AHFC HIR HAL: Folklor Needlework HAL: 1956 Himzés Magyar népélet
   AH Museum (AHM)

> The Treaty of Trianon
> 1848
> Gábor Áron
> Argentinai magyar emigráció
> Budapest Exit
> Szent Korona - Holy Crown
> Erdély 1940
> Erdélyünk és honvédségünk
> Erdély 1942
> 1956 humora
> 1956: grafikák - Drawings
> Camus: A magyarok vére
> Hungarian Immigration into Passaic, NJ
> 1956 Chronology
> Déli harangszó 1456
> Trianoni béketárgyalások
> Hunyadi János 1456
> Megbélyegzettek
> Trianon 1920
> Feszty körkép - Panoráma
> Feszty: Képek - Pictures

Néprajz - Folklore
> Csángómagyar - Csangos
> Kopjafák - Grave Posts
> Hungarian Embroidery
> Himzés
> Pictures - Képek
> Néptánc - Hungarian Folkdance US
> Hungarian Folk Dances
> Magyar Dress - Viselet
> Hangszerek - Instruments
> Whizzer - Búgattyú
> Cymbalom - Cimbalom
> Zither - Citera
> Drum - Dob
> Trump - Doromb
> Bagpipe - Duda
> Flute - Furulya
> Violin - Hegedű
> Hit Gardon - Gardon
> Stalk Violin - Kóróhegedű
> Reed Violin - Nádihegedű
> Rattle - Kereplő
> Jughorn - Köcsögduda
> Horn - Kürt, Pásztorkülök
> Pipe - Sípok
> Shawm - Tárogató
> Hurdy-Gurdy - Tekerő
> Shawm - Töröksíp
> Shepherds Pipe - Tilinkó
> Lyre - Koboz
> Pictures - Képek
> Húsvét - Easter
> Hímestojás - Easter Eggs
> Húsvétköszöntő
> Designs - Minták
> Képek - Pictures
> Szokások - Customes
> Szólás - Phrase
> Húsvét Székelyföldön
> Folkart of Kalotaszeg népművészete
> Magyar Naív Művészet - Folk Painting & Sculpture
> MŰVÉSZEK
> Mézesbáb - Honey Cake
> Busójárás
> Tarján Gábor
> Halasi csipke
> Részlet képek - Close ups
> Magyar Csipke
> Magyar népélet

> Csángó
> Délvidék - Voivodina
> Dunántúl - Transdanubia
> Felvidék - Upper Highlands
> Kalocsa - Great Plain
> Kalotaszeg - Transylvania
> Ködmön
> Matyóföld - Matyó Region
> Mezőség - Transylvania
> Ormánság - Transdanubia
> Őrség - Burgenland
> Palócföld - Palóc Region
> Pest környéke - Pest Region
> Rábaköz - Transdanubia
> Sárköz - Transdanubia
> Sióagárd - Transdanubia
> Suba - Guba
> Székelyföld - Transylvania
> Szilágyság - Transylvania
> Szűr
> Torockó - Transylvania

Képzőművészek - Artists
> domjanart.hu
> Domján József
> Domján Studio
> Domján Evelyn
> Doby Jenö
> HAYNAL Rudolf
> Sebek Miklós
> Sinkó Veronika
> Fery Antal
> Szalay Lajos
> Vén Zoltán
> Gyirászi Mihály
> Németh Nándor
> Petry Béla Albert
> Wass Albert írása
> Dr. Braganca about Petry
> Árpádházi Szentek

Fényképészek - Photographers
> Plohn József
> Kása Béla

Zenészek - Musicians
> Rózsa Miklós
> Salánki Hédi
> Fornwald László
> Kodály Zoltán
> Bartók Béla

Életrajzok - Biographies
> APOR Vilmos
> Rózsahegyi Kálmán
> Sztanó Hédi
> dr. Lippóczy Miklós
> Sík Sándor
> Kosztolányi Dezső
> Gróf Széchenyi István
> Mondások

Magyar Feltalálók, Tudósok - Inventors, Scientists
> Magyar Feltalálók-Inventors1
> Magyar Feltalálók-Inventors2
> Híres Magyarok - Famous Hungarians
> Hungarian Inventions - Magyar találmányok

Vallás - Religion
> Húsvét - Easter in Hungary
> ADVENT
> Ómagyar Mária-siralom

Vegyes - Miscellaneous
> Egy gyermek - két nyelv
> Wittner Mária Beszéde
> Passaici magyar iskola
> Cserkészet

   HALists/MAListák

Topics - Témakörök

E-mail Address:
Real name:
go
   Address

80 Third Street
Passaic, New Jersey
2nd Fl. Reid Memorial Libr.
PH: (973) 473-0013
PH: (201) 836-4869

mailing address:
Hungarian Museum
P.O. Box 2049
Passaic, NJ 07055

AHM Logo
AHM Logo



2017 December 15 (Péntek) - Valér névnapja Search for:

Content of this page:
    IN MEMORIAM BOLDOG APOR VILMOS VÉRTANÚ
    BLESSED VILMOS APOR

IN MEMORIAM BOLDOG APOR VILMOS VÉRTANÚ

Apor Vilmos cimere - püspöki cimerének jelmondata
Apor Vilmos cimere - püspöki cimerének jelmondata
Dr. báró altorjai Apor Vilmos, győri püspök, 1892. február 29-én született Segesváron, Erdélyben. Édesapja idősebb Apor Gábor régi székely nemesi család sarja, édesanyja Pálffy Fidélia. A kilenc testvér között ő a második legfiatalabb. Három éves korában szüleivel Bécsbe költöztek, hatéves volt, amikor édesapja váratlanul elhunyt. Gimnáziumi tanulmányait a jezsuitáknál Kalksburgban és Kalocsán végezte. A papi hívatáshoz már kisgyermek korától vonzódott. Érettségi után azonnal elkezdte tanulmányait a győri szemináriumban, folytatta az innsbrucki egyetemen, ahol teológiai doktorátust szerzett. 1915. augusztus 24-én szentelték pappá.

Gyulán kezdte meg munkáját. Megalapította a Nővédő Irodát és Schlachta Margittal együtt tevékenykedett a Szociális Misszióstársulatban. Főpásztora 1917-ben kórházvonatra osztotta be, majd egy évre Nagyváradra rendelte prefektusnak a szemináriumba. 1919 elejétől, két évtizeden át, Gyulán plébános, ahol munkássága folytán kiérdemelte a szegények plébánosa címet. Gondoskodott a szegény gyerekek taníttatásáról, tandíjukról, ruházkodásukról. Támogatta a katolikus megújulási mozgalmakat, meghonosította Gyulán a szociális miszsziós és az egri ferences szegénygondozó nővéreket. Egyházközségi lapot indított, népmissziót és zarándoklatokat szervezett. A román megszállás alatt Bukarestbe utazott, hogy kiszabadítsa a túszokat.

XII. Piusz pápa 1941. január 21-én győri megyéspüspökké nevezte ki. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás február 24-én Gyulán püspökké szentelte. Lelkipásztori és szociális tevékenységét mint püspök még sikeresebben folytatta. Mindenkor védelmére kelt az üldözötteknek. A halál is az üldözöttek védelmében érte.
Apor Vilmos meggyilkolása
Apor Vilmos meggyilkolása


1945. március 30-án, nagypénteken, a Győrt megszálló szovjet katonák betörtek a Püspökvárba, hogy elhurcolják az ott tartózkodó leányokat és asszonyokat. Védelmükre kelt és életével akadályozta meg, hogy nyájának baja essék. A vörös katonák lövéssorozatából három golyó megsebesítette. Április 2-án, húsvéthétfőn belehalt sebeibe. A győri székesegyházban alussza örök álmát.

II. János Pál pápa 1997. november 9-én boldoggá avatta a vértanú Apor Vilmost, aki most már szeretett hazájának égi szószólója. Halálos ágyán is hazájára és népére gondolt:

Mégegyszer üdvözlöm papságomat... Legyenek hűek az Egyházhoz... Segítsék romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat!... Felajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért! Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!...

Boldog Apor Vilmos egyházi ünnepe május 23-án van.

***

NEM ENGEDTE, HOGY EGY IS ELVESSZEN KÖZÜLÜNK

Apor Vilmos emlékezete

/Az alábbi írást a Münchenben megjelenő ÉLETÜNK című folyóirat 1997 novemberi, decemberi és 1998 januári számából vettük át. Szamosi József - egy-két fejezet kivételével - első ízben adta közre ezeket a részleteket Sáray Júlia, a győri Állami Tanítóképző Intézet Gyuláról odakerült tanárnője, hozzá juttatott kéziratos feljegyzéseiből. Az értékes emlékező írások irodalmi mértékkel mérve is kiemelkedőek./


Mert inspekciós voltam, nekem kellett elkísérni a növendékeket az új püspök fogadására... Felmentünk a Káptalan dombra és felálltunk szemközt a Székesegyház bejáratával, hogy mi is láthassuk a püspököt. Bent a templomban rövid szertartás folyt, mi meg idekint a régi és az új személyéről beszélgettünk... Közben megindult a menet kifelé s mi lestük a pillanatot, hogy mikor tűnik fel az új püspök alakja. Egyáltalán nem képzeltem el semmilyennek s most mégis úgy éreztem, hogy csalódtam.

Magas, erős fejedelmi alakja ellentétben állt a járásával. Úgy ment, mintha éppen hozzád készülne. Olyan egyszerűen, pózmentesen járt, hogy ennek a járásnak nem is volt jellegzetessége. Nem ment fejedelmien és nem ment főpaposan. Ennek a járásnak, ha volt jellegzetessége, az az volt, hogy feléd tart, aki közeledik, az hozzád jön. Az arca sem volt különös. Csak éppen hogy varázs volt benne. Magas homloka, szemének tatáros metszése lehet érdekes is, szép is, de ez nem fontos. Az egész arc a fontos. Ami tükröződik róla... Állok a Székesegyház kapujával szemközt s jön felém az új főpásztor. De nem mozdul a lelkem akkor sem, amikor letérdelünk az áldásosztó kéz előtt. Nem kutatom ki lehet, milyen lehet, de mikor felém osztja áldását, érzem, hogy valóban áldását osztja ránk. Külön nekünk, külön neked, és külön nekem. Nem a tömegnek, személyeknek, külön-külön mindenkinek... Ezt lehet így csinálni, így akarni, ez még mindig lehet a kötelesség, a magatartás formája. De a mosoly, amely ... a tekintetet kíséri, az már nem lehet konvenció, az nem az ősi magyar család történelmi alakjáé, nem az Egyház főpapjáé, - ez a mosoly az emberé -. Ez jut el hozzám. Talán úgy kezdődött, hogy visszamosolyogtam. Talán úgy, hogy meleg lett a szívem...

Iskolai látogatás

"Itt van a püspök!" - visszhangzik a folyosón. Eljött meglátogatni az iskolánkat. A tanáriban elcsendesült hangon beszélgetünk, vártuk a látogatót. Nagy megtiszteltetés, hogy a hivatalos látogatások során a legelsők közé kerültünk.

...Megmutattuk a kertünket. Bizonyára látott már iskolát eleget. De mégis! Hogyan tudott megnézni valamit! A klemátiszra olyan rajongó tekintettel nézett, mint talán csak azokra az apró kis gyakorlós elemistákra, akik tízperc lévén - megrohamozták a sétáló vendéget. Bokrok mögül, mellékutakról, a legváratlanabb helyekről bukkantak elő lépten-nyomon a kíváncsi gyerekek és semmiféle tekintéllyel nem lehetett tisztes távolságban tartani őket, hisz maga a látogató bíztatta őket. Megsimogatta fejecskéjüket, rájuk mosolygott, de most egészen más mosollyal, egészen más tekintettel. Néztem ezt a mosolyt. Ekkor értettem meg a varázsát: éppen úgy mosolygott, mint a gyerekek... Ezért értették meg egymást. Nem is próbáltuk többé elcsalni őket a ”Püspökbácsi" mellől. Az övék volt egészen...

A fényképész kirakata előtt

A képen az inasgyerekek footballmeccsén drukkol a Püspök-atya, - bizonyára a gyengébbek győzelméért! Éppen olyan izgalom ül az arcán, mint a közönségéén. Épp úgy figyel, épp oly komolyan veszi a rongyos kis inasok mérkőzését, mint amilyen odaadással vesz részt - mondjuk a felsőházi üléseken. Az emberek megállnak a fényképész kirakata előtt és bámulják a képet. Aztán mosolyognak...

Látogatásom a Püspökvárban

Egy alkalommal egyesületi ügyben kihallgatásra jelentkeztem a Püspökvárban. Kissé elfogódottan ültem a várakozók között a hatalmas teremben, ahol mindenki halkan beszélgetett. Amint nyílt az ajtó, még ez a beszéd is elcsendesedett, mert ilyenkor Püspökatyánk alakja is megjelent. Minden vendégét az ajtóig kísérte el.

... rám került a sor. A dolgozó szobáján keresztül vezetett a fogadójába. Zavaromban a falon függő portrén akadt meg a szemem. “Az édesanyám” - mondta kedvesen s néhány szóval emlékezett róla. Ez elég volt ahhoz, hogy összeszedjem gondolataimat. Röviden beszámoltam az egyesület ügyeiről... Útbaigazítást, tanácsot adott, végül meleg szavakkal köszönte meg munkámat... Hogy, hogysem, búcsúzás helyett ráterelődött a szó Gyulára. – “ismerős, odavalósi?” - ragyogott fel az arca és hosszú, kedves diskurzus indult meg a felejthetetlen gyulai hívekről, közös ismerősökről. Csak úgy áradt belőle volt hívei iránti szeretete. Mindenkiről mindent tudott. Nem tudtam neki újságot mondani. Arra gondoltam, hogy odakint még sokan várakoznak. Arca azonban az otthon varázsától ragyogott, boldog volt, hogy valakivel régi híveiről beszélgethet... Nem az emberekről beszélt, nem problémákról, hanem X-ről és Y-ról, névszerint és személyes gondokról. – “Ne menjen még!” - tartóztatott többször és búcsúzásnál megígértette, hogy máskor is eljövök hírt hallani a gyulaiakról.

A nagy légitámadás

... Ha van dátum, amely az emberek életét ketté osztja, akkor ez nekünk 1944. április 13, Győr bombázása. Ezután az eseményeket időben így rögzítjük: a bombázás előtt és a bombázás után. Volt több bombázás is, de mindenki számára “ez” érintette a legközvetlenebbül. A bombázás előtti napon sokáig dolgoztam éjszaka, képesítő írásbeli dolgozatokat javítottam. Fáradtan feküdtem le s az éjszakai ismételt riadókat is végigaludtam. Reggel azonnal munkához láttam. Délután négy óra tájban bementem az iskolába. A magyar tételen dolgozó növendékektől beszedtük írásbeli dolgozataikat. Nemsokára a sziréna hangjai felbúgtak s mi a megszokott rendben levonultunk az óvóhelyre. Alig helyezkedtünk el, a vagongyár felett elzúg az első repülőhullám. Bombáznak! Rövid szünet után a második s aztán a harmadik, éreztük, ez a fejünk felett. Elaludtak a lámpák, a téglák hullani kezdtek felülről, pillanatok alatt tele lett a szemünk, szánk porral. Menekülni! A vészkijárat eltorlaszolva! A pokoli zajban nem hallottuk egymás szavát. Végre kiszabadultunk s átfutottunk a szemközti park futóárkaiba. Mire csend lett, mindnyájan együtt voltunk. Szemközt velünk iskolán meredő falai égnek. Növendékeink s futóárokból széledtek haza, vissza sem mertek nézni a rémségek helyére. Mi az igazgatóval, az internátus személyzete és nevelőtanárai végigjártuk a rombadőlt iskolát. Mintha halottas házban lettünk volna.

Felnézek lakásom helyére, ahol most a korai tavasz napfénye játszik ... és nem jut eszembe semmi. Már nem félek, de más érzés nincs bennem. Mintha béna lennék. Aztán lehajtott fejjel elindulunk, - itt már nincs mit tenni. Éjszakai szállást kell keresni. Ismerősök, jó barátok háza felé indulunk, de aztán hirtelen megállunk: nem, nem jó, ide nem lehet, oda sem. Aki éppen megindul, az után megyünk, de ő maga sem tudja merre. Egyszerre rávetődik szemem a Püspökvárra. “Hozzá” megyünk! - mondtam. Néhány ellenvetés: mi jogon, milyen címen, amire ugyan én sem tudok választ adni, de most már mindnyájan határozott léptekkel indulunk a Káptalandomb felé. Szeretnék sietni, de a tagjaim alig mozognak. Mikor becsukódik mögöttünk döngve a Püspökvár kapuja, szorul össze a szívünk. Egymásra nézünk: mit is akartunk? Az igazgató jön felénk, neki mondjuk el a történteket. Megtudjuk, hogy a Püspökatya Pesten van, de az ő nevében is szeretettel hív meg bennünket éjszakai szállásra. Még kora délután van, így visszamegyünk az iskolába. A székesegyház mellett haladunk el, tehát bemegyünk. Letérdelünk az Írországból menekült véres könnyeket hullató Máriakép előtt. Talán imádkozunk is...

Menekülés a Püspökvárba

... Estig a romok között járunk. Mentettük maradék rongyainkat. Mindenki lázasan csomagol. A zsebemben megcsörren valami. A kul- csaim. Hol vannak a zárak, amelyeket nyitottak? hol vannak gyarló emberi értékeim, amelyeket a zárak őriztek? Váltóruhát, türülközőt, szappant csomagolnak a többiek. Én porosan, egy szál rongyos ruhában, rongyos cipőben állítok be este a Püspökvárba. A gazdasszony kedvesen vezet bennünket a női lakosztályba. Kopogtatnak. Sietős léptekkel, két kezét kitárva jön felénk Püspökatyánk. “Isten hozta magukat! Hála a Mindenhatónak, hogy valamennyien élnek!” - Sorra járulunk elé: az igazgató, három tanár, ápolónő, gazdasszony és egy konyhalány. – “No, nem szabad” - hárítja el kedvesen kézcsókunkat. S mielőtt előadnánk jövetelünk történetét, megelőz minket vendéglátó szavakkal: “Tudok mindent. Kedves, hogy hozzám jöttek. Érezzék magukat otthon és ne gondoljanak arra, hogy elmenjenek innen. Maradjanak addig, míg otthont tudnak teremteni maguknak. Maradjanak itt a háború végéig.” Aztán leültet bennünket és ő is közénk ül. – “Szegénykék, milyen borzasztó élmény lehetett. Én Pesten voltam. Ott is volt bombázás. Utána nyomban felhívtam Győrt. Rettenetes volt hallani a történteket. Azonnal jöttem haza.” Ha nem mondaná is, érezzük, hogy egész lelkével osztozik sorsunkban.

... Közben beszél, ezer apróságról, tanácsokat ad, kedveskedik, mint olyan házigazda, aki éppen erre a látogatásra várt. Pedig jóformán csak annyit tud rólunk, hogy bajba jutott hívei vagyunk. De talán még ezt sem tudja. Nem is jut más eszébe, csak az, hogy emberek vagyunk, akiken neki segíteni kell...

Reggeltől estig az iskola romjai közt vagyunk. Mentjük a könyvtárakat, szertárakat, maradék felszerelésünket. Fáradtan, porosan érkezünk esténkint a Várba. Mindennap ér bennünket valami meglepetés a házigazdánk részéről. Felajánlja, hogy étkezzünk nála. Köszöntük szíves figyelmét, de a mi konyhánk, ebédlőnk, kamránk az, ami kevés kárt szenvedett s mivel egész nap úgyis az iskolában dolgozunk, ott is főzetünk... Néhány nap múlva szétoszt bennünket állandó helyünkre, hogy minden kényelmünk meglegyen, ha esténkint fáradtan megérkezünk. Legszebb szobát nyittatja ki, meleg fürdőket rendel... Éjszakánként rendszerint riadó van s csak az óvóhelyen találkozunk vele. Mire lejövünk az óvóhelyre, ő már ott van. Kis lámpásával világítja a lépcsőfokokat...

Az óvóhely

Mindenki a Püspökatya óvóhelyére akar menni. “Milyen kedves az emberektől - mondja - hogy itt keresnek menedéket, itt érzik magukat biztonságban.” És hiába próbálják visszatartani az udvari papok, időnként meglátogatja a nyilvános óvóhelyeket is s ilyenkor mindig hoz magával aprógyerekes családokat, akiknek helyet ad. Tele van már gyerekekkel az óvóhely. Oh! Hogy tud velük beszélgetni, mindet nevén szólítja. S mikor már mindenkit elhelyez, maga is leül, leveszi kalapját, szemét a feszületre függeszti: "Imádkozzunk!" Fennhangon mondja előre a szenvedő rózsafüzért és együtt imádkozik vele az egész óvóhely. A csendben halljuk a gépek zúgását a fejünk felett. Ilyenkor még buzgóbban imádkozik. Rádió is van az óvóhelyen, ha ima közben szólal meg, megáll, hogy mindnyájan meghallgassuk a híreket s csak azután folytatja az imát. ... Egyik nap teára szóló meghívást kaptunk du. 5 órára a vörös szalonba. Egy hétre a bombázás után időnk sem volt magunkat valahogy rendbeszedni. Csak arra emlékszem, hogy rongyos ruhában, cipőben ülök a szalon egyik sarkában. A nagy kerek asztalon tálalták az uzsonnát. Az inas letette e teát, aztán kiment. Püspökatyánk maga öntötte csészénkbe az illatos teát. Nem engedte át nekünk, úgy kínálta az apró süteményeket, mintha országos hírű vendégek lennénk. Aztán hozzánk fordult: "Érezzék magukat egészen otthon a Várban, ne érezzék magukat vendégeknek. Ne is gondoljanak arra, hogy elmenjenek. Tartsák állandó otthonnak a Várat, itt minden a maguké is"...

Iskolánk kertjében a romok alól előtört a tavasz. Harsogva kiabálták bele a világba az életet. Csokorba szedtük az első jácintokat és elküldtük neki. Az íróasztalára tette az édesanyja fényképe mellé. Ettől kezdve megkért arra, hogy díszítsem a kis kápolna oltárát. Én azonban nem csak az oltárra tettem virágot, hanem az íróasztalon álló fénykép mellé is. Mindig külön megköszönte...

Járjuk a Püspökvár kertjét, a terveiről beszél. Ide ez jön jövőre, oda az. Ilyet láttam maguknál az iskola kertben. Nagyon szerette a két hősi halált halt püspök elődjeinek az emlékoszlopát. Nem mulasztotta el, hogy előtte ne emlékezzen: Muhi és Mohács! Az ő nagy elődjei is életüket áldozták fel a hazáért!

Búcsú a Vártól

Itt a nyár. A fenyegető vihar egyre közeledett. Lakást kaptunk, készültünk elhagyni kedves otthonunkat. Először hallani sem akart róla, azután szeretettel, sok-sok érvvel igyekezett maradásra bírni bennünket. De mi úgy éreztük, hogy eljött az ideje távozásunknak. Szerettünk volna fényt hagyni magunk után. Valami olyasmit adni búcsúzóul, aminek örülne s ami kifejezője annak, amit nekünk tett. Gondoltunk erre is, arra is, végül úgy határoztunk, hogy egy reliefet illesztünk a folyosó falába, amelyből szobáink nyíltak. Mit ábrázoljon? A tervező szobrászművész végül a Jó Pásztor jelenetét verte ki vörösrézből, amelyre a következőket véste: “Mert nem engedte, hogy egy is elvesszen közülük. Báró Apor Vilmos 1944. április 13. emlékére. A győri áll. Tanítóképző-intézet tanárai, személyzete".

Szentmisével búcsúztatott bennünket, majd reggelin látott vendégül. A máskor olyan kedves társalgás most egyre jobban akadozott... ez az utolsó közös reggeli elnémította ajkunkat. Újra átéltük az itt töltött hónapok valamennyi óráját. Láttunk magunkat rongyosan, fáradtan kopogni a Vár kapuján, szívünk-lelkünk kifosztva, megértésre, szeretetre szomjasan kértünk bebocsátást. Most is kopogtatunk, kibocsátást kérünk. Milyen gazdagok is lettünk itt mindnyájan!

"E Várban biztos menedékre találtam"

Magunkkal visszük egy embernek a példáját. Most, ebben a percben egészen világosan éreztük, hogy akivel nekünk egy fedél alatt adatott lakni, az a szeretet hősi apostola volt, az az ember szent volt... Fájt a búcsú? Minden búcsúzás fáj. Igazgatónőnk egy nagy fehér csokor virág kíséretében átadta a Jó Pásztor reliefet köszönetünk és örök hálánk jeléül. Kézebe vette, elolvasta a felírást. Elgondolkozott. Szép kezének finom ujjai mintha egy pillanatra megremegtek volna. Aztán ránk tekintett: "Hiszen én csak azt tettem, ami kötelességem volt... Nem fogunk elválni, ugye? Továbbra is ide fognak járni az óvóhelyre és ígérjék meg, hogyha valamire szükségük lesz, bizalommal fognak hozzám fordulni." Hogyne ígértük volna meg. Aztán végigjártuk vele az egész Várat, a kert minden kis zugát. Tekintetem megsimogatta a kedves emlékoszlopomat, mely a magyar Szentkoronát tartotta, rajta a felírással: "E Várban többször biztos menedékre találtam"... Még egy utolsó búcsúszó s a nagy kapu döngve csukódott be mögöttünk. A Székesegyházban megkondult az öreg harang. Dél volt. A harang szavánál szóródtunk szét. Ki erre, ki arra tartott. Őszre mindnyájunknak készen volt az új otthona. Püspökatyánk sorra meglátogatott bennünket. Úgy érezte, hogy továbbre is gondoskodnia kell rólunk. Az óvóhelyen naponta találkoztunk s így továbbra is megmaradt köztünk a régi kapocs.

Frontvonalban

Szeptemberben megjelentek az első menekültek, karácsonyra zsúfolva volt a Püspökvár... Utoljára márciusban jártam nála. A várószoba most is tele volt sorsüldözött emberekkel. Rettegés ült az arcokon. A front lépésről lépésre közeledett... És most történt meg először, hogy nem mosolygott, mikor beléptem hozzá. “Annyi rossz hírt hallottam ma - mondta. A menekülési pánik el fogja érni városunkat is a napokban - aggodalmaskodott. Mi a terve? Elmegy a családjához Szombathelyre? Ugye itt marad? Természetesen bejönnek a Várba”. Aztán arról beszélgettünk, hogy félek-e? “Nagyon” - válaszoltam. “Szegényke! No csak jöjjenek mielőbb hozzám" - próbált megnyugtatni. “Félek - mondtam újra. - Tudom, hogy a frontátvonulás borzalmas lesz, sok szenvedéssel fog járni, de nem fog mindenki meghalni. Nem mintha megérdemelném, de mert tudja, Istennek milyen gyönge, gyarló kis teremtménye vagyok. Nem, én nem tudnék vértanú lenni. És az igazat megvallva, egy porcikám sem kívánja a vértanúságot. Én élni szeretnék". Lassan rám mosolygott, aztán elgondolkodva, nagyon tagoltan ejtve ki a szavakat, ezt válaszolja: "Megértem magát. Bizonyára így is fog történni, mert ennyire hisz." Különös érzéssel jöttem el...

A körülmények úgy hozták, hogy mégis saját otthonunkban maradtunk. Nagyszerdán déltől mi is, és a Püspökvár is, a front vonalába kerültünk. Nagycsütörtökön igen veszélyesre fordult a helyzetünk, ugyanakkor hírt kaptunk, hogy a Várban viszonylagos nyugalom van s Püspökatyánk vár bennünket. A Vár kertjében egy kisebb embergyűrű közepén beszélgetett Püspökatyánk egy orosz őrnaggyal. “Miért nem jöttek mindjárt? Csak nem történt bajuk? Jöjjenek nővéremhez, majd elhelyezi magukat". El kellett mondanunk az átélt eseményeket s ő is a Püspökvárban történteket, majd így folytatta: “Olyan sok jószándékú emberrel találkoztam a harcoló katonák közt. Ez az őrnagy is olyan kedves volt, de már nem tud tovább védelmet nyújtani számunkra, tovább kell indulnia”.

... Újabb harcosok jöttek. "Már megint - csóválta a fejét -. Így megy ez három napja, éjjel-nappal”. A szomszéd helyiségben zajlott a beszélgetés, egy üvegnélküli rácsos ablak volt közöttünk. Az átszűrődő hang egyre erősödött, az emberek ijedten suttogtak. A katonák kiabáltak, a tolmács küszködött. A szóváltás komolyra fordult. Lövés dördült el. Utána pillanatnyi szünet, majd egy sorozat következik... A szöges bakancsok kopogása jelzi, hogy a katonák sietve eltávoztak. Irtózatos csendre döbbentünk.

A merénylet utáni félóra

Az ajtót feltépi a titkár: "Kötszereket!... Steril vattát!" - fordul felém. ... megkérdezem: “Őt találta?” - Bólint. – “Hol?” – “Haslövés”. – “Él még?” – “Igen”...

... Megállok az óvóhely legfelső lépcsőfokán. Rembrandti kép. Lent a mélyben a rosszul világított óvóhely priccsén fekszik Püspökatyánk. Sápadt arcú, megrettent emberek gyűrűje veszi körül. Fején már kötés van. Szeme nyitva. Beszél. Itt fenn nem hallom a szavát. A tömegtől nem tudok a közelébe férkőzni. Vöröskeresztes egyenruhában a nővére hajol fölé... Síró férfiak, zokogó asszonyok jönnek-mennek... “Menekülni innen!” - A tündérpalotából, az azilomból, egyszerre a rémségek háza lett. “Hová?” – “A toronyba, az ő kis kápolnájába! Imádkozzunk ott érte, amíg kötözik.”

... Éjjel is lehet már. A holdfény rávilágít az árva revendára... Csönd van. Az ablakhoz lopódzom. Egy kis embercsoport vonul ki a Várból. Hordágyat visznek. A menet élén fekete reverendás alak: a titkár. Lépéseiket komoran visszhangozzák a falak... A lépések zaja belevész a csöndbe, az árnyékokat felissza a sötétség. A Duna méltóságteljesen folyik tovább, egyre tovább... Csak néhány lövés dördülése töri meg a csendet. Győr ostroma végetért...

Robotra visznek ... húsvét hétfőjén a görnyedthátú robotosok között végigmorajlik: “Meghalt a püspök!” ... Nem láttam a koporsóban, nem láttam, mikor a sírba tették a Jó Pásztort, aki életét adta juhaiért. Magam előtt látom a Püspökvár falában a mi kis reliefünket:

"Mert nem engedte, hogy egy is elvesszen közülük".

Megrémülök a gondolattól, hogy fél évvel előbb táblára vésettük vértanú halálának próféciáját. Beteljesedett...

Apor Vilmos
Apor Vilmos
Püspöki címerének jelmondata:

A kereszt erősíti a szelídet -
és szelidíti az erőset.

 <  home top  /\ 

BLESSED VILMOS APOR

Lőrinc Orosz

The first in the Twentieth Century to be raised to the Altar, Vilmos Apor became the thirty-eighth Hungarian to be so honored and the third Bishop of Győr who died a martyr's death. The other two died in the battles of Muhi, (against the invading Mongols), and Mohács (against the Turks).

Some biographical data: he was born in Transylvania on the 29th of February 1892, to a leading family of the region. Educated by the Jesuits in Hungary and Germany he completed his theological studies in Innsbruck, Austria. One week after ordination on August 24, 1915, he is already a chaplain in the city of Gyula. After a short service on the trains transporting the wounded from the Russian battlefront and a year as a prefect of the Seminary, he found himself once more back in Gyula, this time as Pastor.

It was in the same city of Gyula he received his Bishop's hat on February 24, 1941. He was murdered by the Soviets, and died on April 2, 1945, Easter Monday.

Among the rapidly changing circumstances of World War II, the martyred Bishop proved to have a visionary's gasp on events. His unwavering determination to follow in Christ's footsteps was a strong influence on the young Seminarians in his charge. He was a staunch defender of Catholic values and of religious education even in the confused and most dangerous times after World War I, when the "Dictatorship of the Proletariat" was proclaimed in Hungary. His energetic and confident insistence saved a number of prisoners from execution by the Rumanian military, when he traveled to Bucharest and saw Queen Maria of Romania, winning freedom for the Hungarians imprisoned in the camps of Romania.

Social problems were always at the center of his keen awareness. He hid his aristocratic background by a constantly humble and friendly bearing, giving confidence to all who would approach him. There exists a painting of his act of untying his shoes and giving them to a poor person he met, who had none. Serving others was his life's meaning. Recognizing the influence of the Press, he started "Church Announcer" in 1921. In his region, he organized the Hospital- and Prison Missions. The strengthening of the Catholic Faith in rural areas, was accomplished by regular Missions held at village churches.

He personally taught classes in religion to lead to God and to strengthen the faith of as many young people as possible. The series of large-scale "Catholic Conferences in the Lowlands" fermented considerable religious activity and interest.

He realized that the many projects to be accomplished made the presence of male and female religious orders imperative. His vision had europe-wide dimensions. Just as no terrorist activity could intimidate the young priest in the city of Gyula, his voice could also not be silenced later, when he was bishop of Győr.


The drift of his nation toward disaster filled him with sorrow. He raised his voice against the dangers of the many "isms" which were increasingly offered to his flock. It became obvious to him that the teachings of the Catholic Church should be practiced in political life by the leaders of the nation. He strongly felt the duty of the Church regarding the anti-Jewish laws promulgated at the time. He protested and incessantly lobbied personally for the persecuted. He would not be seen at any location with those in power, and hid the persecuted in the shelter of his residence. Threats by powerful politicians soon came, as expected, but events were too far advanced by then.

The Shepherd stayed with his flock, even at the approach of the battlefront. His priests also held out, and stayed put during the battle. Not one of them left the country, abandoning his parish. Aware that sooner or later he has to confront the occupying Russian military, brutalizing the population, he said at one occasion: One has to die sooner of later anyway, so it might as well be at such an occasion that one gives up his life. His sacrifice was accepted by the Father on Good Friday 1945, as the Bishop was defending the honor of the girls and women in the shelter of his residence. One of the machine gun bullets he received was fatal. He expressed gratitude that the Lord gave him such a Good Friday. His last words were: I offer all my sufferings for others, as an atonement. I ask the Lord not to hold the crimes they commit against the Church in their blindness, against them. The good shepherd gives his life for his sheep.


After all those years, on November 9, 1997 it felt good to be a Catholic, to be a Hungarian, and to be on St. Peter's Square in Rome. It felt good to have come from the same place he did, our hearts were full of joy that we belonged together, and that the powers of darkness did not, after all, prevail against this holy person. His Bishop's motto was: The Cross gives strength to the weak, and meekness to the strong.

We carried much joy back home with us, as happy is the nation which has such examples before it. Let his example and martyrdom be the seed of the renewed Church in Hungary!

From the Hungarian by István Sándor

 <  home top  /\ 


Design & Content © 1993 Hungarian Online Resources - HunOR -, formerly known as UMCP Hungarian American Student Association
Fotóink, írásaink és grafikáink szerzôi jogvédelem alatt állnak © 1993 Amerikai Magyar Szôvetség: Magyar Online Forrás