Newsroom
Friss Hírek
Project
Tervezet
Folklore
Folklór
Genealogy
Genealógia
 
  HAN: News/Event HAL List HAL: Hungary HIR Discussion AHFC Folk Museum (AHM)
   FOLKLÓR

> Bag
> Balladák
> Bodrogköz
> Csángó & Gyímes
> Délalföld
> Domaháza
> Dunántúl
> Felcsík
> Kalotaszeg
> Katona Dalok
> Küküllömente/Szászcsávás
> Marosszék
> Mezőkölpény
> Mezőség
> Mezőség Bonchida
> Mezőség Szék
> Other/Más
> Palóc
> Rábaköz
> Rimóc
> Sárköz
> Somogy
> Szatmár
> Székelyföld
> Szentbenedek
> Szlavonia
> Vajdaszentivány
> VeszpremMegye

Együttesek Honlapjai

   HALists/MAListák

Topics - Témakörök

E-mail Address:
Real name:
go
   Related


   Objectives/Célkitüzések

· Increase exposure of the Hungarian Traditional Culture (HTC);
· Offer "on-line" planning, organizing, & disseminating of HTC events;
· Strengthen & facilitate a world-wide internet HTC community;
· Invite constructive discussions on HTC related topics;
· Promote & advance HTC world-wide.
/magyarul:/
· A Magyar Népi Hagyományok (MNH) ismertetése, leirása;
· A MNH -hoz kötött események tervezése, megszervezése és közzététele megsegítése az interneten;
· A MNH iránt érdeklődők internet közösségének erősítése és fejlesztése;
· A MNH -hoz kötött témák konstruktiv diszkutálása;
· A MNH promótálása világszerte.

2017 December 14 (Csütörtök) - Szilárda névnapja Search for: in

Content of this page:
    Magyarországi népzenekutatás
    A magyar népzene

Magyarországi népzenekutatás

A Kárpát-medence gazdag népi hagyományainak megismerését, felgyűjtését a
múlt század közepén kezdték meg. A nyelvész-gyorsíró Vikár Béla 1896-tól
már fonográffal gyűjtött népdalokat és meséket. Nagyvonalúan kialakított
módszereit nemcsak a Párizsi Világkiállítás alkalmával megrendezett
Ethnográfiai Kongresszus (1900) ismerte el és tartotta követésre méltónak,
hanem olyan hazai zenészek is, mint Kodály Zoltán, Bartók Béla és Lajtha
László, akik az ő útmutatása nyomán indultak el gyűjtőútjaikra. A
hangrögzítés példamutatóan korai bevezetésével és a nemzetközi tudományos
eredmények sikeres asszimilációjával már a század elején korszerű
tudományos módszerek alakultak ki a gyűjtött anyag feldolgozására. A
legfőbb cél: a Kárpát-medence valamennyi etnikumától lehetőleg mindent
fölgyűjteni, majd ezt az anyagot - a szükséges összehasonlító vizsgálatok
elvégzése után - egy nagy, szótárszerűen rendezett publikációban kiadni.

A magyar népdalok rendezése

A nagy mennyiségű lejegyzett dallammal való gyakorlati munka hamar
szükségessé tette a rendezés elveinek kidolgozását is. A munkát irányító
zenészeknek köszönhetően az eddigi szövegcentrikus gondolkodásmóddal
szemben a zenei szempontok léptek előtérbe. Kodály - a nemzetközi irodalom
ismeretében - a korszak legmodernebb megoldásaiból válogatta össze a
magyar népdalanyag természetének leginkább megfelelő rendezési elveket. A
végleges rendszer kidolgozása mégis évtizedekre elhúzódó folyamattá vált,
melynek során több - immár történelmi értékű - megoldási javaslat is
született.

Bartók Rend

A magyar népdalról szóló első összefoglaló tanulmányt Bartók Béla adta
közre 1924-ben A magyar népdal című kötetében. A 373 dallampéldával
illusztrált dolgozat megközelítésmódja leíró-rendszerező, azaz tipológiai
jellegű.

A magyar "parasztdallamokat" - formai alapon [Bartók számára a népdalok
ritmus- és verszakképletei - Kodály korábbi nézeteinek hatására - fontos
szerepet játszottak e csoportok elkülönítésében.] - három nagy stiláris
csoportra (osztályra) tagolta:


A osztály = a régi stílus dallamai
B osztály = az új stílus dallamai
C osztály = vegyes dallamok

Bizonyos módosításokkal erre a felosztásra épült későbbi (1934-40 között
kidolgozott) összkiadási javaslata is, mely a II. világháborúig összegyűlt
mintegy 13.500 dallamra vonatkozott. A dallamok csoportosításának fő
szempontjává a magyar vagy idegen eredet [Az A és B osztály sorrendje
magyar fejlődéstörténetet tükröz, a C viszont az újabb s egyben idegenebb
dallamok gyűjtőhelye.] s ezen belül a történelmi-stiláris fejlődés
ábrázolása lett. Ebben a felosztásban a szótárszerűség elve alsóbb
szintekre szorult.

A zenei szempontok alapján elrendezett Magyar Népdalok (Egyetemes
Gyűjtemény ) a háború közbejötte és Bartók halála miatt kiadatlan maradt.
Jelenleg a Zenetudományi Intézet népzenei gyűjteményének elkülönített,
zárt egységként kezelt részét képezi. Posztumusz kiadását 1979-ben
határozta el a Zenetudományi Intézet. [A 9 kötetre tervezett sorozat első
kötete megjelent Kovács Sándor és Sebő Ferenc gondozásában. Bartók Béla:
Magyar Népdalok (Egyetemes Gyűjtemény) I. (Bp. 1991)]

Kodály "Rend"

Kodály - 1937-ben megjelent A magyar népzene c. tanulmányában - a népzene
stílusrétegeit már történeti-összehasonlító, azaz filológiai alapon
tárgyalta. Bartók összkiadási tervét elvetette, mert a háború után
rohamosan gyarapodó dallamgyűjtemény rendezésére és kiadására más,
szótárszerűbb elvek kialakítását tartotta szükségesnek. Mindezek
kidolgozását azonban már nem vállalta magára, ezért mechanikus rendben
tárolt támlapjainak rendezését átengedte tanítványainak. (Emiatt valódi
Kodály által kialakított és lezárt "Rend"-ről nem beszélhetünk.) A
mintegy 35.000 támlapból álló gyűjtemény a Bartók Rendhez hasonlóan a
Zenetudományi Intézet népzenei gyűjteményének zárt egységként kezelt
része. (Mindkét gyűjtemény másolatai megtalálhatók a nagy Népzenei
Típusrendben!)

Járdányi Rend

Az új - a dallamvonalak rajzát figyelembe vevő - rendszert Járdányi Pál
alakította ki. Ennek legfontosabb elveit A magyar népdaltípusok című
népszerűsítő kiadványában [Járdányi Pál: Magyar népdaltípusok I-II. (Bp.
1961)] ismertette. Korai halála azonban megakadályozta abban, hogy a
módszer érvényességét a teljes magyar népdalanyagra vonatkozóan is
kipróbálhassa. Elrendezett támlapjai beolvadtak a később más elvek alapján
kialakított Népzenei Típusrendbe. A Magyar Népzene Tára dallamtípusokat
közreadó újabb kötetei [Az 1973-ban megjelent VI. kötettől kezdődően.] még
Járdányi elképzelését váltják valóra.

Népzenei Típusrend

A Bartók, Kodály, majd Járdányi által kidolgozott rendszerek mindegyike
tartalmazta azt az igényt, hogy az azonos dallamok variánsai egymás mellé
kerüljenek, lehetőleg történelmi, stiláris rendben. Ezt az alapvető elvet
keresztezte minduntalan a szótárszerűség egyidejű kívánalma.

Az 1975-ben megkezdett legújabb rendszerezés (Szendrei Janka és Dobszay
László munkája nyomán) ezt az ellentmondást küszöbölte ki a rendezés
alapjául szolgáló új típusfogalom kialakításával. Az így kialakított
Népzenei Típusrend, mint a magyar strófikus népdalok központi gyűjteménye,
magába foglalja a Zenetudományi Intézet birtokában lévő valamennyi adatot,
a nyomtatásban megjelent népdalközlések másolatait és lehetőség szerint
más gyűjteményekből nyert másolatokat is, zenei rendszerben, sorszámozva.
(A lejegyzett népdalok száma jelenleg mintegy 150.000 adatra becsülhető.)

A Típusrend két főcsoportra oszlik: "1. főcsoportjába a bartóki 'régi' és
'vegyes' osztály dallamai tartoznak, 2. főcsoportjába az 'újstílusú'
népdalok. A könnyebb kezelés érdekében mindkét főcsoport a dallamok
kezdősorának jellemző szótagszáma alapján kialakított csoportokra oszlik.
Ezeken belül találhatók a 'stílustömbök', s azokon belül a típusrend
alapegységei: a típusok." [A magyar népdaltípusok katalógusa I. (Bp.
1988), 40. old. (Dobszay László bevezetője).]

A Népzenei Típusrend - szakmai közmegegyezés hiányában - nem szolgálhatott
a további Népzene Tára kötetek kiadásának alapjául, eredeti rendeltetése
szerint. Ezért ismertetését - gyakorlatilag a teljes magyar népzenei
gyűjtemény tömör áttekintését - a három kötetre tervezett A magyar
népdaltípusok katalógusa I. kötete kezdte meg.

 <  home top  /\ 

A magyar népzene

Bartók Béla szerint a népköltészet dallamai eredetileg az éneklési
alkalmak szerint élesen elhatárolt csoportokra oszlottak, s ezek
mindegyikének eléggé határozott jellege volt. E csoportok elkülönült
állapota vagy keveredése, megléte vagy hiánya, valamint mennyiségi arányai
ebből következően egy-egy hagyományanyag régiségére is utalnak.

A magyar népdalokra jellemző három csoport:

1. a szertartáshoz kötött ének (az ún. regösénekek, amelyeket a karácsony
és újév közti időszakban énekelnek; a lakodalmi dalok; halotti siratók,
aratási dalok stb.);
2. a táncdallamok csoportja;
3. szertartáshoz vagy különleges alkalomhoz nem kapcsolódó tulajdonképpeni
"dalok", melyeket lírikus vagy epikus szövegre énekelnek.[Bartók Béla: "A
magyar katonadalok dallamai" (1918)]

A határozottan alkalomhoz kötődő dalok a teljes állomány 5-6%-át teszik
ki,[Olsvay Imre: "Zene" in: A magyar folklór (Bp. 1979), 446. old.] a
nagyobb részt az alkalomhoz csak kevéssé (táncdallamok, csúfolók,
paródiák), vagy egyáltalán nem kapcsolódó dallamok jelentik. Ezek az
arányok a román, vagy a balkáni népzenékhez képest - minden régisége
ellenére - újabbnak, modernebbnek mutatják a magyar hagyomány állapotát.

Vokális és hangszeres zene

A hangszeres kultúra szemszögéből szintén elkülöníthetünk jellegzetes
csoportokat. Vannak csak énekelt dallamok (gyermekdal, ballada; sirató és
egyéb énekes szokásdallamok; bizonyos táncok, mint a karikázó, cigány
botoló stb.), ismerünk hangszeren és énekelve egyaránt használatos
dallamokat (táncdal, keserves; egyes szokások dallamai, mint pl. a
betlehemezés, regölés, hejgetés stb.) és léteznek csak hangszeres
(szövegtelen) tánczenei műfajok is (mint például a férfitáncok
kísérőzenéi).

A műfajok archaikusan merev elkülönülése nálunk már ezen a téren is a
múlté. A magyar népzenében az első és főként a középső kategória a
legdominálóbb, ezért egészen természetes, hogy az első gyűjtők számára az
énekelt zene vált a legfontosabbá, hiszen amúgyis: "minden zene kezdete a
vokális zene, amely hosszú ideig egyedüli kifejezője volt az emberek
muzsikális érzésének."[Bartók a "A hangszeres zene folklore-ja
Magyarországon" c. cikkében (1911)] A tisztán hangszeres, szövegtől
független régi magyar tánczene maradványára Bartók már csak a dudások
"aprájának" nevezett közzenéiben vélt rábukkanni. (Ilyenfajta - rövid
motívumokat ismételgető - "abszolút" hangszeres tánczenét, "amelyhez a
táncolók táncszókat kurjongattak", élő formában leginkább románoktól
hallott.)

A néphagyomány zenei "hallásmódjai"

A társadalmi, történelmi, gazdasági mozgásoktól befolyásolt szokások,
szertartások, divathullámok, s a mindezeket jól tükröző dallamstílusok,
műfajok és előadásmódok egymásra rétegződései olyan látványt nyújtanak a
mélyreásó kutatónak, mint a régésznek a simára metszett ásatási tanúfal,
melyen színes csíkok gyanánt rajzolódnak ki évszázadok történelmének
üledékei. Az emberi közösségek tudatában kavargó múlt ugyanilyen gazdag
tarkaságot mutat. S ezen nemcsak a múltbeli emlékek, adatok, információk
puszta halmaza értendő, hanem a középkori, újkori és 19. századi
gondolkodás-, illetve hallásmódok jelenléte és egymással való keveredése
is.

A szövegek és dallamok kapcsolatát vizsgálva is évszázadokkal korábbi
eljárásokra bukkanunk. Ilyen az "énekelt vers" műfaja, amely néhány
évszázada szűnt meg a költészet szinte kizárólagos megjelenési formája
lenni. A műfaj ma is a régi, mondhatnánk évezredes szabályok szerint
működik: a szövegek szótagszám - és nem romantikus, szövegtartalmat
"kifejező", programzenei elvek - alapján, szabadon válogatnak a dallamok
között. Az éneklők sok kész szövegformulát és sok dallamot tudnak. (Ezek
közül valójában a szövegekre, azok mondanivalójára figyelnek leginkább
tudatosan!) A két alkotóelem az előadás folyamán találkozik egymással,
miközben az énekes a lelkiállapotának legjobban megfelelő szövegeket
válogatja össze. Így születik a "közhelyek" gyűjteményéből egyéni
érzelmeket kifejező üzenet, műalkotás.

A zenei tudatvilág vizsgálatakor a hallásmódok két szembetűnő pólusát
figyelhetjük meg:

1. Az egyszólamú, középkorias hallásmód, mely egyrészt a dallamszövés
lineáris elgondolásában, másrészt a hangszeres zenei hangzás
"dallam-dudabasszus-ritmus" hármasságában nyilvánul meg. (Ezt szolgálják:
a duda, a tekerő, a doromb, a citera, a hegedű-gardon együttes, egyes
dunántúli vonószenekarok, vagy a bihari román hegedű-duók, ill. a
máramarosi hegedű-gitár párosok, az eleki klarinét-dob együttes). 2. Az
újkori európai többszólamúság kialakította hallásmód. (Ennek szellemét
tükrözik a szinte modálisan harmonizáló közép-erdélyi vonóstriók,[Vö.
Avasi Béla: "A széki banda harmonizálása", in: Néprajzi Értesítő (1954)] a
kezdetleges, de már funkciósan értelmezett [tonika-szubdomináns-domináns]
harmóniákat alkalmazó dél-erdélyi és dunántúli együttesek, a romantikus
harmóniafűzéssel élő kalotaszegi és felsőmagyarországi együttesek stb.).

E hallásmódok évszázados mintákat követtek, melyek segítségével egy-egy
generáció mindig egészen pontosan és határozottan kialakíthatta a maga
igényeit. Ékes bizonyíték erre a zenész és közönségének kapcsolata. Mit
kellett ugyanis a zenésznek játszania? Azt, ami minden táncoló fejében ott
zengett. Ebből állt a zenész szolgálata. S ha nem jól húzta, baj volt,
mert összezavarta a közösség minden tagjában belülről hangzó muzsikát. (A
zenész sohasem "hagyományőrző", inkább "hagyománykövető"!) Kodály
megfigyelése még szinte napjainkra is igaz: "Hangszeres zenére nézve:
hallgató az egész nép. Ott az előadás egyesek, kevesek dolga. Akár cigány,
akár népbeli a zenész: egyedül, vagy kevesedmagával áll szemben a hallgató
tömeggel. Nem teljesen passzív a tömeg: erre a zenére járja a táncot és
nagyon megérzi, ha nem kedvére való módon játsszák. Ellenőrző, válogató,
meg tudja különböztetni a jobbat. 1910-ben mondta egy fiatal falusi cigány
Erdélyben: legnehezebb az öreg székelynek muzsikálni. Ahogyan ő kívánja,
fiatal cigány nem is igen tudja már."[Kodály: A magyar népzene (Bp. 1973),
81. old.]

Kodály azt is írja, hogy a "cigány sohasem használ: citerát, furulyát,
dudát, harmonikát, dorombot, tekerőt. A pásztorkürt és kanásztülök inkább
foglalkozási eszköz, mint zenei hangszer..."
Ebből kiviláglik, hogy a "hivatásos zenészek", akik az új hallásmód
szolgálatában látnak nagyobb jövőt - hacsak valami különleges okuk nincs
erre - nemigen foglakoznak az elavult divatokkal. A régiesebb hallásmódhoz
kapcsolódó alkotások és az azok megszólaltatásához szükséges eszközök így
leginkább a paraszti öntevékenység terepére szorultak vissza.

Népi hangszerek

A fentiekben vázolt hallásmódokból fakadó igényeket sokféle eredetű és
típusú hangszer, ill. ezek együttese szolgálhatja ki. A tapasztalat azt
mutatja, hogy nem egyszerűen a hangszerek adottságai szabták meg a velük
előadható zene karakterét, hanem a mindenkori kívánalmak, a zenei
hangzásigény alakította ki a használandó zeneszerszámok körét, és
határozta meg azok lehetőségeit.
"Hogy mi népi, azt természetesen nem a primitívség szabja meg, hanem
kizárólag annak alapján döntjük el, mennyire vert gyökeret, milyen
szerepet tölt be a nép zenei életében, szokásaiban. A népi hangszer
fogalma igen tág gyűjtőfogalom; beletartozhat minden hangszerfajta, ősi
vagy újabb keletű, házi vagy gyári készítésű: a levélsípoktól a
klarinétig, a köcsögdudától a nagybőgőig.

A magyar népi hangszer nem attól magyar, mintha csupán nálunk fordulna
elő. [...] A ma ismert hangszerfajták mind ősi gyökerűek és ugyancsak
régóta váltak az emberiség közös tulajdonává. Mindenki örökölte, kapta,
átvette valahonnan. Terjedésüknek még csak nyelvi akadály sem állt
útjában. Egy-egy hangszer tehát olyan mértékben magyar, amilyen mértékben
a mi népünk hagyományába is beépült.[Sárosi Bálint: Népi hangszereink (Bp.
1981)]

A legfontosabb magyar népi hangszerek - Sárosi Bálint csoportosítása
szerint[Uo.]:

1. Idiofon (=önmagában hangzó) hangszerek: deszkadob, kereplők,
facimbalom, kolomp, csengő, láncosbot, cirokhegedű.
2. Membranofon (=rezgésbehozott hártya révén megszólaló) hangszerek:
dobok, köcsögdudafélék, fésűre szorított cigarettapapír, nádduda.
3. Chordofon (húros) hangszerek: citera, cimbalom, tambura, hegedű,
tekerő, koboz, gardon.
4. Aerofon (=levegő rezgése révén megszólaló) hangszerek: levélsípok,
harmonika, szájharmonika, fakürt, trombita, kanásztülök, furulyafélék
(tilinkó, peremfurulyák, pánsíp v. nádimuzsika, lopótök-, ill.
napraforgóduda, harántfurulya, cserépsípok, fűzfasíp, hatlukú furulya,
hosszúfurulya, háromlukú nagyfurulya, kettősfurulya), nyelvsípok (nádsíp,
töröksíp, tárogató, klarinét), duda.

Hangszeregyüttesek

I. Alkalmi csoportosulások (melyeknek nincs hagyomány által megszabott
hangszer-összetételük és létszámuk), pl. citera-együttesek.
II. Állandó együttesek, melyeknek hosszabb hagyományban és nagyobb
területen kialakult egységes karakterük van: meghatározott létszám,
meghatározott hangszerek, valamint sajátos együttes játékstílus. Tagjai
félhivatásos vagy hivatásos zenészek.
1. Hagyományos, de ma már nem jellemző társulások: hegedű-duda,
klarinét-tekerő, klarinét-dob.
2. Egynemű hangszerekből álló együttesek: pl. az országszerte elterjedt
vonós együttesek (hegedű-kontra-bőgő), az ország déli részén és a Duna
mentén hallható tambura-zenekarok, rezesbandák).
3. Vegyes összállítású együttesek (vonós-cimbalmos, vonós-pengetős,
vonós-cimbalmos-fúvós kombinációk).
A közreműködő zenészek szerint két jellegzetes együttes-típust
különböztetünk meg:

a. Cigányzenész együttesek. Hagyományosan hivatásos muzsikusokból állnak,
akik mindig a megrendelők által kívánt zenét játszák. A megrendelők
lehetnek különféle etnikai vagy társadalmi osztályokhoz tartozó csoportok,
akik a legkülönfélébb stílusbeli és repertoárbeli elvárásokkal léphetnek
fel.
A zenekar összetétele a helyi igényeknek megfelelően alakul: hegedű -
gardon, hegedű - cimbalom, hegedű - kontra, háromtagú vonószenekar (prím,
kontra, bőgő). Az országszerte legtipikusabb felállás: vonószenekar, mely
gyakran kiegészüI cimbalommal, esetenként klarinéttal és csellóval is.
Jellemző törekvésük a mindenkori piaci helyzethez (=divathoz) való gyors
alkalmazkodás.

b. Parasztbandák (vagy magyar bandák). E rézfúvós ill. vonós-cimbalmos
zenét játszó műkedvelő jellegű együttesek lényegében a cigány együtteseket
utánozzák. Mivel nem hivatásos művelői a zenének, ezért a divatot kevésbé
tudják követni, emiatt tehát hagyományosabban, "parasztosabban" játszanak
azoknál.
Népzenei dialektusok

A népzene nyelvének földrajzi jellegű tagolódására először a nyelvész
Vikár Béla figyelt fel a század elején:"A dallamok több zenei fő
dialektushoz tartoznak, melyeken belül aldialektusokat vehetünk észre.
Miként a nyelvi - beszélt - tájszólás földrajzilag sokszor egymástól
messze eső területeken oszlik el, úgy vagyunk a zenei tájszólásokkal is.
[...] A zenei tájszólás - vizsgálataim szerint - a mennyire ma
hozzávetőleg vélhetjük, megfelel a nyelvi tájszólásnak, olyannyira, hogy
ettől el sem választható." [Vikár Béla: "Élő nyelvemlékek" (Bp.
1901) in: Ethnographia Klny., (Bp. 1901), 14. old.]

Bartók Béla az ő eredményeit is hasznosítva, már határozottan kitűzi a
magyar népzene főbb dialektusterületeinek határait: "Az egész magyarlakta
terület négy zenedialektus-területre osztható fel:

I. a dunántúli,
II. a felsőmagyarországi a Dunától és Tiszától északra,
III. a tiszavidéki vagy nagyalföldi és
IV. az erdélyi (ideszámítva Bukovinát)

zenedialektus-terület. [...] Megjegyzendő, hogy zenedialektusbeli
eltérések csak az ún. régi stílus dallamanyagában észlelhetők, tehát ez a
felosztás a dallamoknak csak erre a részére vonatkozik."[Bartók: A magyar
népdal (Bp. 1924), VIII. old.]
E felsorolásból csak Moldva magyarlakta területei hiányoztak, ahonnan
akkor még nem álltak rendelkezésére adatok. Domokos Pál Péter, Veress
Sándor és Lükő Gábor gyűjtőmunkája nyomán azután egy ötödik (moldvai)
dialektus-terület határai is kirajzolódtak.

http://www.idg.hu/expo/opera/etno/doc/magyar.html

 <  home top  /\ 


Design & Content © 1993 Hungarian Online Resources - HunOR -, formerly known as UMCP Hungarian American Student Association
Fotóink, írásaink és grafikáink szerzôi jogvédelem alatt állnak © 1993 Amerikai Magyar Szôvetség: Magyar Online Forrás