább az alkalmazotti tulajdonlást támogatták.
A gyűlés után egyenest a Kilián laktanyába kellett volna mennünk, de megkértem Gyurkát, tegyen egy vargabetűt. A Péterfy Sándor utcai kórház telefonált előző nap, és közölte, hogy erősen fogytán van az AB csoportú vérkészletük. Ezután felhívtam a Magyar Vöröskeresztet, és megtudtam, hogy AB-s vér csak Bécsben kapható, és ők nem akarnak szállítani. Gondoltam hát, hogy megnézem, mennyire sürgős az ügy.
A kórház parkolójában Gyurka és én szürrealisztikus jelenetnek voltunk tanúi, olyasminek, ami annyira valószínűtlen, hogy csak a való élet képes produkálni. Egy kisebb hordót szállító lovas szekér érkezett éppen oda. Pipázó, bajuszos parasztember ült a bakon, és magyarázott egy kórházi embernek: - Aszonta a rádió, hogy maguknak vér köll, oszt én hoztam. – Büszkén csillogó tekintettel mondta el ezt.
- Vért akar adni? – kérdezte az orvos.
- Hát mán attam. Ottan van a hordúban, meg a falunkbéli összes férfié is – mondta, és rámutatott a csuklóján a kötésre.
Az orvos megrökönyödve hebegett: - A hor…abban a nagy, piszkos hordóban? – kérdezte.
- Dehogy piszkos a’! – mondta védekezően a bajuszos gazda. – Kiégettük a kést, mielőtt felvágtuk a csuklónkat, a hordút pediglen kikéneztük. Ez itten, kérem, a legjobb, tiszta vér!
Bent a kórházban elmondták, hogy amióta vége a harcoknak, nem kell annyi vér, de még ilyen körülmények közt is péntekre vagy lekésőbb szombatra elfogy. Gyurka számolt: - Ma szerda van, két nap kell, hogy kiérjünk Bécsbe meg vissza. Ezzel úgyszólván el is dőlt, hogy mi a holnapi programunk!
Kissé késve érkeztünk meg a Kilián laktanyai gyűlésre. Úgy láttam, hogy a legtöbb fővárosi szabadságharcos egység küldött képviselőt. A terem tele volt, és mintha feszültség vibrált volna a levegőben. A fő asztalnál egy kétméteres harckocsi parancsnok vitatkozott egy nagy bajszú, roppant dühös fiatalemberrel. A bajuszos ordítozott, a tiszt meg igyekezett lecsendesíteni. Később megtudtam, hogy a tiszt a Kilián laktanya legendás parancsnoka, Maléter Pál tábornok volt, a haragos fiatalember pedig a Corvin mozi szabadságharcosainak egyik parancsnoka, Pongrátz Gergely. Találó beceneve „A bajusz” volt.(6)
Marián ezredes elöl ült, de nem tudtam közel férkőzni hozzá, így hát amikor megpillantottam Angyal Pistát, mellé ültem le. Az ülésen a harcoló egységek közötti összhangot és nemzeti parancsnokságunk megválasztását tárgyaltuk. A vita után, amelyet az váltott ki, hogy Maléter tábornokot korábban „A bajusz” néhány harcosa letartóztatta, és amelyet egy kézfogással rendeztek, akadály nélkül folytatódott a gyűlés. Marián ezredest a nemzetőrség vezérkarába, Király Béla tábornokot főparancsnokká és Kopácsi Sándor rendőrfőkapitányt pedig főparancsnok helyettessé választottuk meg. Angyal Pistát is jelölték a vezérkarba, ő azonban elhárította a megtiszteltetést. Maga helyett parancsnok társát, egy Olaf nevű fickót ajánlott, akit el is fogadtunk.(7)
Angyal Pista változatlanul a fehér (no, már korántsem olyan fehér) munkaköpenyét viselte. Náthája vagy allergiája mintha valamelyest javult volna, de fáradtnak látszott. A gyűlés után váltottunk pár szót: - Na, hogy állsz kávéval? – kezdtem szokásos ugrató stílusomban, majd hozzátettem: - Mire készülsz? – és a lábánál álló szerszámos ládára böktem.
- Kaptunk egy jelentést, hogy a lakihegyi rádióantenna kábele megsérült vagy megrongálták. Megpróbálom megjavítani. Na és te, sikerül mostanában kordzakód szépségét megőrizned?
- Megyek Bécsbe, hogy felvágjak a zakómmal, meg hogy hozzak vért, hacsak Marián ezredes nem bíz meg valami más feladattal.
- Üdvözöld nevemben az osztrák lányokat – mondta Pista, ahogy ki-ki beszállt saját teherautójába.
Útban vissza az egyetemre sokaságot vettünk észre a Kommunista Párt székháza előtt. Megálltunk. Mindenfelé fegyveres szabadságharcosok voltak, harcnak mégsem látszott nyoma. A tér tele volt nyugati forgatócsoportokkal. Minden irányból filmeztek valamit. Még a háztetőn is láttam egy stábot. Az épület bejáratánál tömeg tolongott.
- Mi folyik itt? – kérdeztem a mellettem álló embertől.
- Néhány ávós tisztet kivégeztek, a nyugati riporterek meg a hullákat filmezik – felelte.
- Hát azt tudom, hogy ezek riporterek imádják a vért meg az erőszakot, de mi történt?
- Úgy fest a dolog, hogy volt politikai foglyok felismerve bennük kínzóikat meglincselték őket, vagy valami ilyesmi. A nemzetőrség nem ért ide idejében, hogy megállíthassa őket.
- Nagy kár – feleltem.
Amint közelebb értem, négy-öt holttestet láttam a földön a falnál, egy meg lábánál fogva lógott egy fáról. Csúf látvány volt. Ezt az egyenruhás, nagydarab hullát körbeállták az emberek, ami Mussolini halálára emlékeztetett. Papírpénz hullott ki a zsebeiből. Félőrült emberek leköpdösték az élettelen testet, kamerák meg fölvették. – Borzasztó – mondtam csak úgy magamban, de a mellettem álló ember folytatta megkezdett mondatomat. – Az egész világ látja majd ezt! Minden képes folyóirat kinyomtatja majd ezt! Ez lesz forradalmunk szimbóluma, és nem a törött kirakatok mögötti érintetlen árucikkek, nem a bankjegyekkel teli őrizetlen persely, és egész biztosan nem a tankok előtt álló fegyvertelen gyerekek. Akárki tette is ezt, oda kéne felakasztani e mellé az ávós bandita mellé!
Ekkor megérkezett a nemzetőrség, és nekiállt kiüríteni a teret. Rosszul voltam, tehetetlennek, sértettnek és megalázottnak éreztem magam. Gyurka igyekezett lecsillapítani. Azt mondta, hogy a világon mindenütt egyforma a csőcselék. A vörös hajú riporter jutott eszembe, aki csak azt ismételgette, ”ha vér van, nagy példányszám is van”, én azonban ezt elfogadhatatlannak találtam. Úgy éreztem, mintha a húgomat erőszakolták volna meg, úgy éreztem, hogy a forradalmat megbecstelenítették, és úgy éreztem, hogy a legbecsesebb tulajdonunktól fosztottak meg bennünket: a becsületünktől.

 <  home top  /\ 

9.fejezet: Szigorúan titkos

Csütörtökön, november első napján korán elmentem nemzetőrségi okmányomért. Az iratra átlósan rányomtatták a magyar nemzeti színeket, azonossági száma pedig 8260 volt. Kopácsi Sándor írta alá. Roppant büszke voltam rá.
Amikor a MEFESZ irodába léptem, emelt hangokat hallottam. Heves vita dúlt Nagy Imre miniszterelnök legutóbbi döntéseiről: szűnjék meg Magyarország Varsói Szerződésbeli tagsága, és nyilvánítódjék semleges országgá. Valamennyien tudtuk, milyen döntő lépésekről van szó. Vígh Tibor úgy vélte, ezzel azt idézzük elő, hogy a szovjetek megtámadnak. Szerinte „nem hagyhatják, hogy egy ilyen precedens győzedelmeskedjék.”
Marián ezredes ezzel nem értett egyet, és azzal érvelt, hogy a nyugati hatalmaknak nincs törvényes alapjuk egy, a Varsói Szerződés tagállamai közötti vitába beleavatkozni, viszont megvédhetnek, ha semleges országként segítségüket kérjük egy fegyveres agresszió ellen. – Vagyis – mondta –, Nagy Imrének nem volt más választása! Meg kellett tennie ezeket a lépéseket, hogy elháruljanak a jogi akadályok, ha nyugati katonai segítségre szorulunk.
Nem tudtam, kinek van igaza, és nem értettem a nyugati vezetők mentalitását, azt azonban tudtam, hogy a magyar közvélemény Nagy Imre mögött áll. Tudtam, hogy a magyarok egy katonai tömbhöz sem akarnak tartozni, hogy semlegesek akarunk lenni. A vita folytatása közben a rádió a Kommunista Párt új vezetőjének, Kádár Jánosnak beszédéről tudósított, aki azt mondta: "„Dicső, magyar forradalmunk győzött. Szabadságot és függetlenséget vívtunk ki Magyarországnak. Büszke vagyok, hogy a kommunisták az első sorokban harcoltak ebben az igazságos forradalomban. Ha kell, utolsó leheletemig védeni fogom, amit elértünk. Puszta kézzel küzdök érte.”(1)
Ettől máris jobban éreztem magam – nem azért, mintha bíztam volna ebben az emberben, aki még mindig kommunistának vallotta magát. Dehogy! Hanem azért, mert ha a Kommunista Párt vezetője így beszél, és ha béke, nyugalom honol az országban, nem létezik, hogy az oroszok megtámadjanak. – Ezek után még mindig támadhatnak az oroszok? – kérdeztem Gyurkától. – Egyes számú szabály, hogy sose hidd el, amit egy kommunista mond! Még az ellenkezőjét se. Ez a Kádár, akinek Csermanek az igazi neve - éppúgy, ahogy ENSZ képviselőnk neve sem Koós volt, hanem Konduktorov, és ráadásul nem is volt magyar állampolgár -, bármit megtesz vagy mond, amit moszkvai főnökei parancsolnak. Kádár a börtönben megtanulta, hogy tanácsos engedelmeskedni, amikor kommunista elvtársai kihúzkodták a körmeit. Hidd el, nem felejtette el. Ma még velünk van, mert győztünk; holnap hátba támad bennünket, ha arra kap új parancsot Moszkvából. Te csak ne legyél olyan naiv! – oktatott Gyurka.
Pista rendszerint csak megmondta, mi a következő teendőm, de ma reggel egy gépelt és aláírt hivatalos parancsot kaptam tőle. Így szólt: „Felhatalmazom Lipták Bélát, hogy a fegyvereket és lőszereket a Belügyminisztérium épületéből az egyetemre hozza el.” Ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor a forradalom alatt a teljes nevem szerepelt egy parancson. Pista azt is mondta, hogy két teherautóval menjünk, és a kulcsot kérjem el Kopácsi Sándortól.
Összeszedtem egy csomó egyetemistát, és amikor a teherautók indulásra készen álltak, először a kulcsért a rendőr-főkapitányságra hajtottunk. Kopácsi régi barátként üdvözölt. Figyelmeztetett, hogy ez a minisztérium volt az ÁVH tulajdonképpeni központja, és eddig még egy szabadságharcos sem lépte át a küszöbét. Ezért aztán nem lehet tudni, mi vár ott bennünket. Majd átnyújtott egy óriási, régi kulcsot, amelyet alighanem a múlt században, kézzel készítettek, és hozzátette: - Ha fegyveres ellenállásba ütköztök, forduljatok szépen sarkon, és gyertek vissza.
A Belügyminisztérium legalább hatméteres fakapuját vaspántok és –lemezek erősítették, és több tonnát nyomhatott. Én nagyra nőttem ugyan, de a kulcslyuk még így is a szememmel egy magasságban volt, a kilincs pedig még feljebb. Az épület azelőtt osztrák-magyar palota volt. Úgy látszik, a múlt arisztokratái azt akarták, hogy az ember kicsinek érezze magát, ha belép palotáikba. Bedugtam a húszdekás kulcsot a zárba.(2) Simán fordult, pici kattanás hallatszott, és már nyithattam is a kaput. A tíztonnás óriás olyan jól kiegyensúlyozott volt, hogy egy ujjal ki tudtam nyitni. Még az adott körülmények között is tiszteletet éreztem a mesterember iránt, aki ezt a remekművet alkotta.
Sötét folyosó fogadott a kapu mögött. Az a hátborzongató érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. A villanykapcsolót keresve fémtárgyba botlottam, amelyről kiderült, hogy egy géppuska. A kapu felé mutatott. Mihelyt megtaláltuk a villanykapcsolót, és láttunk, nyilvánvalóvá vált, hogy az ÁVH-s védők az épület felső emeleteire vonultak vissza, mert csak a legnehezebb fegyverek voltak a földszinten. A többit biztosan magukkal vitték. Emeleti alaprajzunk meg nem volt. Miközben lassan beljebb haladtunk az épületben, meg nem tudtam volna mondani, hogy a léptek, amelyeket hallok, diáktársaimtól, vagy pedig visszavonuló ávós tisztektől erednek-e.
Nem tudtam, hogy a szabadságharcosok, akik harcoltak a titkosrendőrség ellen, és legyőzték, miért nem foglalták el ezt az épületet. Nem tudtam, hogy az ostrom miként ért véget, vagy hogy ki zárta be a kaput. Kopácsi mindössze annyit mondott, hogy legyünk óvatosak. Hát igyekeztem az lenni. Amikor végigkutattuk a földszintet, szinte mindegyik irodában találtunk fegyvereket. Az ablakok mellett nagy mennyiségű használt töltényhüvelyt láttam, ami arra utalt, hogy jó darabig eltarthatott a harc. A sok hátrahagyott személyes holmi pedig azt sejtette, hogy az ÁVH nagy sebbel-lobbal retirált. Mialatt kollégáim összeszedték, és a földszintről a teherautókra hordták a fegyvereket, én felmentem az első emeletre.
A lépcsőház hatalmas és elegáns volt, mint sok nagyobb, tizenkilencedik századi épületben Budapesten. A lépcső mellett páternoszter, körforgó lift működött. Még soha nem utaztam ilyenben. Kissé tétovázva beléptem egy fülkébe. Amint a páternosztert beindították, ezek a fülkék végtelenített szalagot alkottak, a bal oldalon felfelé, a jobbon pedig lefelé haladtak. Most viszont, mivel a páternoszter még állt, könnyen be lehetett lépni a fülkébe. Megnyomtam a „fel” gombot, és a masinéria egy rándulással elindult. Vitt engem felfelé, a megvilágított lépcsőházból a sötétbe, a biztonságos földszintről az ismeretlenbe. Már közeledett is a sötét első emelet. Ugorjak ki, vagy maradjak veszteg, és menjek feljebb? A sötétség ijesztő volt, de a felsőbb emeletek még ijesztőbbek voltak, így hát az utolsó pillanatban kiugrottam.
Furcsa érzés fogott el. Függőlegesen csupán néhány méternyire voltam lenti barátaimtól, mégis tökéletesen egyedül és elszigetelve. Sötét volt, nem tudtam, hol keressem a villanykapcsolót. Jobbról halk zeneszót hallottam. Egyik kezemet a falon csúsztatva lassan megindultam a zene irányába. Képkeretet, majd egy ajtót tapintottam. Be volt zárva. Mentem tovább, de sehol egy villanykapcsoló, sehol egy ablak. Sötét volt és csönd. A következő ajtó nyitva állt. Jobbommal még a falon beléptem a helyiségbe. Ekkor bútor állta utamat; nem mehettem tovább a fal mellett.
Kabátfogast, majd egy íróasztalt érintettem. Az utóbbit papírok, könyvek borították; egy telefont talált a kezem, majd végül egy kör alakú fémtárgyat az egyik oldalon. Akár lámpa talpa is lehet, igen ám, de hol a kapcsoló? A talpból állítható szár nyúlt ki, amely csakugyan lámpaernyőben végződött, és az oldalán végre megtaláltam a kapcsolót. Megnyomtam, és a végtelennek érzett sötétség után megint láttam.
Egy titkárnő szobájában voltam. Nyitott határidőnapló hevert az íróasztalon, nevekkel, telefonszámokkal és jelölésekkel tele. Mind a tegnapi nappal, október 31-ével ért véget. A mai dátumú oldal üresen állt. Az íróasztal mellett naptár lógott a falon. Egy napot pirossal bekarikáztak, és föléje odaírták, hogy „Pista”. Az asztal mögött bőrrel bevont ajtót láttam, fölötte pedig a Magyar Kommunista Párt fejeseinek képei lógtak. Még soha életemben nem láttam bőrborítású ajtót. Puha volt, és nem nyikorgott, amikor kinyitottam. Bent a rádióból, egy külföldi állomásról francia sanzon szólt.
Egy szék mellett a földön, rengeteg kitüntetéssel tiszti zubbony feküdt. A bőrdíványon a párna arra vallott, hogy valaki ott aludt. A hatalmas mahagóni íróasztalon álló telefon mellé volt téve, a kagyló a levegőben lógott. A bárszekrény nyitva volt. Az asztalon félig üres francia konyakosüveg állt, poharak azonban sehol. Egy nyitott ajtó mögött iratszekrényeket pillantottam meg, egy fiók kihúzva, a földön papírdossziék hevertek. Ahogy megrúgtam az egyiket, egy okmány csusszant ki belőle. Nagy, piros pecsét virított rajta: „SZIGORÚAN TITKOS.”
Az iratszekrények mellett könyvespolc állt, amelyen szemre nagy fotóalbumok sorakoztak. Más-más színű volt mindegyik. Kiválasztottam egy vastag kéket. A címkén ez állt: „X. Y. első osztályú ügynök dokumentációja.” (A nevet elfelejtettem.) A kék dossziék sora alatt feketék álltak. Találomra innen is kivettem egyet. A címkére ez volt írva: „Belföldi ügynökök – 7.” Fogtam még néhány albumot, és leültem az alacsony üvegasztal előtt álló nagy, hívogató bőrfotelbe avégett, hogy elolvasom őket. Amint leültem, a fotel mellett egy fonott újságtartót vettem észre, amely tele volt színes folyóiratokkal. Kivettem egyet, és egy szempillantás alatt nemcsak a kémalbumokról feledkeztem meg, hanem arról is, hol vagyok és miért, mert olyasmiket láttam, amiket még soha.
Holland, francia és amerikai magazinok voltak. Tükörfényes, szép papírra nyomtatták őket, tele voltak éles, színpompás fényképekkel. Címoldalukon hiányosan öltözött nőkkel gyönyörűek voltak. Alig hittem a szememnek, amikor kinyitottam őket. A nők elképzelhetetlen dolgokat műveltek. Az egyik egy felhőkarcoló tűzlépcsőjén állt, nem volt rajta más, csak magas sarkú cipő és tollas kalap. Miközben lefelé lépkedett, búcsúcsókot adott egy fiatalembernek a felső ablakban, ám egy másik férfi már simogatta a lenti lépcsőről. Lapozás közben felment a vérnyomásom, szédültem.
Láttam nőket olyan bőrruhában, amely nem bízott semmit a képzeletre; láttam ostort, láncot meg fura szerkezeteket, amilyenekkel addig még soha nem találkoztam. Láttam egy nőt, aki ezüsttálon feküdt egy büféasztalon az előételek között. Mellette egy tál osztriga volt látható. Aztán mindenféle embert láttam, akik hallatlan dolgokat műveltek. Láttam pincérnőket biliárdasztalon, titkárnőket íróasztalon, matrózokat apácakolostorban; láttam német juhászokat, mind a két-, mind pedig a négylábú fajtából, ahogy csinálják. A közeli képekből nem is értettem mindegyiket. Éppen a képeket forgattam erre-arra, amikor távoli kiáltás ütötte meg a fülemet: - Öcsi! Hol vagy?
Mintha álomból ébredtem volna, egy pillanatra elbódultam. Amikor végre magamhoz tértem, megragadtam az ügynökök albumait, és iszonyú zavarban a páternoszterhez rohantam. Miközben fülkém a folyamatosan járó liftben a földszintre ereszkedett, hallottam lentről a diákok izgatott, fojtott hangját. Immár nyugtalan arcukat is láttam. – Mi történt? Hol voltál? – kérdezte Gyurka.
- Csak körülnéztem a fölöttünk levő emeleten. Ha itt végeztetek, mehettek összegyűjteni a fegyverek onnan is. Én csak kiviszem a teherautóba ezeket az albumokat – feleltem.
Mialatt a diákok az első emeleten serénykedtek, én felmentem a következőre. Már némileg nyugodtabban kerestem a villanykapcsolókat, és kevésbé tört ki a frász, ha vízcsapcsöpögést vagy ajtó-, ablaknyikorgást hallottam. Ekkor a második emelet egy távoli irodájából telefoncsöngés ütötte meg a fülemet. A hang felé haladtomban az irodák egyre nagyobbak, elegánsabbak lettek. Végül puha perzsaszőnyegeken álltam meg, hogy felvegyem a hatalmas mahagóni íróasztalon álló, aranyozott telefont.
- X. Y. százados vagyok, Kistarcsáról jelentkezem – mondta egy mély, katonás hang.
- Én meg Öcsi vagyok a Műszaki Egyetemről – feleltem.
- Új parancsokat kérek alakulatom számára – mondta a tiszt.
- Hallgasson ide, én csak a fegyverekért jöttem, amelyeket az ÁVH itt hagyott. Nem adok parancsokat ávós századosoknak.
- A tanácsát azért szeretném hallani, hogy mitévő legyek – felelte a parancsnok.
- Én mindössze annyit tudok, hogy mintegy ötven ávós tisztet tartunk fogva az egyetemen. Ott biztonságban vannak. Ha gondolja, álljon közéjük.
Megköszönte, és kattant a telefon. Csak akkor eszméltem rá, hogy alkalmasint a kistarcsai politikai hadifogolytábor parancsnokával beszéltem.
Mint várható volt, a pornóújságok késleltették a fegyvergyűjtést az első emeleten. Gyurka, aki húszas évei vége felé járt, épp ezért tapasztaltabb is volt, mint mi, végül összeszedte a magazinokat, és megígérte, hogy este szétosztja azok között, akik a legtöbb fegyvert gyűjtik össze.
Sötétedett már, mire a negyedik emeleten is elkezdtük összeszedni a fegyvereket. Egy szőke építészhallgató abbeli igyekezetében, hogy teljesítményével az elsők közé jusson, tönkretette a páternosztert. Négy-öt fegyverrel a kezében beugrott a mozgó fülkébe, és lefelé menet az egyik puskacső beszorult a fülke süllyedő teteje és az emelet közé. Szerencsére őt sikerült épségben kihalásznunk, de egy biztosíték vagy a motor kiégett. Mindenesetre elromlott a szerkentyű. Lift nélkül maradván a továbbiakban a lépcsőn kellett lecipelnünk a fegyvereket. Nagyon fárasztó volt.
Mire végül felértünk a padlásra, úgy éreztem, gumiból van a lábam. Állni alig tudtam. A félhomályos padláson jól lehetett látni a nyomokból, milyen fejvesztve menekültek az ávósok. A padlót egyenruhák, letépett parolik, fényképüktől megfosztott személyi igazolványok, szemüvegek és egyéb személyes holmik, no meg persze fegyverek, lőszerek borították. Úgy véltem, számukra itt ért véget az út; még egyszer, utoljára itt szálltak szembe az előrenyomuló szabadságharcosokkal. De tévedtem.
A padlás mélyén megtaláltuk azt a másológépet, amellyel új, hamis személyi igazolványt nyomtattak maguknak. A padlón rengeteg eldobott ÁVH-s igazolvány hevert, a közelben pedig kitöltetlen, használatlan, szabályos rendőrigazolványok álltak halmokban. Az ávós igazolványokról csak a fénykép hiányzott. Biztosan áttették az új iratokra. Négykézláb nekiálltam összeszedni valamennyit a régi ávós és az új, nem kész rendőrigazolványokból. Eközben észrevettem egy ajtót a másológép mögött. Egy folyosóra nyílt, ez pedig a szomszédos épület padlására vezetett. Szóval itt menekültek el ezek a piszkos csirkefogók. Ezen keresztül tűntek el a pornóújságok meg az aranyozott telefon gazdái. – Egyenest az orosz főhadiszállásra mentek – mondta Gyurka.
Három teherautót raktunk meg az épületben szerzett fegyverekkel. Este tíz óra volt már, amikor végül bezártam az óriási kaput, és visszamentünk az egyetemre. A teherautón hagytam az albumokat és a hamis személyi igazolványokat, mert útközben Bécs felé akartam szemügyre venni őket. Legalább lesz mit olvasni a hosszú úton. A programunk azonban megváltozott. Amikor megérkeztem, hogy jelentést tegyek Marián ezredesnek, a MEFESZ irodában teljes káoszt találtam.
Pista ajtaja csukva volt. Kati sírt. Danner Jancsit sehol sem láttam. – Mi történt? – kérdeztem Katitól.
- Pista idegösszeroppanást kapott. Feleségét névtelenül felhívta valaki. Azt mondta, hogy Pistát fel fogják akasztani. Idejött hát, hogy hazavigye. Szörnyű jelenetet rendezett. Azt sikoltozta, hogy visszajönnek az oroszok, jönnek megint a tankok, hogy ő nem akar megözvegyülni, és Pista lesz az ő gyilkosa, ha nem megy haza. Amikor elment, Pista összeomlott. Bezárkózott az irodájába. Nem veszi fel a telefont. Danner Jancsi és Varga Sándor e percben egy tárgyaláson helyettesíti őt a Honvédelmi Minisztériumban. Majoross Imre vitte el őket autóval. Félek. A legrosszabbtól tartok.
- Mit tegyünk hát? Mit segítsek?
- Annyit megtehetnél, hogy a Tétényi úti kórházból hozol Pistának valami gyógyszert, nyugtatót vagy idegcsillapítót.
- Gyurka épp az imént ment el. Látni akarja a családját, mielőtt elindulunk Bécsbe. Úgyhogy gyalogosan kell mennem. Sietek, ahogyan csak tudok.
Alig álltam a lábamon, de azért elindultam a kórházba. Sötét éjszaka volt, én meg rettenetesen fáradt.

 <  home top  /\ 

10. fejezet: Jancsi halála

Csütörtök éjjel volt, vagy már péntek hajnal? Tulajdonképp mindegy, úgy éjféltájt lehetett. Az utcák sötétek, elhagyatottak voltak, lépteim visszhangoztak a macskaköves utcán. Kicsit féltem, kissé lehangolt voltam, de mindenképen halálfáradt. Az a néhány kilométer, amit a kórházig le kellett gyalogolnom, végtelen hosszúnak tűnt. Mikor odaértem, az épületet teljes sötétség borította, s csak hosszas dörömbölés után sikerült bejutnom. Egy óra is elmúlt, mire visszaindultam az egyetemre.

Úgy vonszoltam magam a Bartók Béla úton, mint egy alvajáró. Lábaim sajogtak az Ávó székházban megmászott sok emelettől, s az éhségtől az ájulás környékezett. Nem is tudtam, mikor ettem utoljára, inni is csak azt a konyakot ittam, amit az ávós tábornok szobájában találtam a pornográf magazinok között. A géppisztoly igencsak nyomta a vállamat, s megroggyant lábaim annak terhét is nehezen viselték. Köröskörül mindenütt sötétség és mélységes csend volt.

Egyszer csak lövések hangjára lettem figyelmes. Hirtelen magamhoz tértem. A lövöldözés a pesti oldalon történhetett, a Szabadság-híd túloldalánál. A hídon két autó tűnt fel, amint nagy sebességgel közeledtek a budai oldal felé: elől egy kis szürke autó, mögötte egy nagy fekete. Az első kocsi olyan sebességgel fordult a hídról balra az egyetem irányába, hogy jobb kerekei felemelkedtek az úttestről. Abban a pillanatban felismertem az autót: az egyetemi Skoda volt, négyen ültek benne. A volánnál Majoross Imre volt, mellette Danner Jancsi ült. Nyomában egy fekete Pobjeda, az ávósok kedvelt autója.

A következő pillanatban újabb lövések dördültek el. Láttam a Pobjedából kihajló alak géppisztolyának torkolattüzét. Meglepett, hogy a tüzelés fülsiketítő hangja mellett a golyók fütyülését is hallottam. Úgy tűnt, mintha a fülem mellett húztak volna el a lövedékek. Megfagyott bennem a vér, s teljesen lebénultan néztem az előttem lezajló jelenetet. Egy pillanat töredéke alatt mint egy fénykép, rögződött szememben a kép: Imre a volán fölé hajolva, Péter egyenesen ül a kocsi első ülésén. Jancsi vállán ott a géppisztoly, még csak nem is készül használni. A hátsó ülésen levők
előrebukva próbálnak fedezéket találni.

A Pobjeda volánjánál egy egyenruhás szőke ávós nő volt, mellette egy ávós tiszt, a hátsó ülésen egy másik. Mindketten az autó jobboldali ablakaiból tüzeltek. A Skoda elérte az egyetem főbejáratát, nyomában a Pobjeda. Mindkettőt egy pillanatra láttam, aztán eltűntek a kémia tanszék épülete mögött.

Néhány másodpercre gyökeret vert a lábam, képtelen voltam mozdulni. Aztán újabb lövöldözést hallottam a főbejárat felől, s futni kezdtem a kapu irányába. Futás közben átgondoltam, mit kell tennem. Legfontosabb volt a lábam elé nézni, nehogy elessek a sötétben. A kémia épületnél jobbra fordultam. A főbejárat 2-300 méterre volt; 20-30 másodperc alatt elérhetem. Ösztönösen levettem a vállamról a géppisztolyt, s anélkül, hogy tudtam volna, mit fogok tenni, kézbe vettem és teljes erőmből futni kezdtem.

Ahogy a bejárathoz értem, a sötétséghez szokott szemem előtt kirajzolódtak a felborult Skoda körvonalai. A kocsi a jobb oldalán hevert. Imre Jancsi fölött próbált kimászni a kocsi bal ajtaján, amely most az ég felé nézett. Jancsi nem mozdult. A Pobjeda elszáguldott a Petőfi-híd felé.

Valami folyadék csöpögését és nyögdécselést hallottam a Skoda irányából. Odarohantam, de közben egy nagy sebességgel közeledő autó hangját hallottam. A Pobjeda volt, úgy látszik, visszafordult a Petőfi hídnál, s most az egyetem főbejárata felé tartott.

Beugrottam egy gesztenyefa vastag törzse mögé, s láttam, amint a hirtelen lefékező Pobjedából kiugranak az ávósok és sorozatokat adnak le a Skodára. Géppisztolyaik torkolattüzénél jól ki lehetett venni az arcvonásaikat. Olyan közel voltak, hogy jóformán látni lehetett a szemük fehérjét. Fölemeltem a géppisztolyomat, megtámasztottam a fa törzséhez és céloztam. Meg akartam húzni a ravaszt, de nem tudtam. Tudtam, hogy lövik a Skodát, és hogy meg tudnám menteni Jancsi életét, de egyszerűen képtelen voltam meghúzni azt az átkozott ravaszt! Megnéztem a biztonsági zárat. Ki volt kapcsolva, tehát a fegyver használható volt.

Volt bennem valami, valami gyűlölnivaló, szörnyű gyengeség, ami lehetetlenné tette, hogy a barátomat megvédjem, hogy megállítsam ezeket a bestiákat. Az egész egyetlen, szörnyű pillanat alatt játszódott le. Ez volt az a pillanat, amikor az ember felfedez magában valamit, az a pillanat, amelyre egész életében szégyenkezve gondol vissza az ember. Amely évtizedekkel később is lelkiismeretfurdalást okoz, amelyet csak álmában tehet jóvá az ember. Olyan álmokban, ahol férfi módjára viselkedünk, s azt tesszük, ami becsületes és bátor emberekhez illik – s melyekből kimerülten és átizzadtam ébredünk, hogy a valóság hideg zuhanyként józanítson ki, hogy mindez csak álom volt, s a pillanat, amikor azt a ravaszt meg kellett volna húzni, régen elmúlt és soha nem tér vissza.

Hirtelen a gyilkosok észrevettek és golyóik jégeső módjára verték a kövezetet fedezékem körül. Ahogy a golyók a macskakövekre csapódtak, kis füstfelhők képződtek fölöttük. A félelem elszorította a torkomat, agyam megbénult. Szinte kívülről figyeltem testem mozgását, amint az átrepült a magas vaskerítésen – csizmástól, géppisztolyostól -- és lebukott a kerítés tégla lábazata mögé. Ilyen magasra még talán versenyen sem ugrottam soha. Kilestem a téglasor mögül s láttam, hogy az ávósok kézigránátokat dobálnak a bejáratra. Valahányszor kihúzták a gránát biztosítékját, a gyújtószikra fénye alulról megvilágította arcukat. Gyűlölettől eltorzult arcuk már nem is emberi, inkább sátáni indulatokról tanuskodott.

Egy örökkévalóságnek tűnő idő után a Pobjeda elhajtott. Én még mindig teljes testemben reszkettem. Közben az épületekben alvó diákok is felébredtek és egymás után világosodtak meg az ablakok. Hirtelen óriási zajt hallottam: mintha bádog szemeteskannák százai gurulnának felém. Ahogy átmásztam a kerítésen, láttam, hogy egy sor tank közeledett felém a kémia tanszék felől. A föld rengett alattuk. Az első tank előtt egy tiszt közeledett, s torkaszakadtából kiabált: „Állj vagy lövünk!” Fogalmam sem volt, kinek szólt a felszólítás, de megkönnyebbülve konstatáltam, hogy magyarul kiabál, tehát a mi tankjaink voltak. Két katona rohant felém, megfogtak és közölték velem, hogy le vagyok tartóztatva. Mikor elmagyaráztam nekik, ki vagyok, szabadon engedtek.

A katonák körülvették a Skodát, de én nem akartam látni. Inkább bevittem a nyugtatót Pistának. Irodájának ajtaja nyitva volt, ő éppen valami írással volt elfoglalva. Mikor átadtam a nyugtatót, hosszan rám nézett, majd lassan mondta: „Engem akartak elintézni! Jancsi helyettem halt meg. Nekem kellett volna az autóban lennem!” Nem válaszoltam, de tudtam, hogy Jancsi azért halt meg, mert képtelen voltam embert ölni. Pista ideadta a meghatalmazást, hogy Bécsből hozzak a Péterfy Sándor utcai kórház számára vért. Szeme véraláfutásos volt, keze remegett, látszott rajta, mennyire megviselte az ávós támadás híre. Kati igyekezett rávenni, hogy vegye be a nyugtatót.

Úgy éreztem, el kell búcsúznom Jancsitól, mielőtt elindulunk. Az aulában volt kiterítve. Arca kisimult, nyugodt volt. Az elkerülhetetlem pillanat, amiről annyit beszélt, ami minden hős életében megjelenik, elérkezett számára. Ez a magas, szőke szegedi sváb gyerek jól játszotta a ráosztott szerepet. Kék szemei örökre lezárultak. Többé nem fog velem őrjáratra menni, nem fog többet egy jobb társadalom szükségességéről vitázni. Az ő szerepének vége, de a drámának folytatódnia kell.

Menyasszonya, Gabi még nem tudta, mi történt. Jobb is, hogy nem látta ilyen állapotban. Huszonhét lőtt sebet számoltunk meg testén. Majoross Imre szerint az ávósok már a Honvédelmi Minisztérium óta követték őket.

Nekiálltunk, hogy Jancsinak ravatalt készítsünk. November 2-án, pénteken reggel hét óra lehetett, amikor bevittünk egy hosszú asztalt az aulába, ahol a Forradalom elkezdődött. Itt hallottam először Jancsi hangját, amint követelte, hogy hagyják beszélni a MEFESZ szegedi küldöttét. Azt a percet soha nem fogom elfelejteni. Eszembe jutott a dermedt csend, a bennünk ülő félelem, a DISZ pingvinek arroganciája, s a magányos kiáltás, ami mindent megváltoztatott, a remegő hang, amely ki merte mondani: „Hagyják beszélni!”

Ahogy vittük a rögtönzött ravatalra, Jancsi közel kétméteres teste már merev volt, de én még mindig nem tudtam, nem akartam elfogadni, hogy meghalt. Imre és Gyurka fogták vállnál, Varga Sándor és én lábnál. Ahogy vittük, egyik óriási cipője leesett a lábáról. Megpróbáltam visszatenni, de a láb merev volt, a cipő sehogyan sem akart megmaradni. Most már minden tagadásom hiábavaló volt; szembe kellett néznem a valósággal, hogy Jancsi valóban nem él.

Kétségbeesetten próbálkoztam újra és újra, hogy a cipőt visszategyem Jancsi lábára. Valahogy az volt az érzésem, hogy ha ez sikerülne, akkor minden rendbe jönne. Ha vissza tudnám tenni a cipőjét, a teste nem lenne olyan merev, akkor felülne és elmesélné, hogyan zajlott a tárgyalás a minisztériumban, s főleg elmondaná, hogy van remény, hogy nincs minden veszve. De a láb túl merev volt, a cipő nem ment rá és a hatalmas nemzetiszínű zászló alatt, ami az egész ravatalt befedte, Jancsi merev lábán csak egy szakadt zokni volt.

Biztosan dideregtem, mert Gyurka elhozta a fekete tiszti esőköpenyt, amit a MEFESZ irodában hagytam és rám terítette. Kábultságomból akkor ocsúdtam fel, amikor megrázott és megkérdezte, megvan-e a meghatalmazásom. Aztán átkarolt és a teherautóhoz vezetett.

A fővárosból az ÁVH és az oroszok eltűntek, a sztrájk véget ért. Az emberek hozzáláttak a romok eltakarításához, hétfőre készen álltak a munka felvételére. Az utcákat fegyveres szabadságharcos járőrök ellenőrizték és irányították a falvakból érkező élelmiszerszállítmányok elosztását. A felszabadult főváros utcáin megjelentek a szabad sajtó termékei, a szabadság és demokrácia tavaszának első fecskéi. Mégsem tudtam mindennek maradéktalamul örülni. Bár szívem mélyén tudtam, hogy Jancsi halála nem volt hiábavaló, nehezen tudtam ezt magammal elhitetni.

Gyurka mindent elkövetett, hogy felvidítson. Bekapcsolta a rádiót, ahol bemondták, hogy a Szovjetunió hajlandó kivonni csapatait az országból. Emiatt az ENSZ biztonsági tanácsa hétfőre, 5-ére halasztotta a magyar kérdés megvitatását.

„Látod, minden jó irányban halad, az oroszok kimennek” – mondta.

Mikor látta, hogy – szokásommal ellentétben – szótlan vagyok, másra terelte a szót. Azt mondta, hogy ő sem tudna emberre lőni, mi több, háborúban a katonák 90 százaléka csak a levegőbe lő. Minél tőbbet beszélt, annál biztosabb voltam, hogy ha ő lett volna a helyemben, Jancsi most is élne és az ávós gyilkosok nem árthatnának tőbbet senkinek. Idővel abbahagyta a beszélgetést és azt ajánlotta, hogy nézzem át az ügynök-dossziékat, amelyeket az ÁVH székházból hoztam.

Az albumok abc-rendbe szedve tartalmazták az ügynökök adatait. Találomra felvettem egyet, amelyik C-től F-ig szerepeltek az ÁVH besúgói. Két-háromszáz fénykép volt benne, alattuk az ügynök személyes adatai, valamint az általa szolgáltatott jelentések kategóriái. Néhány név alá volt húzva, s olyan bejegyzésekkel tarkítva, mint „hamis tanuzásra alkalmas”. Volt közöttük homoszexuális, osztályidegen, alkoholisták, hazárdjátékosok, korábbi nyilasok, de meglepően sokan olyanok, akikre semmilyen kompromittáló adat nem állt rendelkezésre, akik talán gyengeségből vagy félelemből kooperáltak a hatalommal. Gyorsan végigmentem a névsoron és megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy nem találtam köztük barátok vagy ismerősök neveit. Utólag szégyelltem magam, hogy ilyet egyáltalán feltételeztem.

Olvasás közben félfüllel hallottam, amint a Szabad Európa rádió bemondta, hogy Nagy Imre felmentette tisztségéből Kós Pétert, Magyarország ENSZ képviselőjét, akiről kiderült, hogy szovjet állampolgár és igazi neve Konduktorov. Azt is jelentették, hogy Nagy Imre felkérte az ENSZ-t és a nagyhatalmakat, hogy garantálják Magyarország semlegességét. Ennek a hírnek Gyurka nagyon megörült.

„Ezen a jogcímen segítette meg az ENSZ Dél-Koreát” – magyarázta. „ Ez lesz a biztosítékunk az újabb szovjet támadás ellen”

Alig hogy befejezte, az úton szovjet harckocsikat pillantottunk meg. Megálltunk. A szovjetek mellett tolmácsként működő ávós tiszt hosszasan tanulmányozta a nyílt parancsot, amelyet Kopácsi Sándor budapesti rendőrkapitány állított ki. Talán nem volt tisztában azzal, hogy Kopácsi már a forradalom oldalára állt, mert tovább engedett azzal, hogy nem biztos, hogy a következő ellenőrző ponton, Budaőrsön is át fognak engedni.

Igaza lett. Budaőrsön szintén szovjet-ávós ellenőrzés volt. Amerre néztünk, mindenütt szovjet tankok voltak az úton és az út mellett. Az ávósok úgy legyeskedtek a szovjet tisztek körül, mint kutyák a gazdájuk mellett. Egyikük, aki a papírjainkat ellenőrizte, különösen igyekezett szovjet gazdájának kedvében járni, s csevegni próbált vele. Az csak köpött egyet és nem válaszolt. A többieknél idősebbnek látszott; lehet, hogy az ávós igyekezete saját árulóikat juttatta eszébe, akik a németek oldalára álltak a világháború alatt.

Annyira elfogott az undor, hogy a félelmemet is elfelejtettem. Nem úgy Gyurka. Mikor végre tovább engedtek, láttam, hogy égő cigarettával a szájában elővett egy másikat és megpróbált rágyujtani. Ez lehetett az egyetlen alkalom azon a borongós pénteken, hogy elnevettem magam.

Az országút üres volt. Már Tatabányánál jártunk, amikor szembetalálkoztunk egy autóbusszal. Megálltunk és szóba elegyedtünk velük. Győrből jöttek, az ottani forradalmi tanácstól, Nagy Imréhez igyekeztek. Meglepte őket, amikor mondtuk, hogy két szovjet gyűrűn kell keresztülmenniük Pestig. Rövid tanakodás után elhatározták, hogy a várható nehézségek ellenére folytatják útjukat.

Győr előtt újabb igazoltatás következett, ezúttal magyar szabadságharcosok ellenőrizték az utat. Nemzetiszínű karszalagom, nemzetőr igazolványom és Kopácsi és Marián által kiállított nyílt parancsom felkeltette érdeklődésüket. Mi lehettünk az elsők, akik egyenesen Budapestről érkeztek. Részletesen beszámoltunk nekik mindenről ami az utóbbi napokban történt. Azt tanácsolták, hogy jelentkezzünk a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökénél, Szigethy Attilánál.

Dél lehetett, amikor beértünk a győri városháza elé. A téren rengeteg autó, köztük számos külföldi rendszámú. Az épületben nagy sürgés-forgás képe fogadott minket. A zsúfolt folyosókon nyugati hírügynökségek riporterei, delegációk és kiváncsi városiak között kellett elhaladnunk Szigethy irodája felé.

A zsúfolt helyiségben egy hosszú asztal volt, rajta számtalan üres kávéscsésze és tele hamutartó. A tömegben nem volt nehéz felismerni Szigethy Attilát. Akár csak Marián a Műegyetemen, itt is ő volt a központ, aki körül ott keringett a delegátusok, küldöncök, asszisztensek hada. Fejjel kimagaslott a körülötte állók közül, egész lénye nyugalmat, higgadtságot árasztott.

Miután bemutatkoztunk, a belső irodahelyiségbe vezetett, ahol átnézte papírjainkat, feljegyezte nevünket és kikérdezett a budapesti helyzetről. Főleg a szovjet útzárak iránt érdeklődött, a látott tankok számáról és típusáról kérdezett. Érdekelte, hogy régi típusu tankokat láttunk-e, amilyenek a Magyarországon állomásozó csapatoknál voltak, vagy újabbakat, amiket esetleg az utóbbi napokban hoztak be a határon. Elmondtuk, amit láttunk, hogy a tankok között voltak feltünően tiszták és újabb típusuak is a régiek mellett. Egy darab papírra leírta a telefonszámát és kért, hogy Bécsből hazajövet megint jelentkezzünk nála.

Győrt elhagyva elővettem az ávós központból elhozott kék albumot, amelyben egy brit katonai attasé adatai voltak. Az illető 1949-ben került Budapestre és közben számos alkalommal utazott külföldre. Beszervezése egy arisztokrata útján történt. Az attasé sznobságának hízelgett az előkelő barátság. Kezdetben ártatlan tarokkpartikra korlátozódott a kapcsolatuk, később az arisztokrata beszélgetés közben elejtette, hogy elvesztette kedves svájci karóráját, s Magyarországon lehetetlen hasonlóhoz hozzájutni. Az attasé felajánlotta, hogy következő külföldi útján beszerzi neki a kívánt órát. Az ügynök diszkréten a diplomata zsebébe csúsztatott egy borítékot az óra áranak kétszeresével.

Néhány hónappal később egy másik kártyapartner (szintén ávós ügynök) már két órát kért, egyet magának, egyet a feleségének. Az órák és a borítékok fényképei ott sorakoztak az albumban a szöveg mellett.

A szöveg szerint 1951-re már nagy tételekben szállította az órákat a diplomata, s többet keresett rajtuk, mint a fizetése. Ekkor egy új kártyapartner jelent meg, aki fínoman tudtára adta, hogy a hatóságok előtt nem maradt titokban csempészeti tevékenysége. A kártyatársaság felbomlott. Az ÁVH tovább figyelte az őrnagyot, hogy jelenti-e az esetet feletteseinek, vagy valami végzetes elhatározásra jut. A megfigyelők nem észleltek semmi különöset viselkedésén némi depresszió és fokozott alkoholfogyasztáson kívül.

1952-ben eredeti kártyapartnere rábeszélte, hogy szobalányként alkalmazza unokahúgát. Az őrnagynak nem voltak többé illúziói, de elfogadta az ajánlatot és belekeveredett egy, az ÁVH által alaposan dokumentált szerelmi viszonyba az illetővel, akinek bőven nyílt alkalma átnézni és lefényképezni az attasé íróasztalán található iratokat.

1956-ra már nem volt szükség további színjátékra. Az ’arisztokrata’ eltünt a színről, az „unokahúg” pedig nyíltan zsarolta az őrnagyot kémfeladatainak végrehajtására. Az őrnagy mély depresszióba süllyedt, erősen inni kezdett és öngyilkossággal fenyegetőzött. Valahányszor közel járt az idegösszeroppanáshoz, néhány hétre békén hagyták. A bejegyzések kezdtek egy pszichiáter jelentéseire hasonlítani. Az ÁVH állandóan figyelte az őrnagy lelkiállapotát és mérlegelte az esetleges öngyilkosság következményeit az általa szolgáltatott információk értékével szemben. Az utolsó bejegyzés szerint állapota annyira aggasztó volt, hogy a „cselédlányt” utasították, hogy személyesen gyógykezelje.

Hirtelen fékezésre lettem figyelmes. Két rendőr integetett az út közepéről. Egyenruhájuk gyűrött volt és nem is nagyon illett rájuk, ők maguk kissé elbizonytalanodottnak látszottak. Mikor megtudták, hova megyünk, elmondták, hogy Budapestről indultak és Mosonmagyaróvárra igyekeznek rokonaikhoz. Gyuri intett nekik, hogy ugorjanak föl hátulra és máris mentünk tovább.

Magyaróvár határában az útzárnál rendkívül ideges felkelők igazoltattak. Megtudtuk tőlük, hogy napokkal korábban az ávós határőrök a békés tűntetők közé lőttek, s a vérengzésnek több mint száz halálos áldozata volt, köztük asszonyok és gyermekek. Elvezettek a Mezőgazdasági Főiskolához, ahol a halottak voltak kiterítve. Gyurka és én bementünk, a két rendőr a teherautó platóján maradt. Szívszorító látvány volt a golyók és kézigránátok okozta sebeket látni a halottakon. A helyi Forradalmi Bizottság feje, egy bajuszos professzor volt. Szemei véraláfutásosak voltak, nikotintól barna ujjai reszkettek a felindultságtól. Elmondtuk neki, mi járatban vagyunk, de talán nem is hallotta, egyre az ávós gyilkosokról beszélt, akik elmenekültek a tömeg haragja elől. Amikor tovább mentünk, a magyaróvári szabadságharcosok felírták teherautónk rendszámát és az utasok létszámát.

Késő délután érkeztünk Hegyeshalomra. A magyar oldalt nem őrizte senki, a vámépület üres volt. A határ túloldalán az osztrák határőröknek megmutattam a megbízólevelemet. A csendőr szalutált, majd tolmácsot hívatott és felhívta a felettesét. Kiderült, hogy az osztrákok határzárt rendeltek el, de a Vöröskereszt értesítette őket jövetelünkről. Rövidesen megjelent egy tiszt és kiadott egy ideiglenes beutazási engedélyt, valamint egy térképet, amelyen megjelölte a kórházat, ahol a vért átvehetjük.

Ausztriába belépve furcsa érzés fogott el. Idegen országban vagyok. Életemben először elhagytam szülőhazámat, ha csak néhány órára is.

Ahogy elhagytuk a határállomást, szokatlan látvány tárult elénk. Emberek és járművek százai nyüzsögtek a lezárt határ közelében. Olyan volt az egész, mint egy hetivásár. Teherautók, autók, buszok álltak nemcsak az út szélén, de az útmenti szántóföldeken is. Körülöttük emberek: cserkészek, papok, apácák, riporterek, mentősök és kiváncsiskodók az élelemmel és gyógyszerrel megrakott teherautók között.

Mikor megtudták, hogy Budapestről jövünk, úgy körülvettek, hogy mozdulni sem tudtunk. Naranccsal és csokoládéval akarták megrakni a teherautónkat, egy csoport holland diák pedig velünk akart jönni, hogy segítsenek megvédeni Budapestet. Nem tudták megérteni, hogy ez a mi harcunk, amit csak mi vívhatunk meg. Nem értették, hogy ebben nem segíthetnek nekünk mások.

Egy erdésznek kinéző cifra tiroli kalapos nagydarab, pocakos ember kokárdámra mutogatva valami olyasmit ismételt, hogy „Geschenk”. Értetlenül néztem rá, mire ő lecsavart egyet a vadászkabátját díszítő kézzel faragott csontgombok közül és a kezembe nyomta. Most már megértettem, s átnyujtottam neki a kokárdát. Hirtelen csend támadt a tömegben, amint a meghatott osztrák tiszteletteljes mozdulattal mellére tűzte a magyar trikolort.

Eltartott egy ideig, míg megtaláltuk a kórházat. Ott már vártak ránk és érkezésünkkor megállt minden más aktivitás. Orvosok, ápolónők, liftkezelők, még járóbetegek is segítettek megrakni a teherautót, amit nagy tömeg vett körül. Idegenek veregették vállunkat, öleltek, bíztattak. Már nem éreztem magam idegen földön; otthon éreztem magam barátok, rokonok között.

Mikor a határra érkeztünk, megint körülvettek az emberek. A maradék rakterületet megrakták mindenféle gyümölcssel, amit addig ritkán vagy sohasem láttam. Csokoládét, cukorkát, mindenféle konzervet halmoztak a platóra, amíg úgy nézett ki a teherautónk, mint egy mozgó csemegebolt. Induláskor odajött egy Time magazin riporter s megkért, vigyük el Budapestre. Vele együtt indultunk el a tömeg lelkes búcsúztatása mellett. Lassan eltüntek a lobogó zsebkendők, a határon a tiszt feszes vigyázzban tisztelgett, amint átrobogtunk Magyarországra. Hazaérkeztünk.

 <  home top  /\ 

11. fejezet: A vég kezdete

Az óvári útzárnál a nemzetőr parancsnok leírta teherautónk rendszámát, feljegyezte az utasok számát és elvonult. Pár perc múlva fegyveres diákok vettek körül, s Gyurka leállította a motort, én pedig kiszálltam, hogy megtudjam, mi történik. A Times riportere lázasan jegyzetelt. Mielőtt szóhoz jutottam volna, az egyik diák vádlóan csizmámra mutatott: “Vadonatúj tiszti csizma!” Egy másik gumírozott fekete esőköpenyemet mustrálta: “Diákokon ilyet nem látni!” Éreztem az ellenséges, gyanakvó légkört, de még nem értettem az okát, hiszen az öltözékem nem változott, mióta néhány órával korábban itt voltam.
Egy személyautó érkezett nagy sebességgel. Még meg sem állt, mikor kiugrott belőle a nagybajuszú Forradalmi Bizottsági elnök. Teherautónkhoz közeledve artikulátlan hangon ordítozni kezdett: “Gyalázatos ávós ügynökök! Kicsempészték az ávós gyilkosokat az országból! Ezért lógni fognak!”
Ekkor jöttünk rá, hogy mi történt. De hiába kutattunk az emlékezetünkben, hogy mikor is láttuk utoljára a két állítólagos rendőrt, akiket Bécsbe menet felvettünk. Arra sem emlékeztünk, hogy velünk jöttek-e Ausztriába. Útközben valahol egyszerűen eltűntek.
A diákok a Time riportert elengedték, minket pedig a helyi börtönbe zártak. Közölték velünk, hogy másnap reggel bíróság elé állítanak. Kívül sötét volt, éjfél körül lehetett. Én fel-alá járkáltam a szűk cellában, míg Gyurka békésen horkolt a padlón. “Az alvás soha senkinek nem ártott; aludj, amikor csak lehetséges” volt a mottója.
Hiába próbálkoztam, nem tudtam elaludni, így egész éjjel róttam a köröket a cellában. Az éjszakai zajok behatoltak a cellába: kutyaugatás, autók jövése-menése, az őrök beszélgetéseinek foszlányai. A pirkadó hajnal első sugarai vetődtek be az ablakon, amikor egy telefon csengése zavarta meg a csendet.
“Kiss Zoltán, nemzetőr” – hallatszott egy tiszteletteljes hang, majd némi szünet után: “Igen, Szigethy úr, itt vannak. Azt mondják, hogy vért hoztak, de a parancsnok szerint ávósokat menekítettek Ausztriába…Nem, Szigethy úr…Igenis, azonnal!”
Lépéseket hallottam, aztán egy ajtó csukódását. Végül, mire újra megszólalt a telefon, a lépések a cellánk felé közeledtek. Gyurka felébredt, s szokása szerint mindjárt a cigarettáját kereste. Az őr visszaadta a papírjainkat, elnézést kért, majd hozzátette: “Siessenek, nehogy elolvadjon a jég a vérszállítmány körül!”
“A kerge parancsnokuk előbb is gondolhatott volna erre” – morogta Gyurka rosszkedvűen.
November 3-án, szombaton késő délelőtt értünk Győrbe. A városházán a felfordulás, ha lehetséges, még nagyobb volt, mint az előző napon. Egyszerre két rádió, a Kossuth és a Szabad Európa szólt egyszerre, s két tucat ember beszélt egymást túlkiabálva. Nagynehezen megtudtuk, hogy az oroszok hivatalosan kijelentették, hogy kivonják csapataikat az országból, de ugyanakkor újabb csapatok özönlenek be a határokon. A szovjet nagykövet, Jurij Andropov éppen Nagy Imrével tárgyal a kivonulásról, Hruscsov Titónál van látogatóban, Kádár János pedig eltűnt.
Szigethy bevezetett az irodájába. Első kérdése ez volt:
“Láttak valahol csapatmozgást?”
“Nem, nincsenek oroszok a környéken” – feleltem naívan.
“Nyugati csapatok, amerikaiak, osztrákok, akárki!” – mondta ingerülten.
“Nem, csak cserkészeket, apácákat és újságírókat láttunk” – válaszoltam.
Szigethy nyaka elvörösödött, szemei dühtől kidülledtek. “Ezek a szemét, gerinctelen, hazudozó disznók!” – sziszegte fogai között, majd felugrott és szó nélkül elrohant.
Komárom felé menet nem láttunk orosz útzárat. Nem tudtuk azt jelenti-e, hogy máshol koncentrálják-e erőiket, vagy tényleg kivonulnak, mindenesetre jó jelnek tekintettük, hogy nem állítottak meg útközben.
A kórházban már nagyon vártak, a vérkészletük addigra elfogyott. Éppen ebédidő volt, Gyurka el is fogadta a felajánlott ebédet. Én nem tudtam enni, mert útközben belaktam az Ausztriában kapott csokoládéval. Amíg Gyurka evett, magamhoz vettem egy csomó narancsot és csokoládét és meglátogattam a sebesülteket.
A kórtermek zsúfolásig tömve voltak, a könnyebben sebesülteket csak a folyosón tudták elhelyezni. Akik elég jól voltak, elfogadták a csokoládét, de sokan nem tudtak mit kezdeni a narancssal, ilyet a háború óta nem lehetett Magyarországon, a fiatalabbak életükben nem is láttak narancsot. Az egyik ágyon nagy meglepetésemre azt az amerikai riportert pillantottam meg, fején véres kötéssel, akit egy héttel korábban az egyetemen kalauzoltam. Narancsot kért. “Vérnarancs jó lesz?” – kérdeztem fanyar humorral. Feltehetően nem méltányolta volna szellemes megjegyzésemet, de szerencsére nem értett magyarul.
Egy lábán sérült parasztfiú az ágya szélén ült. Mikor csokoládéval kínáltam, nem fogadta el.
“Nem szereted az édességet?” – kérdeztem.
“Dehogynem. De nekem nem jár; én a zöld ávónál szolgáltam.” – válaszolt.
Erre nem voltam elkészülve. Tekintete egyszerre volt szomorú és vádló. Megkerestem a legnagyobb tábla csokoládét és az ölébe tettem. Nem utasította vissza.
Mielőtt visszamentünk az egyetemre, megálltunk Gyurkáék lakásánál. Gyurka a fogda padlóján aludt, magam is két napja, hogy utoljára tisztálkodtam, így mindkettőnkre ráfért egy alapos fürdés. A család örömmel fogadott, mindnyájan körülvettek és a legutóbbi napok eseményeiről faggattak. Gyurka nővére, a csodaszép Mária – Sík Igor ex-felesége – rummal kínált. A két napi álmatlanság és a rum közös hatására hihetetlen álmosság vett erőt rajtam. Mikor látták, hogy közel járok az ájultsághoz, azt ajánlották, hogy dőljek le egy kis időre.
Mária bevezetett a hálószobába és hátat fordítva megvárta, amíg levetkőzöm és bebujok az ágyba. Hihetetlen érzés volt igazi ágyban, tiszta ágynemű közt pihenni. Mária leült az ágy szélére. Olyan volt, mint egy túlvilági jelenés, gyönyörű és elérhetetlen. Észrevehette vágyakozó pillantásomat, mert cinkos kacsintással nyugtázta. Nem tudtam szólni, még dadogni sem. Fölém hajolt, s én becsuktam a szemem. Inkább sejtettem, mint éreztem egy leheletkönnyű csókot a homlokomon, majd betakart és halkan elhagyta a szobát, amint mély álomba merültem.
Délután hat óra tájban ébredtem, s Gyurkával elsiettünk. Útközben a Corvin-köz mellett is elmentünk. Az ottlevők hangulata láthatóan bizakodó volt. Az egyetemen a nemzetőr alakulatunkat teljes készenlétben találtuk. A létszám jelentősen megnőtt a Zrínyi és Petőfi Akadémia hallgatói bekapcsolodásával. A fegyveres diákság létszáma háromezer és négyezer között lehetett. A régi ismerős arcok mind ott voltak, akiket a 23-iki tűntetés óta nem láttam: Perr Gyuszi feleségével, a kis szőke Marikával, aki a magasugró versenyen szurkolt nekem; Egry Gyuri (Csámpi a Menő), Zsindely Laci és Lipcsey Attila. Most mind itt voltak, fegyverben.
A MEFESZ irodában Marián Pista mellett egy új arcot láttunk, Görgényi tábornok, akit Király Béla, a nemzetőrség főparancsnoka küldött oda. Görgényi kissé nehezen találta a helyét, s mi sem igazán értettük, mi szükségünk volt rá. Kissé gyanakodva figyeltük ügyködését.
Pista ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint Győrött Szigethy Attila: láttunk-e nyugati csapatokat Ausztriában; milyen fajta tankokat láttunk; hogy a szovjet katonák frisseknek vagy viseltnek látszottak. Nem tetszettek a kérdései, de nem tudtam neki semmi biztatót mondani. Mikor beszámoltam neki, hogy egy teherautónyi csokoládét és narancsot raktunk le a KA-51-es előadóterembe (ahol az ávósok fogva voltak), csak ennyit mondott: „Nem sok hasznát vesszük a tankok ellen.”

Este nyolc óra tájban a rádió Mindszenty hercegprímás rádiószózatát közvetítette.

„Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket?”

Bár kétségtelenül igaza volt, nekem nem tetszett a beszéd hangvétele, túlságosan borúsnak találtam. Képtelen voltam megérteni, hogy ez a nagy főpap, ez a szentéletű ember ilyen pesszimista és szkeptikus legyen. Ha egyszer küszöbön áll az oroszok kivonulására vonatkozó egyezmény aláírása, miért ez a borulátó hangnem?

Néhány perccel később Király Béla telefonált: egy százfős diákegységre van szüksége. Megegyeztünk, hogy elküldjük az egységet, de a kérés nyugtalanított. Miért pont fegyveres diákokra van szüksége a nemzetőrség parancsnokának? Talán nem bízik a saját erőiben? És miért olyan sürgős a dolog? Hiszen vannak páncélos egységeink, légierőnk, miért pont ránk van szüksége? Megkérdeztük, hogy mennek a tárgyalások a szovjetekkel. Megnyugtatott, hogy minden a legjobb úton halad, Maléter már úton van a szovjet főhadiszállásra, Tökölre, ahol az aláírás formaságaira kerül sor.

Mindez kissé megnyugtatott bennünket, de azért felütötte fejét a kétkedés. Miért pont a honvédelmi miniszternek kellett Tökölre mennie? Mi lesz, ha távollétében szükség lesz rá? Küldhettek volna helyette egy politikust is. Az is aggasztó volt, hogy miért kellett ennek a ceremóniának késő este történnie, s miért pont a szovjet főhadiszálláson? Az ilyesmit a sajtó jelenlétében, protokolláris keretek között szokás csinálni. Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztattak, de tudtuk, hogy Maléter józan és kompetens ember, aki tudja, mit csinál, s a cselekedeteit nem a mi dolgunk megkérdőjelezni.

Akárcsak Győrött, most a MEFESZ irodában is egyszerre szólt minden magyarul sugárzó rádió, a budapesti mellett a BBC, az Amerika Hangja, Szabad Európa és a hazai rövidhullámu adók, amelyek a keleti országrészből szovjet csapatmozgásokról számoltak be. A különböző hírfoszlányok nem álltak össze egy koherens képpé. Az ENSZ biztonsági tanácsa hétfőre, november ötödikére halasztotta a magyar helyzet tárgyalását; Magyarországot még mindig egy szovjet állampolgárságu KGB ügynök képviselte, annak ellenére, hogy Nagy Imre felmentette tisztségéből. Amerikát a következő keddi elnökválasztás kötötte le, Eisenhower elnök kampányolt, Dulles külügyminiszter kórházban volt, a szuezi csatornánál véres harcok dúltak. Úgy tűnt, hogy a világ figyelme, mely korábban Magyarországra irányult, most százfelé oszlott.

Minden újabb hír olyan volt, mint egy-egy kalapácsütés a magyar szabadság koporsószegein. Együttesen tébolyító hangzavart produkáltak. Dühítő és szívfájdító volt hallgatni, mégsem tudtam magam elszakítani a rádiók mellől. Reméltem, hogy lesz a sok rossz hír között valami bíztató is, hogy mégis jönnek az ENSZ megfigyelők, hogy a nagyhatalmak elismerik az ország semlegességét, hogy a Nyugat eleget tesz erkölcsi kötelességének.

Este 11 órakor a rádió bejelentette, hogy a magyar tárgyalódelegációval az összeköttetés megszakadt. A MEFESZ irodában halálos csend fogadta a bejelentést. Mindannyian rosszat sejtettünk, éreztük, hogy ez nagy valószínűséggel a vég kezdetét jelenti. Alvásról szó sem lehetett. Éjfél után a rádió rövid időközönként felszólította Maléter vezérőrnagyot, hogy azonnal lépjen érintkezésbe a miniszterelnöki hivatallal, természetesen eredmény nélkül.

Ez volt életem legrosszabb éjszakája. Mindannyian kábultan járkáltunk, úgy éreztük, mindenki cserbenhagyott bennünket. Hajnali két óra tájban az őrök jelentették, hogy a KA-51-es előadóteremben őrzött ávósok haza akarnak menni. „Hadd menjenek” – legyintett Pista letargikusan. Három órakor Pista összehívott mindenkit. „Úgy tűnik, Maléter vezérőrnagyot az oroszok foglyul ejtették. Huszonhat páncélos hadosztály, kétezerötszáz tank és ezer egyéb katonai jármű érkezett Magyarországra Ukrajna és Románia felől. Ez a legnagyobb szovjet páncélos koncentráció a második világháborús kurszki szovjet-német tankcsata óta. Összes repülőterünk körül van zárva. Bármelyik pillanatban megindulhat a főváros elleni támadás. Ismeritek a védelmi terveinket. Ha nem kedves az anyátok élete, megvalósíthatjátok. De emlékezzetek, csak meghalni van esélyetek, győzni nem! Én most Király Bélához megyek egy utolsó megbeszélésre. Aki haza akar menni, menjen most, amíg a hidak járhatók. Aki harcolni akarnak, ráérnek, mert az oroszok kelet felől jönnek, tehát Pestet fogják először támadni, Budára csak később kerül sor.”

Szavait döbbent csend fogadta. Mindannyian ugyanarra gondoltunk: „Lehetséges az, hogy Pista nem marad velünk? Ki fogja a védekezést irányítani?” Senki sem szólt, nem ellenkezett, nem vitázott, csak a csendes kétségbeesés tükröződött az arcokon. Csend volt, olyan csend, ami valami szörnyű esemény előtt keletkezik. Mire felocsúdtam döbbenetemből és körülnéztem, Pista már nem volt sehol.

Percekkel később láttam, amint Görgényi lassan kisétál a teremből. Láthatóan zavarban volt; aktatáskáját jobbkezében tartotta, szemét a földre szegezte, balkezével mintha nem tudott volna mit csinálni. Szó nélkül hagyta el a termet, anélkül, hogy bárkire ránézett volna; mint amikor egy filmben, a végszó elhangzása után távozik a szereplő.

„A gyáva disznó!” – sziszegtem Gyurka felé, aki szótlanul állt mellettem. Ránéztem s meglepetéssel láttam, hogy ő is lehorgasztott fejjel a padlót nézi. Ez a bátor, nagydarab ember, akit mintaképként tiszteltem nem akart, nem tudott a szemembe nézni, csak motyogta maga elé: „Én is hazamegyek”

Hajnali fél négy lehetett ezen a borongós vasárnapon, november 4-én. A száz önkéntes, akiket Király Béla kért, a könyvtár előtt sorakozott. A Zrínyi és Petőfi akadémisták felcsomagoltak és eltávoztak. Tankjaikat otthagyták, de hozzáértő személyzet nélkül. Bónis László, a metallurgiai tanszék tanársegédjének vezetésével egy önkéntes alakulat elindult a Móricz Zsigmond körtérre, az ottani, macskakövekből emelt barikádok védelmére.

Nem sokkal később meghallottuk az első tüzérségi ágyuk hangját Pest felől. A hang irányából következtetve az Üllői út-Corvin köz-Kilián laktanya térségében folyhatott a harc.

„Angyal Pista kávéja ébren tartotta az embereit” – jegyeztem meg inkább csak magamnak, hiszen senki más nem tudta, hogy kicsoda is Angyal Pista.

Öt óra után a rádió Nagy Imre szózatát közvetítette:

„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azza a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”

A beszéd után a rádió a Himnuszt, majd az Írószövetségnek a világ értelmiségéhez címzett felszólítását közvetítette, amelyben katonai segítséget és ENSZ megfigyelők küldését kérték. A közleményeket néhány percenként négy nyelven megismételték, a Himnusz és a Szózat kiséretében.

Nem bírtam tovább. Kirohantam a MEFESZ irodából. Sírógörcs fogott el, s mint egy megvert kutya, egy félhomályos folyosó sarkában húztam meg magam. Hányinger kerülgetett, az életet értelmetlennek, kilátástalannak láttam. Temettem az álmaimat, az emberiségbe vetett hitemet, azt a személyt, aki én voltam. Magamat temettem.

Mint egy élőhalott, úgy álltam órákon keresztül. A zajok lassan elcsitúltak körülöttem, már csak a rádió szólt a szomszéd irodában, a magyar íróknak az éterbe szétküldött segélykiáltását ismételve: „Help Hungary! Help Hungary!”

Torkom kiszáradt, vállamat húzta a géppisztoly súlya, a könnyek patakzottak a szememből, amit ismételtem, talán a milliomodik alkalommal: „Istenem, ne engedd! Ne hagyd, hogy cserbenhagyjanak! Add, hogy segítsenek!”

Egyetlen kapcsolatom a külvilággal ez a rádió volt. Úgy éreztem, amíg az szól, addig nincs minden veszve, addig van még hangunk, amit mások meghallhatnak. Közben a bemondó oroszul szólalt meg, kérve a szovjet katonákat, hogy ne lőjenek. „Ne lőjenek?” – motyogtam magam elé, miközben a folyosó ablakai rezegtek a túlparton leadott ágyúlövésektől.

Hirtelen éreztem, hogy valami megváltozott. Nem tudtam, hogy mi, de valami borzasztó történt. De mi? Igen, ez az! Nem hallom a Himnuszt, amit a rádió most már jóformán szünet nélkül játszott. Felugrottam. Lábaim elzsibbadtak, így majdnem elestem, de gondolkodás nélkül berohantam az irodába, ahonnan korábban a rádiót hallottam. Megráztam a készüléket, remélve, hogy csak valami laza érintkezés okozta a problémát, amikor a háttérzaj mellett fegyverropogást hallottam. Tehát már a rádiót ostromolják…

A Szabad Kossuth rádió megszűnt sugározni.

 <  home top  /\ 

12. fejezet: Életveszélyben

Nem aludtam, egyszerűen eszméletlen voltam. Zsindely Laci talált rám a dékáni irodában. A mosdóba menet bukkant rám, amint a földön a falnak dőlve ültem a rádió mellett. Először csak a szája mozgását láttam, aztán lassanként eljutottak fülembe a szavai is:

„…és Csepelen. Vissza lettek verve az Üllői úton is. Pest utcáin mindenütt kiégett orosz tankok vannak. Dunapentelénél és Pécsett is megállították őket a mieink. A Szabad Európa rádió szerint Amerikában a veteránok kongresszusa követeli, hogy a NATO azonnal küldjön segítséget. Budán eddig nem jelentek meg az oroszok, de a Körtéren már majdnem készen vannak a barikádok és az emberek özönlenek oda, hogy segítsenek a védelemben.”

Minden új hír egy-egy szalmaszál volt, amibe kapaszkodhattam. Hinni akartam, hogy van remény. Valamit tenni kell és én is ki akartam venni belőle a részemet. De az első lépést nem tudtam volna megtenni Laci segítsége nélkül. Nagy nehezen felálltam, s Laci, bár alacsonyabb volt nálam, valahogy átkarolta a vállamat és egymást támogatva, mintha egy szakadék széléről tértünk volna vissza, visszatámolyogtunk a MEFESZ irodába.
Az iroda légköre gyökeresen megváltozott a korábbiakhoz képest. Akik ott voltak, mind elszánták magukat, hogy életük árán is harcolni fognak a támadók ellen. Nem volt szükség sok beszédre, anélkül is megértettük egymást. Ott volt Egry Gyuri, közismert nevén Csámpi vagy Menő. (Őt ekkor láttam utoljára.) Perr Gyuszi is ott volt Marikával; ők azzal voltak elfoglalva, hogy még néhány tankot levigyenek a Körtérre. A könyvtár mellett sorakozott tizennégy tankunk, de a pilisvörösváriak, akik értettek hozzájuk, már korábban eltávoztak. Csupán egy hadnagy maradt velünk, akinek a bátyja az első harcokban elesett. Az ő parancsnoksága alatt egy tankot sikerült a Körtérre levinni.
Némethy Ede és Burger Gyurka a rövidhullámu rádióadásokat figyelték, míg Marika kenyérért ment. A kenyérre azért volt szükség, mert Gyuszi egysége a Körtér eleste esetén a hegyekbe tervezett visszavonulni, ahol élelmet szerezni sokkal nehezebb. Közben a magyar rádión megszólalt a Kádár-féle kormány közleménye, melyből megtudtuk, hogy miért is tűnt el napokkal korábban. Most már nyilvánvaló volt, hogy bábkormányt alakított.
(Mint később kiderült, a Nagy Imre kormányból Kádár volt az egyetlen áruló. Király Béla és a mi száz emberünk a dunántúli hegyekbe vonultak vissza a túlerő elől; Nagy Imre és környezete a jugoszláv nagykövetségen kaptak menedéket. Mindszenty hercegprímás az amerikai nagykövetségre menekült. Két bátor vezető a posztján maradt: Kopácsi Sándor a rendőrfőkapitányságon, Bibó István államminiszter pedig a Parlament épületében, ahol megfogalmazta híres Memorandumát, amelyben megfogalmazta javaslatait a magyar-szovjet konfliktus békés rendezésére. Amikor elkészült a magyar szöveg, lefordította angol, francia, német és spanyol nyelvre, gondosan megcímezte a borítékokat, majd a Parlamentet elhagyva a szóbanforgó országok követségeire személyesen kézbesítette.)
Mikor megtudtam, hogy a tankosok elmentek, eszembe jutott, hogy Feri bácsi, anyai nagynéném, Düdüke férje páncélostisztként szolgált a második világháborúban. „Gondolod, hogy rá lehet venni, hogy néhány tankot levezessen a Körtérre?” – kérdezte Zsindely Laci. Fogalmam sem volt, de elhatároztam, hogy megpróbálom. Lementünk a K-51-be, felszedtünk egy csomag tejport az osztrák küldeményből és átsétáltunk a Bartók Béla út 1. sz. házba, ahol Feri bácsiék laktak. Düdüke anyám húga volt, s csecsemő kislányának bizonyára jól jön egy kis tejpor, gondoltam.
A katonaiskolások által hátrahagyott pokrócok közül is vittünk magunkkal néhányat, gondolván, hasznosak lehetnek, ha tényleg a hegyekbe kell menekülnünk, de Düdükééknek is jól jöhetnek, ha elfogy a tüzelőjük és hideg lakásban kell kihúzniuk a telet. Menet közben elmeséltem Lacinak Düdüke első gyermekének történetét, aki tizenegy évvel korábban született, mindjárt a háború után.
A háború vége Sopronban érte családunkat. Düdükének nem volt teje és tehéntejet sem lehetett kapni, mert az oroszok elhajtották a teheneket és fegyveres őrök őrizték a rablott csordát. Péter bátyámmal elhatároztuk, hogy az oroszoktól szerzünk tejet az éhező kisbabának. Péter tizenegy éves volt, én kilenc.
Egy ütött-kopott zománcos edényt kerítettünk és elindultunk az oroszok által őrzött csorda felé. A katonák tábortüzek körül ültek, ittak és énekeltek. Mi hasoncsúszva megközelítettük a csordát. A magas füben nem tudtuk rendesen letenni a lábast és a fejési technikánk is nagyon rossz lehetett, mert a tehenek csak bőgtek, rúgtak, vagy csak odébb mentek, de tejet nem igen lehetett belőlük kicsalni. Az eredmény egy kevés tej volt, fűvel és sárral keverve. A kisbaba nemsokára meghalt.
A Bartók Béla úton már nemcsak hallottuk Pestről az ágyúzás hangját, de a füstöt is éreztük, vagy legalábbis érezni véltük. Szörnyű egy vasárnap volt! A Körtér felől már hallani lehetett a Szabad Európa rádió hangját valamelyik ablakba kitett rádióból. Az utcán lévő néhány járókelő, mikor meglátta karszalagunkat és vállunkon a géppisztolyt, földre szegezett tekintettel sietett el mellettünk. A korábbi lelkesedés és szolidarítás helyét most a félelem vette át.
Düdükéék házának elegáns márványlépcsőjén rémült lakók igyekeztek lefelé, élelmiszerrel és egyéb szükséges holmikkal siettek az óvóhelyre. Ők is elfordították tekintetüket, szemükben félelemmel vegyes szemrehányás ült.
Mielőtt becsöngettem, már hallottam a csecsemő sírását. Feri bácsi első szava ez volt: „Látott valaki idejönni?” Fejemet ráztam és letettem a tejport és a pokrócokat az előszobában. A BBC rádió hangja szűrődött ki a szobából, amint a dunapentelei védők segítségkérését ismételték: az orosz túlerővel szemben nehéz helyzetben vannak, ejtőernyősöket kérnek, lőszert és kötszert. Angolul is megismételték kérésüket: „For the sake of God, for the sake of freedom and liberty, please help Hungary!”
Senki sem szólt egy szót sem, de már tudtam, hogy állunk. A lakásban érezni lehetett a páni félelmet. Mindenki a fegyvereinket mustrálta. Jelenlétünk láthatóan aggasztó és nemkívánatos volt a család szemében. Beláttam, hogy nincs értelme itt tankokról és a Móricz Zsigmond körtér védelméről beszélni, így csak motyogtam valamit a tejporról és elmentünk.
Az egyetemre visszamenet még mindig ugyanazt a szünet nélküli ágyúzást hallottuk Pest felől, mint odafelé, de ha lehet, még hevesebben, mint azelőtt.
„Angyal Pista üdvlövései!” – mondtam az Üllői út irányába mutatva.
„Örülök, hogy ilyen vicces kedved van” – kacsintott rám Laci.
Az egyetem majdnem teljesen elhagyatott volt. Elhatároztuk, hogy kiürítjük és a kapukat bezárjuk, hogy a harcok ne tegyenek kárt benne. Végigjártuk az épületeket, minden lámpát leoltottunk, az ajtókat bezártuk. Akik még benn voltak – egy tűzoltó, két medika, Majoross Imre, Danner Jancsi sofőrje, és még néhányan – azokat az orvosi rendelőbe küldtük azzal, hogy maradjanak ott, amíg a harcok végetérnek. Este lett, mire visszaértünk a MEFESZ irodába.
A Kossuth rádió már a Kádár-féle bábkormány kezében volt, – mint később kiderült, Szolnokról sugárzott – a szabadság hangja már csak a BBC, a Szabad Európa, valamint néhány rövidhullámú adón volt hallható. A dunapentelei Csokonai adó olykor még hallható volt, de a bemondó segítségért könyörgő szavai mellett a háttérben ott is az ágyúzás hallatszott.
A pesti oldalról áthallatszó ágyúdörgés mellett most hirtelen hasonló hangok jöttek a Móricz Zsigmong körtér felől is. Miután leoltottuk az utolsó lámpákat és a főkaput lezártuk, megindultunk a Körtér felé. A koromsötétben talán egy óráig is eltartott, míg megtettük a legfeljebb másfél kilométernyi utat a körtéri védők állásáig, mert a téren és a környező utcákban már megjelentek a szovjet harckocsik. A mieink kezében csak a Gellérthegy és az odavezető utcák voltak, így a Bartók Béla úti házak kertjein keresztül tudtunk csak haladni. Kerítéseken átmászva, kutyáktól zavarva, házról-házra haladtunk a Körtér irányába. Ahogy közeledtünk, a csatazaj egyre hangosabb lett. Sohasem gondoltam, hogy ilyen pokoli zajt egyáltalán kibírjon emberi fül.
Az egyik lakásból kihallatszott a Szabad Európa hangja. Egy kifinomult női hang Eisenhower újraválasztási esélyeit latolgatta a kedden esedékes választáson.
„Azok az idióták egyszer megválasztották, amikor azt igérte, hogy felgöngyöli a vasfüggönyt” – dünnyögte Laci bosszúsan. – Most pedig azért választják újra, mert megszegi az igéretét.”
Abba a házba igyekeztünk, ahol tudtuk, hogy Perr Gyuszi és Marika harcolnak. Ők a földszinten voltak. Az udvarból a pincébe vezetett a bejárat. Ott, az óvóhelyen volt már csaknem az egész ház lakossága. Káosz, pánik és általános zűrzavar uralkodott a helyiségben. Nem sokkal korábban hozták be a házmestert, aki haslövést kapott a harcokban. Rögtönzött fekhelyen feküdt eszméletlenül, hörgött és erősen vérzett.
„Vigyék el az Orlay utcai rendelőbe!” -- mondta valaki és máris vállamra terítettek egy fehér mentős köpenyt.
Laci kerített egy kis létrát, azt használtuk hordágynak. Rákötöttük a szerencsétlen embert és megindultunk a kerteken át, ahogy jöttünk. Dr. Bakay rendelőjébe hosszú volt az út. A haldokló ember nehéz volt, a sötétben nehezen találtuk az utat a meredek terepen. A rendelő már tele volt sebesültekkel. Lefektettük az emberünket a földre és visszamentünk a térre. A létrát visszavittük magunkkal, hátha szükség lesz még rá.
Éjfél körül lehetett, mire visszaértünk. A téren elszabadult a pokol. Házak álltak lángokban, torkolattüzek hasítottak a sötétségbe. A detonációk hasogatták a dobhártyámat, s megbénították az agyamat. Amit éreztem, több volt, mint csupán félelem és pánik; úgy éreztem, hogy agyam rövidzárlatot kapott és egyszerűen megszűnt működni.
Perr Gyusziék házának felső emeletei lángokban álltak. A lövések zajába a tűz sercegése és falak omlásának robaja vegyült. Az épület bejárata a körtérre nézett, hátulja meg a Gellért hegyre. Az udvari részen a második emeleti körfolyosón megpillantottam a metallurgia tanszékről Bónis professzort, amint egyik lakásból a másikba rohan, géppisztollyal a kezében.
A legtöbb lövöldözés az oroszok oldaláról jött. Tankjaik a körtér közepén kör alakzatban álltak, mint az indián filmekben a telepesek. A szabadságharcosok egyre ritkábban lőttek rájuk; legtöbb ágyújuk már elhallgatott. Az oroszok viszont rendszeresen adták le lövéseiket a házak ablakaira, ahol mozgást észleltek, vagy ahonnan lövéseket adtak le rájuk.
Felrohantunk a földszintre, ahol Perr Gyuszi és Marika egy géppuskát kezeltek. A lakás már több belövést kapott, a térre néző fal beomlott, a szobában térdig ért a törmelék.
Gyusziék csoportja több egymás melletti lakásban működött, ahonnan lőtték a tankokat, amelyek kis időeltolódással viszonozták a tüzet. Valahányszor az orosz tank feléjük irányította ágyúcsövét, a hátsó folyosón keresztül egy másik ablakhoz mentek s onnan folytatták a harcot.
Gyuszi géppuskája még üzemképes volt, de fogytán volt a lőszere. A legközelebbi tank üzemanyagtartályát próbálta kilőni, de az újabb tankokon ez már nem kívül, hanem a páncélzat alatt volt, így nem volt könnyű eltalálni. Mégis, négy vagy öt páncélost sikerült a védőknek harcképtelenné tenni. Legsikeresebb az az egy tankunk volt, amelyet vittünk le a körtérre, de Gyusziék géppuskája és a molotov-koktélok is elértek némi eredményt.
A mi tankunk, amelyet az a páncélos tiszt vezetett, aki a korábbi harcokban
vesztette el bátyját, most alig felismerhető roncs volt. A tank, egyetlen légelhárító ágyúnkkal együtt a Villányi út felé volt felállítva. Mikor az oroszok a Fehérvári út felől támadtak, a mieink hátába kerültek. Egy darabig még így is fel tudták tartóztatni a Bartók Béla út felől érkező tankoszlopot. Ha lett volna még egy tankunk a Fehérvári úti oldalon, talán máshogy alakultak volna a dolgok…
Az orosz gyalogság még nem jelent meg a Körtéren; a Feneketlen Tó melletti teniszpályákon várták, hogy a páncélosaik elhallgattassák a mi kézifegyvereinket.
A lövöldözés szüneteiben újra meg újra meghallottuk a Szabad Európa adásának foszlányait. Már hétfő volt, november ötödikének hajnala, az amerikai elnökválasztás előtti nap. A rádió idézett Eisenhower négy évvel korábbi beszédéből, amiben a rab nemzetek felszabadításának dokrtináját fogalmazta meg. Ebben bíztunk, ezért igyekeztünk kitartani, míg megérkezik a segítség.
Perr Gyuszi észrevette, hogy az egyik szovjet páncélos szép lassan ablakunk felé irányítja ágyúját. „El innen, lőnek!” -- kiáltotta. Kirohantunk az udvari oldalon lévő gangra. Marikának eszébe jutott, hogy a kenyeret otthagyta és visszafordult. „Hagyd a kenyeret, gyere vissza gyorsan!” – kiáltotta Gyuri eszelősen, de már késő volt. A következő pillanatban egy vakító villanást láttunk, melyet óriási robbanás kisért, majd néhány másodperccel később egy hatalmas porfelhő gomolygott a lakáson keresztül az udvar felé.
Gyuszi eszeveszetten rohant be a lakásba, négykézláb tapogatózva a fojtogató porfelhőben köhögési rohamokkal küzködve. Arca tiszta fekete volt, kivéve két szeme alatt, ahol könnyei utat találtak arcán lefelé. Mindannyian Marikát kerestük. Én zsebkendőmet szájam és orrom elé tettem, így kevésbe köhögtem. Lacika, aki szintén négykézláb botorkált a lakásban, hirtelen felordított. Valami forró fémdarab megégette a kezét; talán a lövedék egy darabja, vagy Gyuszi géppuskájának csöve lehetett. Ahogy vakon tapogatózva mentem előre, majdnem az utcán találtam magam; az utcai fal teljesen leomlott és a kavargó porban nem lehetett látni, meddig tart a lakás és és hol kezdődik az utca.

Hirtelen csend támadt. Köhögésünket visszafojtva hallgatóztunk. A szoba távoli sarkából valami zajt hallottunk. Gyuszi valami tapadós folyadékba nyúlt. Valami fájdalmas, állati nyöszörgést hallottunk. Marika volt, akinek sebesült lábához ért Gyuszi keze. Ahogy eloszlott a por, láttuk, hogy Marikát félig eltemette a leomlott vakolat és téglapor, ruhája cafatokban, lábán pedig hatalmas nyílt seb, a térde csontig sérült. Kezében még mindig szorongatta a megmentett vekni kenyeret.

A kis szőke tornász olyan fehér volt, mint a mentőköpenyünk új korában. Könnyű teste petyhüdt volt, ahogy levittük a pincébe. Ahogy tudtuk, bekötöttük a sebét és a létrát újra üzembe helyezve átvittük az Orlay utcába. Terhünk most sokkal könnyebb volt, mint előző alkalommal. Marika még mindig görcsösen tartotta a kenyeret. Letakartuk a szemét, hogy ne zavarják a robbanások fényei. Hamar odaértünk Doktor Bakay rendelőjébe, mivel ismertük már az utat és Marika jóformán súlytalan volt.

A rendelőben egy talpalattnyi hely sem volt, mindenütt sebesültek hevertek. Több emberen átlépve találtunk helyet a folyosón, ahova Marikát le tudtuk tenni. Ekkor már eszméletlen volt. Míg Gyuszi az orvossal beszélt, én Marikát figyeltem. Egyszer csak mintha a szemhéja megmozdult volna. Letérdeltem melléje és láttam, hogy mondani akar valamit. Fülemet a szájához tartottam, s hallottam lehelletszerü suttogását: „Öcsi, a jobb zsebemben van egy kis cukor, vegyél”

A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek. Mérhetetlen keserűség és harag vett erőt rajtam. Olyan jól esett volna sírni, megsiratni ezt a kis húgomat, elsiratni az álmainkat, milliók álmait, akik mindenüket feláldozták – de nem voltam képes. Nem tudtam a bennem háborgó haragtól. Isten verését kívántam a gyalázatos vörös gyilkosokra, az ENSZ pipogya bürokratáira és a pénzéhes olajmágnásokra, akik a szuezi krízist kirobbantották. Meg akartam átkozni a Nyugat gazdag és szívtelen vezetőit és a hazug amerikai elnököt. Legfőképen magamat átkoztam, amiért elhitettem ezzel a kislánnyal és másokkal, hogy igenis létezik igazság, hogy győzhetünk, hogy a szabadság többet ér, mint maga az élet, amikor valóban nem tettem mást, mint öngyilkosságba kergettem őket.

 <  home top  /\ 

13. fejezet: Kihallgatás

A rendelőt elhagyva orosz vezényszavakat hallottunk a Bartók Béla út felől. Közel lehettek, de nem láthattak minket a mellékutcában. Egy sorozat lövést hallottunk, aztán egy férfi jajkiáltásait, ami halálhörgésbe ment át. Mint négy szobor, megmerevedve álltunk a rendelő kapujában. Elsőnek Gyuszi nyerte vissza lélekjelenlétét.

“Dobjuk a bokorba a fegyvereket” – mondta. “Szerencsénk, hogy mentős köpenyben vagyunk, így fegyvertelenül talán megússzuk élve.” Tanácsát követtük, s lassan araszolva elindultunk a Bartók Béla út felé. Életemben most örültem először, hogy hét évig kénytelen voltam oroszul tanulni. “Nye sztreljájetye!” “Ne lőjetek!” – kiáltottam az utcasarok mögül. Ezt ismételgettük perceken keresztül, s közben próbálkoztunk bonyolultabb mondatokkal is, próbálván megértetni, hogy szanitécek vagyunk, s nincs nálunk fegyver.

Válasz nem jött, így tovább kiabáltunk. Időnként elhallgattunk, válaszra várva, majd újra kezdtük. Csend volt, semmi válasz, pedig tudtuk, éreztük, hogy ott vannak tőlünk pár lépésre, a sarok túloldalán és várnak, ránk várnak. A sarki bolt kirakata be volt törve, de az áru érintetlen volt. Máskor népünk, forradalmunk tisztaságának ez a jele büszkeséggel töltött volna el; most csak az élniakarás munkált bennem, semmi más nem érdekelt.

Végül Gyuszi kézjelére lassan megindultunk, kezeinket a magasba emelve. Már elértük a villamossíneket az utca közepén, de még mindig nem történt semmi. A hajnal halvány fényénél megpillantottam az utca két oldalán sorakozó fekvő alakokat. Egyszerre artikulátlan vezényszót hallottam, s egy tucat katona rohant felénk. Hátamba hirtelen erős fájdalom hasított.

Előre lódultam és majdnem orrabuktam. Mellettem Lacikát nyomta előre egy orosz katona a géppisztolyával. Szívem a torkomban dobogott, szemem rátapadt a katona ravaszon tartott mutatóujjára. Az ujja állandóan a ravaszon volt, úgy lökdöste Lacit maga előtt.

Az engem kisérő katona körül büdös izzadságszag és erős vodkaillat keveréke terjengett. Ahogy lökdösött maga előtt, szemem sarkából láttam a csizmáját és feslett, csaknem földig érő hosszú köpenyét, amit nyilván nem rá méreteztek. Valahányszor hátbabökött a davajgitárral, „fasiszt” vagy „imperialiszt” jelzővel illetett. Talán izraeli szanitécnek nézett, akit a szuezi csatorna partján ejtett foglyul. Később hallottam, hogy sok esetben azt hitték, hogy a Vörös tenger közelében vannak.

A Csáky utcán masíroztattak végig, az egyetem négyes kapujáig. Ott jó ideig várakoztunk, míg megjelent egy orosz tiszt. Már messziről lehetett hallani a szitkozódását, s látni, ahogy pisztolyával a kezében gesztikulál. Mikor hozzánk ért, tovább ordított, s bár legtöbb szavát nem értettük, annyit megértettünk, hogy azt akarja tudni, Nagy Imre vagy Rákosi hívei
vagyunk-e.

A mögöttem álló orosz időnként hátamba döfte géppisztolyát, hogy ezzel is sürgessen a válaszadásra. A fájdalom elviselhetetlen volt. Gyomromat a torkomban éreztem, szájam kiszáradt, ahogy kimondtam a gyűlölt nevet: Rákosi. Ezután, mintegy bizonyítva, hogy az árulás útján csak az első lépés nehéz, remegő ujjaimmal elővettem sportegyesületi igazolványomat, annak vörös színével bizonygatva, hogy én is közéjük tartozom. Lelkem mélyén tudtam, hogy örök életemben szégyellni fogom ezért és álmaimban újra és újra fogom átélni és megpróbálni jóvátenni ezt a szörnyű aktust.

Az orosz tisztet (akiről időközben kiderült, hogy valamelyest magyarul is tudott) nem érdekelte az igazolványom színe, annál inkább az egyetem védelmi felkészültsége és hogy milyen ellenállás várható onnan. Mikor mondtuk neki, hogy az egyetem ki van ürítve és ellenállásra nem kell számítania, arcunkat fürkészte, majd parancsot adott a belépésre. Ránk parancsolt, hogy felemelt kezekkel lassan menjünk elől, ők pedig ránk szegezett fegyverekkel a bokrok fedezete alatt követtek. Igyekeztünk minél lassabban menni, nehogy idegességükben belénk lőjenek. Kezdett kivilágosodni, mire elérkeztünk el a könyvtárhoz, ahol azok a tankok és légvédelmi ütegek álltak, amelyeket nem tudtunk a Körtéren csatasorba állítani. A hajnali fényhomályban félelmetesebbnek tűntek, mint máskor.

A tiszt ránk parancsolt, hogy kiabáljunk az épületben esetleg bentlévőknek, hogy ne lőjenek. Ezt megtettük, tudván, hogy nincs ott senki, kivéve néhány személyt az orvosi szobában. Ahogy beléptünk a sötét és üres főépületbe, a folyosó tele volt pokrócokkal és fegyverekkel, amit a tisztiiskolások hagytak ott, amikor harc helyett hazamentek. Folyosóról folyosóra mentünk, s mindenütt sötétség és csend fogadott. Felemelt kezekkel meneteltünk végig egészen az auláig.

A tiszt besétált a MEFESZ irodába, amely – úgy tűnt, hogy réges-régen, de mindössze két héttel korábban – a kommunista párt, az MDP irodája volt. Az őrök egyesével felsorakoztattak minket, s végre megengedték, hogy leeresszük a kezünket.

A sor a fallal párhuzamosan húzódott, tőlünk balra az irodák, jobbra pedig az egyetem korábbi rektorainak piedesztálon álló mellszobrai sorakoztak. Én közvetlenük egy Stoczek nevű rektor szobra mellé kerültem. Időközben az oroszok megtalálták az orvosi szobában maradtakat, s őket is beállították a sorba. Összesen lehettünk vagy tizenketten.

November 6-a, kedd volt, a forradalom kitörésének két hetes fordulója. Most ott álltunk, immár két-három órája, várva, hogy mi lesz a sorsunk. Végre nyolc óra tájban megjelent egy szovjet őrnagy két másik tisz kiséretében. Ránk ügyet sem vetettek, egyenesen a MEFESZ irodába masíroztak. Néhány perccel később láttam, hogy az őrök megmotozzák a sor elején lévő fiút, majd bekisérik az irodába. Ösztönösen végigtapogattam a ruhámat és megdöbbenve fedeztem fel kordbársony zakóm jobb zsebében kis csehszlovák női pisztolyt, amit még Kopácsi Sándortól kaptam.

Elfogott a rettegés. Most mit csináljak, hogy szabaduljak meg tőle? Nem volt a közelemben semmi, csak a Stoczek bronzszobra a márvány piedesztálon. Közben az őrök már a második embert motozták. Kezembe vettem a pisztolyt, amely olyan kicsi volt, hogy szinte eltűnt a tenyeremben. Megvártam, amíg a következő embert kezdik motozni, s akkor balkézzel megpróbáltam a szobrot megemelni.

Teljes testsúlyommal nekidőltem a szobornak, hogy elmozdítsam a helyéről. Végre, egy örökkévalóságnak tűnő idő után egy parányi rés támadt a szobor és a márvány állványa között. Tovább erőlködtem, míg a rés valamivel nagyobb lett. Egyszerre mintha valami elengedte volna, a szobor megdőlt annyira, hogy egy gyors mozdulattal jobbkezemmel alá tudtam csúsztatni a pisztolyt. Stoczek egy kis habozás után visszazökkent a helyére. Hangos koppanás hallatszott volna, ha Laci el nem kezd hevesen köhögni, ami elnyomta az árulkodó hangot.

Mikor a szobor elnyelte a pisztolyt, ünnepélyesen megfogadtam, hogy amint alkalmam nyílik, felderítem Stoczek rektor úr egyéb érdemeit és minden alkalmat megragadok, hogy az ő dicsőségét hirdessem.

Kilenc óra tájban került rám a sor. Motozás után bevittek a MEFESZ irodába kihallgatásra. Az orosz őrnagy Szőke Kati íróasztalánál ült és Kati papírjait nézegette, köztük a nemzetőrség névsorát. Magas, őszülő, jólinformált ember volt, folyékonyan beszélt magyarul. Tudta, hogy hol van, ő nem beszélt szuezi csatornáról és fasisztákról. Láthatóan megrázta, amit korábban látott. A körtéri védőkről kérdezett: „Igaz, hogy diáklányok is voltak köztük? Jól láttam?” Igenlő válaszomra szomorúan nézett maga elé. Szégyellte, hogy gyermekek ellen harcolt.

„Sebesülteket szállítottunk” – mutattam vérfoltos köpenyemre. Nem reagált, csak mereven nézett a levegőbe. Próbáltam témát változtatni: „Miért van fából a pisztolytáskája?” – kérdeztem. Mint aki akkor ébredt, meglepetten nézett rám, majd lecsatolta derékszíját és megmutatta, hogyan lehet a tokot a pisztoly markolatához erősíteni, hogy vállhoz szorítva pontosabban lehessen lőni vele.

„Kihallgatásom” alatt az őrnagy szórakozottnak, zavartnak látszott, a másik két tiszt – akik nem beszéltek magyarul – gyanakodva figyelt. Úgy tűnt, gyanujuk nem annyira felém, mint az őrnagy felé irányult. Az őrnagy valószínüleg régen Magyarországon állomásozott, míg ők a friss csapatokkal érkeztek.

A kihallgatások után mindannyiunkat a KA-51 terembe vittek, amit ideiglenes börtönnek használtak. Sok mindennek volt tanúja ez a terem az elmúlt két hét alatt: Pont két hete itt mondta Mutnyánszky professzor – Mutyi bácsi -- hogy fontosabb dolgunk van, mint a mechanika; később itt tartottuk az ávós foglyainkat; ugyancsak itt tároltuk a faluról és Ausztriából érkezett élelmiszeradományokat; most újra itt vagyunk, ezúttal mint foglyok.

A teremben az őrök lenn a tábla közelében foglaltak helyet, minket pedig feljebb ültettek. Hogy a kezünket lássák, a székekhez erősített írólapra kellett ülnünk. Bal oldalamon Laci ült, jobbról Tóth Ili és a húga, mindketten medikák, akiket az orvosi szobából hoztak ide. Megérkezésünkkor lehettünk vagy húszan, de utánunk még jöttek mások is, köztük civilek, akiket szintén az utcán szedtek össze.

Eleinte tilos volt beszélgetnünk, de később észrevettük, hogy az őrök időről időre eltűnnek és amikor visszatérnek, sokkal jobb hangulatban vannak. Valószínűleg megtalálták az italkészletet. Az atmoszféra felengedett, mi is megkönnyebbültünk. Az őrök viselkedése nem árult el valami vérszomjas elszántságot. Laci kijelentette, hogy lehet, hogy ennek Szibéria lesz a vége, de agyonlőni nem fognak.

Laci szőke és jóképű fiu volt, velem egyidős. Egy osztályba jártunk az Eötvös Gimnáziumban, s mind a ketten hajómérnöknek készültünk. Tulajdonképen azért választottam ezt a pályát, hogy Lacival együtt tanulhassunk. Az iskolában egyesek azt híresztelték, hogy homoszexuális, mert mindig bolondozott barátjával, Elekessel. Valójában Laci pajkos viselkedése csak életfelfogását tükrözte, mely szerint az élet játék, amiből mindig ki akarta venni a részét.

„Mikor veszed már le azt a véres köpenyt?” – kérdezte Laci. Ö már levette az övét, s elegáns, méretre szabott szélesvállú zakójában feszített. Zakója pompásan illett jampec csőnadrágjához, amelynek olyan szűk volt a szára, hogy az alján cipzár volt, ami nélkül képtelenség lett volna fel- és levenni. Laci mindig adott magára, teljes lehetetlenség volt vele versenyezni. Az én tiszti csizmám kopott és sáros volt, szép lila kordbársony zakóm meg olyan piszkos, hogy magától megállt volna a földön.

„Miért sírtál reggel?” – kérdezte. Először nem értettem, mire gondol, aztán rájöttem, hogy az előző napra gondol, amikor a földön talált a rádió mellett.

„Nem is vettem észre, hogy sírtam”

„De bizony sírtál. Falfehér voltál, potyogtak a könnyeid és olyasmit motyogtál, hogy ’Nem lehet igaz!’”

„Most már emlékszem. A Nagy Imre beszéd után kiborultam; úgy éreztem, az életem elvesztette az értelmét. De nem emlékszem, hogy sírtam volna.”

„Pedig úgy volt. Elég nehezen tudtam lelket verni beléd. Ezért hálás lehetnél”

„Jó, hálás vagyok. De azért van miért szomorkodni. Tény, hogy majdmem mindenki elmenekült, amikor harcolni kellett volna. Aztán itt van Marika, aki talán halálán van. Arról nem is beszélve, hogy minket hamarosan hűvösebb éghajlatra visznek.

Laci megpillantott a földön egy narancsot, ami valahogy a teremben maradt a korábbi napokban összegyűjtött adományokból, s lehajolt, hogy fölvegye, de az orosz őr üvöltése megállította. Később, mikor az őr kiment, mégis felvette és hámozni kezdte. „Láttad az Írószövetség gyűjtőládáit az utcákon? Mennyi pénz volt bennük! Fantasztikus látvány volt!”

„Láttam. Az ösztöndíjam java részét én is ott hagytam. Csak egy húszast tartottam meg, az még mindig itt van. Két hete, hogy senki sem fogadott el pénzt tőlem, sem ételért, sem másért.”

Közben elkészült a hámozással és kezembe nyomott egy szutykos gerezdet, vállvonogatással jelezve, hogy nem volt alkalma kezet mosni. A narancsnak furcsa íze volt; természetes leve kilátástalan harcot vívott a puskapor és sár ízével.

„Hallottad a Szabad Európát a Körtéren?” – kérdezte Laci.

„Csak úgy, ahogy te is, foszlányokat lövöldözés közben. Eisenhower beszédét a vasfüggöny felgöngyöléséről, meg a veteránok határozatát. Gondolom, ez minden katonaviselt amerikait jelent, ami komoly tényező lehet. Mit gondolsz, fognak segíteni?”

Laci pár percig gondolkozott, aztán megszólalt: „Remélem, hogy eljön még az idő, amikor nekik lesz szükségük segítségre és remélem, hogy rajtuk sem segít senki. Isten verje meg őket azért, amit velünk tettek. Megérdemlik, hogy egyszer ők is megtanulják, milyen az, amikor az embert cserbenhagyják.”

Négy katona jelent meg és kiszólítottak egy öreg tűzoltót a padból. Hangosan vitatkoztak és mutogattak az öreg egyenruhájára. Nem értettük, mit mondanak, de a szó: „fasiszt” többször is elhangzott. Úgy látszik, az egyetemi tűzoltóság egyenruháját túlságosan hasonlónak találták az SS egyenruhájához.

„Hitler még meg sem született, mikor ez az öreg már ebben az egyenruhában járt” – súgta nekem Laci. „Remélhetőleg ez a mongol is tudja ezt.”

Ekkor egy tiszt csatlakozott a katonákhoz, akik megfogták és kituszkolták az öreget a teremből. Reméltük, hogy csak kihallgatni viszik, de rosszat sejtettünk. Sejtelmüni beigazolódott, amikor pár perccel később géppisztolysorozatot hallottunk. Némán meredtünk egymásra.

„Ezek a bestiális dögök, a sátánfajzatok!” nyögött Laci. A sokktól percekig nem tudtam megszólalni. Mikor magamhoz tértem, megkérdeztem:

„Ha hiszel a Sátánban, akkor az Istenben is hiszel?”

„Nem tudom. Hiszek abban, hogy ez a mi kis bolygónk különösebb, mint gondoljuk. Most, hogy a természetet meghódítottuk, hogy saját evolúciónkat irányítjuk, a túlélés rajtunk múlik. Ha az életet és a természetet nem is tudjuk elpusztítani, magunkat képesek vagyunk megsemmisíteni.”

Hosszú ideig beszélgettünk Sátánról és Istenről. Abban egyetértettünk, hogy az ördög a gyűlölet jelképe és legjobban úgy harcolhatunk ellene, ha mindenben és mindenkiben a jót keressük. Eljött a délután, majd az este, anélkül hogy bármi történt volna. Kezdtem éhes lenni. A kemény írólapon ülés is nagyon kifárasztott, de mindennél rosszabb volt a bizonytalanság. Lelkem olyan volt, mint a kiégett Móricz Zsigmond körtér.

A fizikai kimerültség teljesen elhatalmasodott rajtam, alig tudtam nyitva tartani a szemem. Már nem is tudtam, hány éjszaka nem aludtam. Vasárnap sebesülteket szállítottam, szombat éjjel Nagy Imrét hallgattam, pénteken Magyaróváron a börtönben töltöttem az éjszakát, előtte pedig Danner Jancsit ravataloztuk. Ahogy közeledett az éjfél, úgy kezdett rajtam erőt venni az álmosság.

 <  home top  /\ 

14. Fejezet: Otthon

Arra ébredtem, hogy valaki erősen bokánrúgott. Lassan magamhoz tértem és körülnéztem. Laci és Iliék még ott voltak, de Majoross Imrét és Perr Gyuszit nem láttam sehol. Úgy tűnt, mintha kevesebben lennénk, mint pillanatokkal korábban, amikor becsuktam a szemem. Lenn, a katedránál az őrök horkoltak. Az előadóterem felső végén nyitva volt az ajtó.

„Az őrök tökrészegek, most le tudunk lépni!” -- suttogta Laci.

Óvatosan fölkeltünk és halkan, lábujjhegyen kilopóztunk a teremből. A horkoláson kívül nem hallatszott semmi ahogy a sötét folyosón tapogatóztunk a lépcsőház felé. A pincén keresztül értük el a tornaterem hátsó kijáratát, amit nem őriztek. Óvatosan haldtunk a bokrok között, amíg elértük a Budafoki utat. Ott Laci elvált tőlünk.

Ili és húga a környéken lakott egy albérleti szobában. Megkértek, hogy kisérjem haza őket. Náluk megvárhatom a reggelt, amikor nagyobb biztonságban indulhatok haza. A meghívást elfogadtam. Hárman összefogódzkodva mentünk a sötét és elhagyatott utcákon, míg baj nélkül elértük a lakást.

A szobában csak egy fekhely volt, egy nagyméretű ágy. A lányok, látva, hogy alig állok a lábamon, inzisztáltak, hogy én feküdjek az ágyba, ők majd a fotelokban alusznak. Túl fáradt voltam, hogy vitázzak velük, ledobtam a zakómat és csizmámat, bedőltem az ágyba és mély, ájulásszerű álomba merültem. Éjjel, mikor megfordultam, hozzáértem Ili testéhez. Úgy tűnt, mintha reagált volna rá, de lehet, hogy az egészet csak álmodtam.

Amikor felébredtem, reggel volt és mindhárman a hatalmas ágyban voltunk, ahol kényelmesen megfértünk. Úgy látszik, a lányok túl kényelmetlennek találták a karosszékeket és ők is ledőltek. Mindnyájan kissé kótyagosak voltunk az előző nap izgalmai és fáradalmai után. Ennivaló nem volt a lakásban, így reggeliről szó sem lehetett. Mivel nem akartam a lányok előtt mosakodni, így gyorsan elbúcsúztam és hazaindultam.

Az utca csendes volt, csak a pesti oldalról hallatszott át a lövések hangja. Furcsa érzés volt az utcán járni anélkül, hogy jobb vállamat géppisztoly nyomná. Szinte öltözetlennek éreztem magam anélkül. Nemzetiszínű karszalagom viszont még megvolt.

A Szabadság-hídon átmentem Pestre. A hídfőnél álló szovjet páncélos ügyet sem vetett rám. Elhatároztam, hogy felkeresem Ágnest, mielőtt hazamegyek. Útközben mindenütt heves harcok nyomait láttam. Üszkös romok, még mindig füstölő kiégett tankok, temetetlen holttestek mindenfelé. Egy orosz tank tornyának nyílásában összeégett, gyermekméretüre zsugorodott szovjet katona alakja volt látható.

A Rákóczi úton nagy robajjal szovjet tankok vonultak végig. Egyikük megállt, s felnyitott tornyából egy tiszt kémlelte a környéket. Az egyik ház tetejéről golyózápor fogadta a hívatlan vendéget. A harckocsi fedele lecsapódott és ágyúja a lövések irányába fordult.

A kialakuló csetepaté miatt jobbnak láttam a Wesselényi utcán folytatni utamat a Nagykörút felé. Az Akácfa utca sarkán lövéseket hallottam, s láttam, hogy mögöttem porzik a vakolat. Valószínűleg nekem szóltak. Most, hogy az orosz tankok védelmében biztonságban érzik magukat, az ávós lesipuskások újra a szabadságharcosokra és nemzetőrökre vadásznak. Első gondolatom az volt, hogy leveszem a karszalagomat, de nem tudtam megtenni. Inkább az óvatosságot választottam, s szorosan a fal mellett haladtam tovább.

A Kertész utcához érve megpillantottam egy szovjet tankot a Nagykörút és a Wesselényi utca sarkán. Ágyúja egyenesen a Wesselényi utcára volt szegezve.

Óvatosan haladva megláttam egy körülbelül tízfős csoportot – fegyvertelen, idősebb munkások voltak – akik a Kertész utca sarka mögött szorongtak. Feltehetően a Nagykörutat akarták keresztezni, de a tank miatt nem tudtak tovább menni. Mikor hozzájuk értem, sziréna hangját hallottam közeledni.

A mentőautó, vöröskeresztes zászlóval a tetején, lelassult, amikor vezetője meglátta a tankot. A vezető mellett szőke ápolónő ült, előrehajolva figyelve az útjukat elálló harckocsit. Amikor elérték az Akácfa utca sarkát, a tank tüzelt. A löveg hatalmas detonációval csapódott a mentőautóba, melynek bal oldala mint egy szardiniás doboz, összelapult. A vezető eltűnt. A félelemtől és ijedtségtől sokkolva mozdulatlanul néztük az égő roncsot.

Az ápolónő kitántorgott az autóból, s térdre esett az utca közepén. Nem lehetett több, mint tíz méternyire tőlünk, de mi a mellékutca fedezékében voltunk, ő pedig a tank látósugarában. Nagy nehezen felállt. Nem lehetett több tizennyolc évesnél. Megfordult, hogy a beteget kisegítse az égő járműből, amikor a tank géppuskájából sorozat érte. A lány elvesztette egyensúlyát és az égő autó motorházára esett. Hallani lehetett égő hajának sercegését, láttam, ahogy bőre egyre sötétebb lesz. Ajkamba haraptam; szájamban vér ízét éreztem.

Egy kopasz munkás felkapott egy szemeteskannát és maga elé tartva kirohant az utcára. Újabb sorozat volt a válasz, s a következő pillanatban vértócsában feküdt, mellette a szitává lőtt szemeteskanna.

Valaki elkezdte rángatni az épület falán végigfutó lefolyócsatornát. Hirtelen valamennyien életre kelve rángattuk a csövet, miközben rozsda, malter, piszok hullott a fejünkre, szemünkbe. Végül sikerült egy tíz méternyi darabot letörni, amivel a lányt le tudtuk piszkálni az égő mentőautóról. Hosszú szőke haja leégett, fehér köpenye és bőre egyformán feketére égett. Csak nyitott szeme és fogai fehérlettek. Fél óráig tartott, míg a két holttestet sikerült behúzni a sarok mögé. A vezető és a beteg bennégtek a kocsiban.

Ez a félóra olyan határtalan gyűlölettel töltött el, hogy ha hatalmamban lett volna, atombombát tudtam volna dobni Moszkvára. A csoport többi tagja is magánkívül volt tehetetlen dühében. Évtizedekig tartott megszabadulni ettől a gyűlölettől, de ennek a lánynak a szörnyű halálát – hogy egy gyermeket megégessenek, mint egy disznót – ezt soha sem fogom elfelejteni.

Mikor később sikerült továbbjutnom, Ágnesék lakására mentem, amit üresen találtam. A házmester érdeklődésemre szűkszavúan, kelletlenül válaszolt. Talán a karszalagom zavarta; úgy látszik, a régi rabszolga-reflexek máris működésbe léptek. Tőmondatokban beszélt:

„Elmentek.”

„Mindenki?”

„A fiú meg a lány.”

„Melyik lány?”

„A szőke.”

Ezzel otthagyott, jelezve, hogy részéről a beszélgetést befejezte. Tehát Judit és Gábor elment, Ágnes feltehetően még mindig a Balatonon van.

Most mit tegyek? Dél elmúlt, s nagyon éhes voltam. Közben hallani lehetett a környéken dúló harcok zaját. A Kilián laktanya, a Corvin köz és a Tűzoltó utca háromszögében még heves ellenállás folyt. Hirtelen elhatároztam, hogy meglátogatom Angyal Pistáékat.

Az orosz tankok miatt nehezen tudtam átkelni a Rákóczi úton, onnan az Üllői útig könnyebb dolgom volt. A Tüzoltó utcánál a csatazaj fülsiketítő volt, a heves harcok miatt képtelenség volt az Üllői út túloldalára átjutni. Mellékutcákon lejutottam a Nagyvárad térre, s bementem az István kórházba. A portás elém állt:

„Ha van magánál fegyver, hagyja itt, bemenni csak fegyver nélkül lehet!”

„Nincs fegyverem. Lehet itt valami ennivalót kapni?”

„Menjen az alagsorba, ott a konyha. Talán maradt még valami ebéd.”

Közel két napja nem ettem, felpakoltam a tálcámat két nagy tányér levessel és féltucat szelet kenyérrel. A pénztárnál elővettem a húszforintosomat:

„Mennyi lesz?”

„Sok.” – mosolygott a pénztárosnő

„De tényleg.”

„Ahogy maga kinéz, inkább én tartozom magának”

Itt sem tudtam elkölteni a huszast. Leültem és mohón falni kezdtem. Az ebédlőben rajtam kívül csak néhányan voltak. A szomszéd asztalnál egy fáradt tekintetű orvos kávéját kevergette. Szemei karikásak voltak és a keze annyira remegett, hogy a kávé egy részét a csészealjra lötyögtette. Egy másik orvos valamit jegyzetelt, a sarokban pedig két ápolónő egy takarítónővel beszélgetett. Közben megettem az első tányér levest, s elővettem a másikat. A tele tányért beletettem az üresbe, hogy ne legyen olyan szembetűnő, mennyit eszem. Az ablakok remegtek a kinti lövöldözéstől, a kórház tele volt sebesültekkel, de az ebédlőben béke honolt. Nem gondoltam semmire, egyedül az evésre koncentráltam.

Mikor végeztem a második tányérral, maradt még két szelet kenyerem. Éppen a zsebembe akartam tömni, mikor megszólalt mellettem egy ismerős hang:

„Ez is egy kisérlet? Talán az emberi gyomor kapacitását próbálod megállapítani?”

„Ni csak, a kávés ember!” -- vigyorogtam Angyal Pistára.

„Hogy haladnak a zsidó magyarok és a sváb magyarok közti öszzehasonlítási tanulmányaid?” -- Pista is mosolygott, de nem válaszoltam. „Mi van?” – kérdezte most már komolyan.

„A tanulmánynak vége van. Nincs már sváb magyar, akivel össze tudnálak hasonlítani. Danner Jancsi halott.”

Pista vállamra tette kezét, s hosszasan nézett maga elé.

„Nem jól néz ki a helyzet.”

Pista mellett állt parancsnoktársa, egy Olaf nevű fiatalember és egy Vaszilij nevű orosz. Nem tudtam meg, hogy ő kicsoda és hogy került közéjük, de barátjuk lévén nyilván a mi oldalunkon van. A körtéri harcokról érdeklődtek, én pedig a ferencvárosi helyzetről kérdeztem őket.

„Egyelőre kitartunk, jelenleg egy 48 órás fegyverszünetről tárgyalunk az oroszokkal. A helyről és az időről még egyeztetni kell. Öt órára van megbeszélve, hogy a részleteket telefonon megbeszéljük, ezért vagyunk itt.”

„Miért nem a garázsból telefonáltok nekik?”

„Ott már nincs se telefon, se villany, se víz. Tönkrelőttek ott mindent. Most már bevetették a gránátvetőket is, sőt olykor a levegőből is támadnak.”

„Akkor most mi lesz?” – kérdeztem.

Pista a földet nézte. „A Kilián laktanya hamarosan megadja magát. Akik az ottaniak közül tovább akarnak harcolni, most hozzánk csatlakoznak. Rajtunk kívül már csak a Corvin köz, Csepel és Dunapentele tartja magát, de mindenkinek fogytán van a lőszere. Nekünk is. Amellett a civilek már arra kérnek, hogy hagyjuk abba az ellenállást. Tisztességes fegyverszünetet szeretnénk kötni, ezért vagyunk most itt. Hogy mi történik öt óra után, majd meglátjuk, de addig is kenyérre van szükségünk. Nem te vagy az egyetlen, akinek jó étvágya van!”

Amíg a telefonra vártak, a politikáról beszélgettünk. Pista elmondta, hogy hisz Kádár Jánosban, aki mint kommunista, a szovjetekkel nem azok társadalmi berendezkedése, hanem totalitárius és imperialista magatartásuk miatt szállt vitába. Pista reménykedett a fegyverszünet megvalósíthatóságában és azt tervezte, hogy a magyar nemzeti zászló mellé kitűzi a vörös és fekete zászlókat is. Sötétedni kezdett, mikor elbucsúztam tőlük.

Közel négy órába telt, míg megtettem a húsz kilométeres utat Kerepesre. Útközben a Hungária körúton néhány helyen még találkoztam fegyveres felkelőkkel, mások feladták a reménytelen kűzdelmet és hazafelé igyekeztek. Mátyásföld közelében olyan tankforgalommal találkoztam, amilyet csak világháborús filmekben láttam. Kilométeres tankoszlopok követték egymást végeláthatatlan sorokban. Sokszor le kellett térnem az útról és szántóföldeken, réteken folytattam utamat, mielőtt biztonságosnak láttam visszatérni az országútra.

Már közel jártam Kerepeshez, amikor összetalálkoztam Poppe Kornéllal, szomszédunk fiával, aki szintén hazafelé igyekezett. A kihalt úton csak ritkán találkoztunk szembejövő emberekkel. Szemükben ott lapult a félelem és amikor karszalagomat meglátták, lesütött szemmel mentek el mellettünk. Kornél úgy tett, mintha nem vette volna észre, de mielőtt beértünk Kerepesre, úgy döntött, hogy inkább a kertek alatt folytatja útját. Így egyedül értem haza. Időközben teljesen besőtétedett. A kapuban Bukucs üdvözölt szokott modorában, ami abból állt, hogy eszeveszetten ugrándozott, összevissza nyalt, majd hanyatt vetette magát, mintegy kérve, hogy vakarjam a hasát.

Anyám elfojtott sikolyát hallottam, s Memi karjaiban találtam magam. Míg végigtapogatott, nem vagyok-e megsérülve, Aptyi is megérkezett. Nem szólt semmit, csak hosszú ideig szorított magához. Én sem szóltam, de egy idő után, mint a rianó jég vagy a kitörni kész vulkán, hirtelen, hevesen megrohantak az érzések és ellenállhatatlanul kitört belőlem a zokogás.

Mikor mindnyájan lecsendesedtünk, Aptyi elcsukló hangon megszólalt:

„Ideje, hogy elmenj.”

Nem értettem. Mit jelentsen ez? Miért nem megyünk be a házba? Hol van Péter és Andris?

Már kiértünk az utcára, amikor elmagyarázta:

„Nem alhatsz itthon. Reggel itt voltak a pufajkások és téged kerestek.”

Átmentünk egyik szomszédunkhoz, Szabó bácsihoz, akivel meg volt beszélve, hogy egy éjszakára náluk alhatok. Minden el volt tervezve. Memi ennivalót és tiszta fehérneműt csomagolt és értésemre adta, hogy minél kevesebb időt töltök Kerepesen, annál jobb. Szabóék nagyon kedvesek voltak, de nehezen palástolták félelmüket, hogy miattam bajba keveredhetnek.

Szüleim még egy ideig velem maradtak. Elmondtuk egymásnak az utóbbi napok eseményeit, s meggyőződésünk ellenére kölcsönösen bíztattuk egymást a jövőt illetően. Éjfélkor hazaküldtem őket azzal, hogy másnap hajnalban Budapestre indulok.

 <  home top  /\ 

15. fejezet: Menekülés

Csúnya, borongós reggelre ébredtem. Öltözködés közben észrevettem, hogy hiányzik a karszalagom. Nyilván anyám műve volt, s talán jobb is volt így, mivel magamtól valószínűleg nem vettem volna le, viszont könnyen bajba juthattam volna miatta.

Hosszú volt az út Pestig. A város határában már hallatszott a lövések zaja, ami annyit jelentett, hogy Angyal Pistáék fegyverszüneti tárgyalásai nem jártak sikerrel. Az amúgy is borús eget a felszálló lőporfüst még sötétebbé festette. A Ferencvárost befedte ez a szörnyű fekete égbolt.

Lábaim gondolkozás nélkül a Műegyetem kettes kapujához vittek. Csak amikor odaértem, akkor tudatosult bennem, hogy ez már nem az én területem; a kaput orosz katonák és pufajkások őrizték. Mindenütt orosz tankok voltak. A kerítés mellett megpillantottam Nagy Zsigát, a mezőgépészek MEFESZ szervezetének egyik vezetőjét. Ő is ugyanolyan meglepetéssel nézte a kaput, mint én. Intettem neki, s átmentünk az utca túloldalára.

„Mi újság?” – kérdeztem.

„A pufajkások a szüleimnél kerestek. Szerencsére le tudtam lépni a hátsó ajtón.”

„Dettó. Most mit csináljunk?”

„Fogalmam sincs, de csináljuk együtt” – ajánlotta.

Egy ideig céltalanul vándololtunk a városban. Minden utcasaroknál körülnéztünk, nincsenek-e oroszok a közelben, mert Zsiga hallotta, hogy legújabban fiatalokat fognak össze az utcákon és a Szovjetunióba deportálják őket. Mikor beesteledett, találtunk egy kiégett autóbuszt a Karinthy utcában, s abban rendezkedtünk be éjszakára. Az utcán találtunk egy kidobott matracot, így aránylag kényelmesen alhattunk.

A következő napok eseményei összefolynak emlékezetemben: állandó bújkálás az oroszok és a pufajkások elől; céltalan csavargás, élelem és tisztálkodási lehetőségek keresése. Mindenekfelett igyekeztünk elkerülni rokonainkat és általában azokat a helyeket, ahol a pufajkások megtalálnának.

Mindennapi kenyerünkről a szovjet hadsereg gondoskodott. Egy katonai teherautó naponta kora reggel a Karinthy utcán haladt el a kenyérszállítmánnyal. Ahogy befordult a Budafoki útra, lelassult, ami legtöbbször elég volt nekem, aki jó futó voltam, hogy felugorjak rá és gyorsan leemeljek egy veknit. Ezeken a napokon nem maradtunk éhen.

Egy idő után felvettük a kapcsolatot a még létező ellenállási csoportokkal. Ezek immár nem fegyverrel, hanem sokszorosítógéppel próbáltak harcolni a kádári bábkormány ellen. A MEFESZ központja a volt piarista gimnázium pesti épületében müködött. Néhány napot ott töltöttünk, ezalatt röplapokat sokszorosítottunk és szórtunk. Ezek a röplapok általános szrájkot hirdettek és követelték a szovjet csapatok kivonását. A munkát többek között Gömöri Gyurka irányította, több röplapnak ő is volt a szerzője.

A kezdeti zűrzavaros időkben a pufajkások és a plakátragasztók macska-egér játéka úgy zajlott, hogy a röplapokat, amiket kora reggel felragasztottunk, ők délutánra letépték. Másnap minden kezdődött előlről, s ez így ment, amíg fel nem göngyölték a sokszorosító csoportokat. A házfalakon mindenütt látható „Ruszkik haza!” feliratokat nehezebb volt eltávolítani.

Sík Igorral is összefutottunk. Apja a Kádár-féle bábkormány külügyminisztere és egyben ENSZ-képviselője lett, de Igor velünk maradt. Orosznyelvű rövidhullámu rádióműsorában igyekezett felvilágosítani a szovjet katonákat, hogy nem a Szuezi csatornánál vannak s nem imperialistákkal meg izraeliekkel harcolnak, hanem magyarokat igáznak le.

November 9-én, pénteken MEFESZ-gyűlést tartottunk a budai Várban lévő diákszálláson. Zsigát és engem bíztak meg, hogy kapcsolatot tartsunk a Nagybudapesti Munkástanáccsal. Mikor az intézmény igazgatója, bizonyos Kutassi megtudta, hogy még mindig a kiégett autóbuszban lakunk, hamis igazolványt állított ki nekünk, így a kollégiumban igazi ágyban alhattunk.

Mint a MEFESZ delegáltja vettem részt november 14-én a Nagybudapesti Munkástanács Egyesült Izzóban megrendezett gyűlésén, ahol Rácz Sándort elnökké választották. Sándor mélyen vallásos 23 éves parasztfiu volt. Igazi vezéregyéniség volt, hazafias és bátor, aki megértette, hogy a vezető dolga nem az, hogy kövesse a közvéleményt, hanem hogy befolyásolja. A gyár körül fegyveres őrséget állított. Oroszokat nem engedett be, azok nem is próbáltak bejutni. Meghirdette az általános sztrájkot és tárgyalásokat kezdett a Magyarországon egyetlen tényleges hatalmat birtokló tényezővel, a szovjet városparancsnoksággal. Tudatában volt, hogy történelmet alakít. Ami leginkább megkapott benne, az az igazságába vetett hit és a lelkierő, amivel kitartott elvei mellett.

Az utolsó MEFESZ vezetőségi ülés, amin részt vettem, szombaton, november 17-én volt egy Virányos úti elhagyott ávós villában. A gyűlésen megtudtuk, hogy az előző nap folyamán Pesten többszáz embert letartóztattak, köztük barátomat, Angyal Pistát. Egyik résztvevő, a Semmelweiss Orvostudományi egyetem küldötte, Jankó Béla felvetette, hogy most már többet tudnánk tenni Magyarországért, ha Nyugatra mennénk és onnan folytatnánk munkánkat. Felhatalmazást kért és kapott, hogy képviselje a MEFESZ-t külföldön.

A delegátusok körülbelül ötven százaléka – engem is beleértve – a MEFESZ feloszlatása és a nyugatra menekülés ellen szavazott. A többiek úgy érezték, hogy a további ellenállás kilátástalan, s nincs értelme a MEFESZ további működésének. A késő éjszakába nyúló vita nem hozott eredményt, így Zsigával éjfél felé elmentünk. Másnap megtudtuk, hogy azokat, akik a villában maradtak, egytől-egyig letartóztatták. Így történt, hogy november 18-án, vasárnap a MEFESZ vezetőinek többsége vagy börtönben volt, vagy útban Ausztria felé.

Amíg én a Hess András téri kollégiumban rejtőztem, Mindszenty bíboros az amerikai konzulátuson talált menedéket, Nagy Imrét és a törvényes kormány több tagját pedig a jugoszláv nagykövetség vette védelme alá. November 21-én Kádár írásban garantálta Nagyék biztonságát, ha elhagyják a nagykövetséget. Amikor ez másnap megtörtént, a Nagy Imréékért küldött autóbuszt szovjet katonák vették körül, leparancsolták a menedékeseket kisérő jugoszláv tisztviselőket, s az egész csoportot Romániába szállították. Nagy Imre követte elődei, Batthyány Lajos és Teleki Pál sorsát.

November 22-én, csütörtök este talált rám Aptyi. Már egy hete tűvé tette értem a várost. Eleinte a Szabad Európa rádió adásait figyelte, ahol rendszeresen közölték a sikeresen Ausztriába érkezettek neveit. A nevek közt volt néhány rokonunké is, de az enyémet nem hallotta. Ekkor végigjárta az összes budapesti rokonunk címét, keresett a Műegyetemen is, míg végre megtalált a budavári kollégiumban.

Elmondta, hogy a pufajkások többször is kerestek otthon és az egyetemen. „Nem (lehet,hogy ez sajtóhiba????? – mármint a ’nem’. Akkor honnan a Marián összeköttetés????) tudják, hogy azonos vagy Öcsivel, aki Mariánnal dolgozott. Lehet, hogy egy per készül a Marián-csoport ellen. A nyomodban vannak, azonnal menned kell!”

Valószínűleg nagyon ijedt és megdöbbent arcot vágtam, mert elfordult, de mégegyszer elmondta: „Menned kell!”

Életemben soha nem mondtam ellent apámnak, eszembe sem jutott, hogy ez egyáltalán lehetséges, most mégis azt tettem: -- „Nem tehetem meg, Aptyi. Légy szíves, ne kényszeríts!”

Szemeiben könnyek csillogtak. „Nem élném túl, ha elfognának. Péterrel együtt el kell mennetek!”

„De én nem akarok sehol idegenként élni. Nem tudnék sehol sem megszokni.”

Sokáig nézett rám. Lassan megrázta fejét, s miközben könnyek gördültek végig napsütötte arcán, a szavakkal küszködve ennyit mondott: „Majd megmondom, mikor és hol találkozzattok.”

Péntek, november 23-ika szomorú nap volt. Tudtam, hogy engedelmeskednem kell apámnak, mégis reméltem, hogy meggondolja magát. Egész nap a vár szűk utcáin barangoltam, ahol minden kőnek története van, s minden ablak egy nép hosszú történelmének tanúja.

Mikor visszaérkeztem a diákotthonba, Apám kézzel írt üzenete várt: „Holnap reggel 9 órakor várunk Péterrel a Kelenföldi pályaudvaron.”

Elállt a lélegzetem. Most mit csináljak? Tanácstalan voltam. Először Ágnessel akartam beszélni. Egy órába telt, míg lakásukhoz értem, de most is üres volt. Céltalanul ténferegtem az utcákon, s hirtelen elhatározással bementem egy templomba. A félhomályban leültem egy padra, s gondolataimba mélyedtem. Egyszer csak egy idős pap lépett ki a gyóntatószékből és megszólított:

„Beszélgetni szeretne?”

Betessékelt a gyóntatószékbe. Idős ember volt, aki láthatóan nem volt meglepve, hogy olyasvalakivel találkozik, akit nehéz szóra bírni. Nyilván azt hitte, hogy gyónni jöttem, de én nem a bűneimről akartam beszélni, hanem tanácsot szerettem volna kérni.

Szótlanságomat úgy értelmezte, hogy súlyos bűn nyomhatja lelkemet, s vígasztalni próbált: „Tudja fiam, ha valaki a hazáját védi és harc közben embert öl, akkor ezt mint katona teszi és az egyház nem ítéli el a katonákat. A szabadságharcosok is családjukat, hazájukat védik az agresszorok ellen és így nincs választásuk.”

Az öreg pap még tovább beszélt, de mondókája elszállt a fülem mellett, eszem egész máshol járt. A végén megáldott és feloldozott. Elmentem anélkül, hogy egy szót is szóltam volna a dilemmámról.

Este képtelen voltam elaludni, egész éjjel hánykolódtam. Másnap, szombaton, november 24-én a meghatározott időben ott voltam a kelenföldi pályaudvaron. A pályaudvar megbolygatott méhkas képét mutatta. Olyan volt, mint a háborús filmekben: búcsúzó családtagok, síró anyák, zord, gondterhelt arcú apák. Pétert hamar megtaláltam; csak Aptyi volt vele. „Anyádnak túl sok lett volna.” – mondta magyarázatként.

Nem tudom leírni a búcsúzás részleteit; azokra egyszerűen nincs kifejezés. Péterrel együtt sokáig néztük a vonatablakon át az egyre kisebb fehér foltot, Aptyi zsebkendőjét, amivel utánunk integetett, míg el nem tűnt.

Magyaróvárig eseménytelen volt az út. Legtöbb utastársunk szintén Ausztriába tartott, s ebből nem is csinált titkot. Egyesek még a fegyverüket is megtartották. (?????) Oroszok és pufajkások nem voltak a vonaton. Ők ekkor még nagyobb biztonságban érezték magukat tankjaikban.

Sötétedni kezdett, amikor Óváron leszálltunk a vonatról. Már nem emlékszem, hogy a vonat csak addig ment-e, vagy valami okból nem mertünk tovább utazni a határ felé. A pufajkások még nem jelentek meg a városban, de a főtéren orosz tankok állomásoztak. Toronynyílásuk zárva volt, úgy látszik, még nem mertek előjönni.

A határ felé vezető út tele volt menekültekkel. Mi is csatlakoztunk a menethez. Mehettünk vagy tíz kilométert, amikor sötét alakokat láttunk felénk közeledni. Meggyorsítottuk lépteinket, de ők egyre közelebb kerültek hozzánk. Végül, bár nem tudhattuk, nem aknamező van-e előttünk, futásnak eredtünk. Bégetést hallottunk, s akkor vettük észre, hogy birkacsorda vesz körül minket. A pásztorfiútól megkérdeztük, jó irányban haladunk-e. Ő elmondta, hogy már sok csoportot segített át a határon, s az emberek hálából neki adták maradék forintjaikat.

Zsebembe nyúltam s előhalásztam sok kalandot megélt s elkölthetetlennek bizonyult húszforintosomat. Odaadtam neki, amit egy dicsőséges és felejthetetlen hónapon át senki sem volt hajlandó elfogadni.

A határ túloldalán a szénakazlak a béke illatát árasztották. A friss széna puha ágyat kínált, az első nyugodt álmot egy mozgalmas hónap után. Átadtam magam az alvásnak, remélve, hogy soha sem ébredek fel.

 <  home top  /\ 


Design & Content © 1993 Hungarian Online Resources - HunOR -, formerly known as UMCP Hungarian American Student Association
Fotóink, írásaink és grafikáink szerzôi jogvédelem alatt állnak © 1993 Amerikai Magyar Szôvetség: Magyar Online Forrás