Newsroom
Friss Hírek
Project
Tervezet
Folklore
Folklór
Genealogy
Genealógia
 
  HIR HAL Lists HAN Events HAL Folklór AHM AHFC Honosítás / Dual Citizenship
   HUNGARY

> Hun / Székely Írásmód
> Csángó Magyarok
> Mohácsi vész / Turkish conquest
> King Lajos II
> St. Piroska
> 1956 Hungarian Revolution
> Revolution '06
> Dr. Ilona Tóth '56 martyr

> Ady Endre
> Áprily Lajos
> Arany János
> Babits Mihály
> Balassi Bálint
> Baróti Szabó Dávid
> Bartis Ferenc
> Berzsenyi Dániel
> Eötvös József
> Illyés Gyula
> József Attila
> Kányádi Sándor:
> Kárpáti Piroska
> KOCSIS GÁBOR
> Komjáthy Jenő
> Korondi F. János
> Petőfi Sándor
> Radnóti Miklós
> Radnóti miklós
> Reményik Sándor
> Szentmihályi Szabó Péter
> Tompa László
> Tóth Árpád
> Többi
> Vörösmarty Mihály
> Wass Albert
> Weöres Sándor


   HALists/MAListák

Topics - Témakörök

E-mail Address:
Real name:
go
   Related


2017 Szeptember 22 (Péntek) - Móric névnapja Search for: in

Mit tudunk a hun vagy székely írásmódról?

Az effajta írásban a beszéd hangjait jelölo betuk merolegesen, ferdén, vagy ív alakban húzott vonalakból tevodnek össze. Az írásjeleket késsel metszették vagy "rótták" rendszerint fadarabokra: lapocskákra vagy botokra. Kör alakú jeleket lehetoleg nem használtak, mert ilyen esetben a fa rostjai kihulltak, és a betuk olvashatatlanná váltak. Hasonló okból nem írtak fára szál irányában. Az alkalmazott írásjelek korlátolt számára való tekintettel a rovásjelek nagy konzervativizmust mutatnak: mindig ugyanazokat a betutípusokat látjuk forgalomban, legfeljebb a nekik tulajdonított hang-érték változott íróiskolák szerint (Id. az 1. sz. táblát).
Az íráshoz használt anyagot -- a fát -- mindenütt megtalálták, és az írást gyorsan elkészíthették, "felrótták". De ha ido boven állt rendelkezésre, akkor az ünnepélyesebb dolgokat, mint Istenre vagy királyra vonatkozó feljegy-zéseket nem fába, hanem kobe, aranyba vésték. Olyan rovást is ismerünk, amelynek hordozóanyaga az eredetileg nedves agyag, melybe íróvesszovel nyomkodták bele az írásjeleket. Utána az agyagot kiégették, és így kokemény, idotálló, örökös okmányra tettek szert. A rovást -- betuinek mértani alakja miatt -- a nem magyar tudósok mértani vagy geometrikus írásnak nevezik. A magyar nyelv azonban megtartotta az akkoriak által használt nevet, és a rovást ma is rovásnak nevezi.
A rovásírás nemcsak a Duna-medencében volt használatos. A hun korszakot jóval megelozoleg, az idoszámítást megelozo évezredekben is használatban volt az ókori világ több területén. Emlékei ránk maradtak a Vörös-tenger nyugati partvidékén és Dél-Arábiában éppen úgy, mint Iránban és a Fekete-tenger felett a Magyarország felé vezeto egész útvo-nalon. Hasonlóképpen megmaradtak emlékei a másik útvonal mentén is: Egyiptomban, a Földközi-tenger keleti partvidékén (Szíriában, Föníciában, Kánaánban), Kréta és Ciprus szigetén, a Balkánon, és ezen a módon írtak az Appenin-félszigeten (Itália) megtelepedett etruszkok (hetruri) is. A rovásírás tehát igen régi módja a gondolat-közlésnek és oshazája nem Nagy-Ázsia, hanem a Régi Kelet.3
3) A Vörös-tenger vidékén használt jelek hangértékét táblázatosán közli 52m. I. 114, 115. A Földközi-tenger mentén használt jeleket meg-találjuk egyebek között 2m. 191 sk. Az etruszk jelek kulcsát adja 150m. 259. A krétai és cipruszi jeleket tárgyalja 29m. egész kötete. A magyar rovásjeleket a rokon jelekkel együtt megtaláljuk
162m. 157 és egyéb oldalain, valamint 44m. dolgozatában. Az egyiptomi rovásírás predinasztikus emlékei közül mintegy ötven darabot látunk 59m. 202. A mai ábécé kialakulását a rovásból bemutatja az "Evolution of the alphabet A to Z" címu tanulmány (Westvaco Inspiration 215. sz. U.S.A.).
A rovást Magyarországon az Árpád-korban széltében használták, sot még a 16.-17. században is, foleg a vidéki közigazgatásban. Erre rengeteg okleveles bizonyíték áll rendelkezésünkre, valamint az a körülmény, hogy a legfontosabb állami adót a beszedés módjáról "rovásadónak" nevezték, és a befizetésekrol szóló nyugtákat rovással állították ki (5m). Amidon adóról beszélünk, ma is a "kirovás" szót használjuk (Kirótták rá az adót, rovásban részesült, sok van a rovásán, stb.). A rovás magyarországi használatára fényt vetnek azok a világviszonylatban is egészen páratlanul álló 16. és 17. századi latin nyelven írt tanulmányok, foleg Telegdi János "Rudimenta" c. munkája, amelyek a rovás elveit tudományos pontossággal összefoglalják. Tulajdonképpen ezek a magyar szerzoktol való tanul-mányok segítenek bennünket abban, hogy a Régi Kelet összes mással-hangzós írását megértsük. A rovás magyarországi szerepét bizonyítják végül azok az írásos emlékek, amelyek korunkra maradtak. Sok nincs belo-lük, mert az enyészetnek erosen kitett faanyag egy két évtized alatt elkor-hadt, és vele együtt elpusztult a megszámlálhatlan mennyiségu magyar történeti okmány. A magyar rovásgyakorlat fennmaradt emlékei ezért nem a fadarabokra írt szövegek, hanem kobe vésett, falra festett vagy papirosra tintával írt szövegek. A hunoktól ránk maradt rovásos emlékek viszont mind aranyba vésett feljegyzések, és nagyrészt az uralkodócsalád törté-netére vonatkoznak, mint alább bemutatjuk. A rovást tehát éppen olyan joggal nevezzük magyar írásnak, mint a hun vagy székely írásnak.
A rovás a képzoket és ragokat használó, úgynevezett ragozott vagy szintetikus nyelvek szerkezetéhez igazodó írás, nem pedig az analitikus nyelvekhez. Rövidítései tehát más nyelvekre nem alkalmazhatók. Ezért ha valamely nem ragozó nyelv kölcsönveszi, csak a hangok jeleit tudja felhasználni, de nem a rövidítéseket. Az ilyen átvett írás, mint amino a germán rúna is, rendszerint elszegényedett rovás, halvány fénye a ragozott nyelvek által használt szellemes formának. Ez a körülmény egyúttal felhívja figyelmünket arra, milyen nép találhatta fel a gondolatközlés emez eszközét, amibol mai ábécés írásjeleink megszülettek. Úgyszintén megmagyarázza, miért éppen a rovással írt keleti szövegek elott állnak a magyarul nem beszélo tudósok teljesen tehetetlenül, és miért hevernek a múzeumokban az ilyen módon készített okmányok mind a mai napig olvasatlanul. A magyar tudósok számára ezen a téren óriási kutatóterületet tart fenn az ido.
Akármilyen gyakorlatában nézzük a rovást: szkíta, hun, székely, magyar, iráni, Vörös-tengeri, föníciai, krétai vagy etruszk alakjában, az mindig a következo elveket alkalmazza. 1. Az írás csak a mássalhangzókat jelöli következetesen, a magánhangzókat nem. Utóbbiakat -- akárcsak a magasabb fokú gyorsírásban -- teljesen mellozni lehet. E jellemvonása miatt az írást tudományos körökben mássalhangzós vagy "konszonantális" írás-rendszernek is nevezik. A kiolvasáshoz szükséges magánhangzókat az olvasónak kell pótolnia, beleolvasnia a szövegbe, miként a gyorsíró is teszi. A Barabás és Aladár neveket tehát így írták: B-R-B-S és L-D-R (a köto-jeleket mi tettük a betuk közé). A szavakat a mai ábécé betuivel úgy írjuk át, hogy az eredetiben kiírt hangokat nagy betukkel, a pótolt hango-kat kis betukkel adjuk, tagolva az összetartozó írásjelek szerint, így: Ba-Ra-Bá-S és aL-aD-áR, szükség eseten mai helyesírással megismételve: Barabás, Aladár. A pótolandó magánhangzók beillesztése annak számára, aki ismeri a szöveg nyelvét és tisztában van az írás szabályaival, egyszeru dolog és segíti abban nyelvérzéke. A hangok beillesztése a nyelv törvényei szerint történik, ahogyan a hangrend és hangilleszkedés megköveteli. Ebbol egyúttal világos, hogy aki nem tud magyarul, rovással írt szöveget sohasem tudhat pontosan elolvasni, még kevésbé ábécére úgy átírni, amint értelemszeruen kell.
2. Mivel a magánhangzók elhagyása a helyes olvasást néha kétségessé teszi, idok folyamán kialakult az a szokás, hogy a szövegben a kritikus helyeken egy-egy magánhangzót is jelöltek. Eleinte csak az A hangra volt jel, s ez szolgált bármilyen magánhangzó jelölésére, értéke tulajdon-képpen csak ennyi volt: itt egy magánhangzót kell beolvasni. Késobb külön jele lett az E meg az O hangnak is. Ennél több kiírt magánhangzó nem szokott elofordulni, így az O mindvégig jelenthetett o, ó, ö, o; az E e, é, i, ü hangot. A magánhangzók mindegyike csak a modern ábécé hatása alatt kapott külön jelet, amikor a rovásírás tulajdonképpen már kiment a divatból. Mivel magánhangzók nem szerepelnek az írásban, minden mássalhangzó voltaképpen szótagot ír. Ez azt jelenti, hogy a mássalhangzót egy eléje vagy utána tett magánhangzóval olvashatjuk, ha a szöveg így kívánja. Az R jel tehát írhatja az aR, áR, eR, éR, ÍR, oR, ÓR, úR, uR szótagot, vagy a Rá, Re, Ri, Ró, Ro, Ru hangcsoportot. Hogy adott esetben az írásjelet melyik hangértékével kell olvasni, a szöveg többi része dönti el. Ezért a rovott szövegek helyes olvasásának egyik legbiztosabb ismérve az, ha a szöveg értelmes eredményt ad. A rovást ebbol a szempontból nézve, szótagírásnak is nevezik.
A rovásírás 3. felépítési elve szerint mindig fonetikus és nem etimologikus. Vagyis úgy írták a szavakat, amint azokat kiejtették (mely leginkább a dunántúli nyelvjárásra emlékeztet). Mássalhangzó-torlódás és orrhang esetén az elso mássalhangzót rendszerint kihagyták, mintha pl. "elment" és "zöld" helyett azt írnánk, hogy: "emet" és "zod", vagy még inkább E-M-T és Z-D. Az ilyen kihagyásokat szaknyelven hangugratásnak mondjuk.
Nagyon fontos tudnivaló dolog 4., hogy a rovásban az egymásután következo jele-ket, foleg tehát mássalhangzókat, nem mindig írták ki külön-külön a maguk saját teljes jelével, hanem egybeolvasztották a szomszédos jellel, szaknyelven szólva "összerótták" a két mássalhangzót. Néha három mássalhangzót is találunk egybeolvasztva, ami a közbeillo magánhangzókkal teljes szót is írhat. Nem hiába mondották a rovás 16. és 17. századi mesterei, hogy ok kevés jellel sokat tudnak mondani. Az összerovás azonban nem akárhogyan történt, hanem meghatározott szabályok szerint. Ha pl. két írásjel közül az elso meroleges vonallal fejezodött be és a következo meroleges vonallal kez-dodött, két méroleges helyett csak egyet rajzoltak meg, amit közösnek tekintettek, és erre a közös szárra kapcsolták az írásjelek járulékos részeit. Olyasfélképpen, mintha a mai M és B betunket közös szárral írnók, monogramszeruen. Különösen az S, R és T rovásbeli jele alkalmas a szomszédokkal való összerovásra. Az ilyen összeházasítás a jó rovás egyik ismertetojele, de a mai olvasó számára egyúttal a jó nehéz feladatot is jelenti.
Mindezekhez hozzá kell tennünk a rovás 5. jellemzo vonását: ebben az írásban az egyes szavak nincsenek egymástól térközzel elválasztva, sem a mondatok nincsenek írásjelekkel (vesszo, pont) tagolva. Itt mindent egyfolytában írtak, legfeljebb díszítés céljából tagolták a szöveget. Ebbol sok nehézség és félreértés keletkezhet az olvasásban. A "jólegyél" hang-csoportot például olvashatjuk "jól egyél" és "jó legyél" kifejezésnek egy-aránt. Ha nincs további szövegrész vagy más támpont, nem is tudjuk megmondani, melyik az igazi olvasás. Azonban erre a gondra is volt egy nagyon agyafúrt szokás, hogy bizonyos írásjeleket általában csak a szavak végén alkalmaztak, de ugyanazt a hangot a szavak belsejében más jellel írták. Van például szóvégi K, van szóeleji és szóközi K. De ebben sincs általánosan és szigorúan követett szabály. S ha még bizonyos értelem felol még mindig tanácstalanok lennénk, ebben segítségünkre van a magyar nyelv szerkezete. Tudjuk, hogy a tárgyeset ragja a T, a többes számé a K. Tehát ahol ilyet látunk, feltehetjük, hogy egy-egy szó végzodésével állunk szemben. S ha már egy szót kifogtunk, a továbbiak megállapítása a logikai vonalon megteheto. De a helyes megoldás dönto ismérve -- hang-súlyozzuk -- az, ha a szöveg olvasása összefüggo, értelmes egészet eredmé-nyez.
Végül 6., az írás iránya is eltér a mai balról jobb felé tartó szokástól. Rovásszövegeket általában jobbról balra írták, s így is kell azokat olvasnunk, jobbról bal falé. De ez sem állandóan betartott szabály mert van balról jobbra tartó rovásszöveg is. Ez utóbbi esetben azonban az írásjelek tükörképét szerkesztették meg. Ezért minden rovásszöveg olva-sásakor elso dolog eldönteni, milyen irányban kell a szöveget olvasni. Erre nézve az írásjelek állása a biztos kalauz. A rovás hajdan nagy tudomány volt. Mi itt csak fobb elveit jeleztük, de aki annak minden csínját-bínját meg akarja ismerni, legjobban teszi, ha Telegdi "Rudimenta"-ját olvassa el, Sebestyén Gyula és Csallány Dezso szakavatott fejtegetéseivel együtt, és maga is olvas eredeti rovásszövegeket.
Amidon bemutatjuk a hun idokbol eredo, és rovásjelekkel magyarul írt szövegeket, vagy az 5. századnál is régibb, idoszámításunkat megelozo évezredekbol származó magyar szövegeket, meglepetéssel fogjuk észlelni, hogy azok fonetikus kiejtéssel, de mégis milyen -- a mai magyar fülnek is értheto -- jó magyarság-gal szólnak hozzánk.
Elso pillanatra mindez érthetetlennek tunhet a kedves olvasónak, hiszen tankönyveink szerint az eddig ismert "legrégibb magyar nyelvtöredékben", az 1055-ös tihanyi alapító oklevélben eloforduló magyar kifejezések olyan formában vannak meg-örökítve, amibol nyelvészeink a magyar nyelv kezdetlegességét állapították meg. Szerintük abban az idoben a ragok még nem kapcsolódtak a szavak tövéhez és a szavak végén még ott szerepelt a röviddel utóbb elhagyott befejezo magánhangzó, mint ez a FEHERU UARU REÁ MENEH HÓDÚ UTU REÁ kifejezésben is látható, ami a "Fehérvárra meno hadi útra" lenne mai írással. A nyelvészeknek a tihanyi alapító oklevéllel kapcsolatos megállapítása azonban nem fedheti a valóságot. Hiszen csupán ez az egyetlen ilyen gyötrelmesen írt magyar nyelvemlék, viszont minden utána következo írásban a nyelv a mai ismert formájában jelenik meg. Gondoljunk csak a Halotti Beszédre, "elso eddig ismert nagyobb összefüggo nyelvemlékünkre", melynek grafikája a képzoket és ragokat a maguk helyén tünteti fel, összeforrasztva a szók tövével. Egyébként is semmi támpont sincs arra, hogy a tihanyi oklevél magyar szavait olyan kiejtéssel kellett volna olvasni, mint az írás (grafika) azt sugalmazza. Ellenkezoleg!
A szöveget úgy olvasták, ahogy ezt a mai jegyzése alapján tesszük. A helyzet a következo: a 11. század folyamán a rovásírás a nyugati kereszténységre való áttéréssel fokozatosan háttérbe szorult a latin betus írás mellett. Az írnok, aki a fent idézett magyar kifejezést beiktatta latin szövegébe, még a rovás szellemében gondolkodott, és töké-letesen annak szellemében írta le mondanivalóját ábécés írásjegyekkel, a mássalhangzós elemekre építve grafikáját. Rovással így nézett volna ki írása: Fe-He-Ru Va-aR-Ra Me-Ne-H Ho-Da iT-UR-A és ennek szabályos kiolvasása pontosan a "Fehérvárra meno hadi útra". A gyötrelmes lejegyzés (grafika) tehát nem a nyelvi állapotot tükrözi, hanem a rovásról a latin ábécére való átme-netet, és a vele kapcsolatos pillanatnyi zavart.
Szemelvények a székely-magyar rovásírás emlékeibol
A rovással írt székely-magyar szövegek legnagyobb részét már több ízben beható vizsgálat tárgyává tették, és az eredményeket a szövegek másolatával együtt összefoglaló tanulmányban is közreadták (162m.). Néhány ilyen megoldott rovásszöveget az alábbiakban bemutatunk, mint-egy bevezetésképpen a hunoktól származó szövegek vizsgálata elott, hogy így gyakorlatban is lássuk az írás és olvasás módszerét. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezek a székely-magyar szövegek a rovás legutolsó hasz-nálati korszakából valók, a 16. és 17. századból, amikor már a magánhang-zókra is külön jelek voltak forgalomban, vagyis az írás majdnem teljes ábécéssé bovült. Ezekben a szövegekben tehát csak ritkán találunk hangugratást és összerovást.
Az 1. sz. táblánkon a rovással írt elso sort (No. 1) jobbról balra olvasva így írjuk át mai ábécénkkel: F-E-Re-N.C E-S-P-E-R-E.S P-A-R-A-N--CS-O-L.T N-E-K-Ü(n)-K. Ugyanezen az 1. sz. táblán a második mutat-ványszöveg a Miatyánk elso mondatait adja, így: "Mi atyánk ki vagy menyegben, szenteltessék meg a te neved. Jo jön el a te országod." Ugyanott a harmadik példa egy emlékkönyvbe írt szöveg: "Légy hu mind haláliglan és teneked adom az egeknek koronáját."
A 3. táblánkon az Udvarhely megyében levo enlaki templom mennyezetére festett rovást mutatjuk be. A felirat az unitárius vallás alapveto hittételét közli, amely szerint Isten-nek csak egy személye van és nem három, mint a katolikus vallásban. A mennyezet egy másik kockája ugyanezt a tételt latinul mondja: "In honorem unius veri Dei" és "Deus unicus*" változatban. A rovással írt sorok alatt köcsögbol kiemelkedo tulipánt látunk, körülötte rajzos ábrá-zolással. A festményt négyszögletes keret veszi körül.
Mit és hogyan kell olvasnunk? A keret mentén, kívül, mind a négy oldalon is rovásjelek vannak. A saroknál levo jelek ezt az összerovott szót írják: eGYETLEn; a keretoldalak közepén viszont ezt: eGY. Négyszer ismétlodik tehát az "egyetlen egy" kifejezés. A kereten belül levo két vízszintes rovássor jobbról balra, a saroknál lévo "egyetlen" szóval kapcsolva azt írja:
EGYETLEN EGY A-Z I-S-T-E-N.
A rovás alatt elhelyezett második szöveggel az eddigi vizsgálók egyál-talában nem foglalkoztak. A képet díszítésnek vélték, amit egy helybeli asztalosmester pingált "a köznépünknél oly kedves és máig is divatos tulipános modorban, s amennyire a falusi muvésztol kitelhetett, oly díszesen kifestette" (162m. 120). Tüzetesebben megnézve a dolgot azonban kiderül, hogy a kép nem is olyan egyszeru falusi pingálmány, mint aminonek az elso pilla-natra látszik, hanem az is írás, az is az unitárius hitelvet ismétli, de nem rovás jegyekkel, hanem képekkel! Itt tehát eloször van alkalmunk osi típusú képírásos szöveget szemlélni!
A képírás technikájáról pár mondatot kell mondanunk, hogy a szöveg olvasásához szükséges elemi tudnivalókat idézzük. Az effajta írásnak az alapelve az, hogy konkrét tárgyakat ábrá-zolnak, azok nevét korhuen kiejtik, de a nyert szavak alatt nem az ábrázolt tárgyakat értik, hanem oly szavakat, melyek velük összecsengnek. Olyasféle-képpen, mintha azt akarnók írni, hogy "meghal", és erre a célra a mák és hal ábrázolását használnánk, amint a képrejtvényekben is szokás.
A jelen esetben szükséges tudni, hogy a mai köcsög régen "ketseg" volt a kiejtésben, és tudni kell azt is, hogy régen a P és V hangok egymással cserélodhettek. Ezek után már olvashatjuk is a kép írását. Legkönnyebben értjük a középso sávban levo képeket, alulról felfelé haladva, az "egy" szóval elindulva, és a "köcsögöt" meg a "tulipánt" egybeolvasva, íme: EGY KÉTSÉG TULI-PAN, mai helyesírással "Egy kétségtelen van" -- vagyis Istennek egy személye kétségtelenül van, de több nincs. Bizonyára még mást is mond ez a bonyo-lult kép, de azt egyelore nem tudjuk elfogadható módon megfejteni. Ennyi is elég azonban ahhoz, hogy belássuk, miszerint az említett diakónus nem volt olyan együgyu asztalosmester, mint amilyennek feltételezték. A diakónusnak hatalmas nyelvtani, hangtani és írástechnikai tudása volt, és olyan tekervényes észjárása, hogy ot mai tudományos felkészültségünkkel is nehezen tudjuk követni. Ilyenfajta nehézségekkel majd sokszor találjuk még szembe magunkat.
Az enlaki templom dísze azt mutatja, hogy az osi írásrendszerek közül nemcsak a rovás, de a képírás sem halt ki a modern ábécé felvételével, hanem mindketto menedéket talált a népmuvészet végtelen birodalmában, ahol mind a mai napig tovább élnek és gazdagon virágoznak. Nyilvánvaló
tehát, hogy hallatlanul régi szellemi örökséget oriznek számunkra az írásos térítok, madaras párnák, beszédes kopjafák, tulipános ládák, jelzett lepedok, meg a mértani jelekbol mintázott szonyegek, a pávaszem, a három-szögbe rajzolt szem, a puffos ujjú blúzok, a hétfodros szoknyák, sajátos alakú és színu zászlók, az oroszlános címerek, sot maga a magyar állam osi címere is. Szeretjük ezeket a díszeket, tudjuk, hogy osmagyar dolgok, de már nem értjük üzenetüket. Ezeket a fontos történeti okmányokat írás-történeti szempontból még nem vették vizsgálat alá, pedig roppant ígéret rejtezik bennük.
A népmuvészeti munkákról ismeretes, hogy Nagy-Magyarország minden területén elofordulnak. Ebbol arra következtethetünk, hogy a régi írás, amibol a mai népmuvészet táplálkozik, nemcsak a székelyek és hunok tulajdona volt, hanem ismerte azt minden keletrol jött magyar néprész, amelybol a mai magyarság ötvözodött. Mindezt meggondolva, a szkíta, székely, hun vagy magyar írásnak azonossága kapcsán a történeti össze-függések olyan láncolata rajzolódik ki szemeink elott, amely nem sejtett eredményekre vezethet bennünket. Ezzel az útravalóval elindulunk most a hunok által hátrahagyott írásos okmányok megvizsgálására, amelyeket kárpáti országukban készítettek mintegy nyelvük örök tanúbizonyságaként, és kilétük igazolására.
A hunok rovással írt magyar nyelvu okmányai
Magyarország igen gazdag hun idokbol származó régészeti leletekben. Területén tárták fel a legtöbb hun emléket, és ott találták meg e nép kultúrájának legkimagaslóbb bizonyítékait. Nem véletlen ez, hanem nagyon is természetes, hiszen a Kárpát-medencében volt a nyugati hun birodalom súlypontja, ott székelt a dinasztia, és onnan uralkodott a három nagy hun király: Oktár, Rúga és Atilla. A hun királyi nemzetség az Alföldön, a Tisza és a Maros összefolyásánál, a mai Szeged környékén lakott. Szájhagyomány szerint ezen a vidéken egyes hun sírokból annyi arany kincs bukkant elo, hogy a helybeli lakosság talicskaszámra hordta szét, mielott a hivatalos régészek a helyszínre érkeztek. A herdálásból megmenekült és múzeumokba került hun kincsek azzal a sajátsággal bírnak, hogy igen gyakran írásos feljegyzéseket tartalmaznak. Ezek az aranyba vésett szövegek alkotják a hunok hiteles történeti okmányait és mi az alábbiakban megkíséreljük azokat szólásra bírni.
1. számú hun nyelvemlék. -- Ez az elso hun szöveg egy 9 cm magas üst alakú edény talpára van írva (Id. 4. táblát). A kehely sok más tárggyal együtt 1934-ben a Szeged-Nagyszéksós határában feltárt hun sírból került elo. Az egész leletnek e kehely a legszebb darabja. Az oldalán levo kerek ablakocskákban eredetileg drágakövek csillogtak, amelyek a hamvasztásos temetkezés folyamán a tuz áldozatává lettek. Maga a kehely is súlyosan megsérült, de az írásjeleket nem érte bántódás. A régészek egyöntetu megállapítása szerint kétségtelenül hun lelettel állunk szemben. Az esz-tendot azonban, amelyben a temetkezés lezajlott és a kehely földbe került, nem tudták pontosan megállapítani. A sír hun viszonylatban is szokatlanul gazdag melléklete, meg az a körülmény, hogy éppen a Tisza-Maros össze-folyása táján, a hun királyi nemzetség települési területén találták, arra a megállapításra vezette a régészeket, hogy oda fejedelmi személyt temettek. Ki volt ez az elokelo hun fejedelem?
Az apró pontokkal jelzett "poncolt" betuk rovás jelek, melyeket a rovás általános szabályát követve jobbról balra haladva írtak, úgyhogy a szöveget is ebben az irányban, jobbról balra kell olvasni. A jeleket úgy tagoljuk szavakba és úgy írjuk át ábécés betukkel, amint vonatkozó táblánkon bemutatjuk.
A szöveg mai helyesírással így hangzik: "Ezzel öli meg Unga-rok Titánát a szt.-római lány". E döbbenetes hírt véve, azonnal fel kell vetnünk a kérdést, vajon jól olvastuk-e a rovásjeleket? A helyes olvasás elso feltétele az, hogy minden egyes jel hangértéket felhasználjuk, egyet sem hagyva ki, egyet sem módosítva. Jelen esetben ez így történt. A második ismérv az, hogy eredményül értelmes mondatot kapjunk, amelyben a szavak egymással szoros gondolati egységbe kapcsolódnak. Olvasatunk ennek a kívánalomnak is megfelel. Végül harmadszor meg kell legyen az írásnak a korra jellemzo fonetikus grafikája. Ezt is látjuk, írástechnikailag tehát nem lehet az olvasás ellen kifogást emelni. A helyes megfejtésnek azonban tárgyi ismérvei is vannak. Szükséges, hogy a szö-vegben megnevezett események, személyek és körülmények megegyezzenek az egyéb forrásokból hitelesen megismert adatokkal. Ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a középkori források beszámolnak a hun királyi udvarban történt tragédiáról, melynek Atilla lett áldozata azon az éjszakán, amidon egy idegen eredetu, éppen a Római Birodalom területérol származó királylánnyal ülte nászát. A mindig jól értesült bizánci diplomaták is úgy tudták, hogy Atilla király halála nem természetes módon következett be, hanem ot egy haszontalan leány méregpohárral küldte a másvilágra (146m. 91, 153,170). A leány nevét a hagyomány Mikolt és Ildikó alakban orizte meg, ami csak magyar nyelven értheto -- "megölte" és "öldöklo" -- és így az is a tragédiára utal. Szóval a tárgyi körülmények is igazolják a felirat olvasásának hitelességét. Eszerint a birtokunkban lévo kehely, amellyel az elhunyt király máglyáját meggyújtották, Atilla méregpohara. Ez az eredmény világszenzáció.
A budapesti Magyar Nemzeti Múzeum tehát anélkül hogy tudná, az egyik leghíresebb világtörténelmi emléket, Atilla, a nagy hun király méregpoharát orzi, és a magyar régészek, anélkül hogy rájöttek volna, a szegedi határban Atilla király sírját tárták fel!
A nyelvészek is meglepetéssel vehetik tudomásul, hogy 453-ból egy hallatlanul fontos magyar nyelvemlék került elo, amely "elso összefüggo nagyobb nyelvemlékünket", a Halotti Beszédet 750 évvel megelozi. De ugyanez a szöveg azért is világszenzáció, mert belole kiderül, hogy a 4. és 5. században már magyarul beszélo és író népek éltek a Kárpát-medencében, hogy Atilla király a magyarok királya volt, és tökéletesen igaz a krónikák híradása, amelyek váltig ismétlik, hogy a hunok magyarok: Huni sive Hungari.

 <  home top  /\ 


Design & Content © 1993 Hungarian Online Resources - HunOR -, formerly known as UMCP Hungarian American Student Association
Fotóink, írásaink és grafikáink szerzôi jogvédelem alatt állnak © 1993 Amerikai Magyar Szôvetség: Magyar Online Forrás