Newsroom
Friss Hírek
Project
Tervezet
Folklore
Folklór
Genealogy
Genealógia
 
  HIR HAL Lists HAN Events HAL Folklór AHM AHFC Honosítás / Dual Citizenship
   HUNGARY

> Hun / Székely Írásmód
> Csángó Magyarok
> Mohácsi vész / Turkish conquest
> King Lajos II
> St. Piroska
> 1956 Hungarian Revolution
> Revolution '06
> Dr. Ilona Tóth '56 martyr

> Ady Endre
> Áprily Lajos
> Arany János
> Babits Mihály
> Balassi Bálint
> Baróti Szabó Dávid
> Bartis Ferenc
> Berzsenyi Dániel
> Eötvös József
> Illyés Gyula
> József Attila
> Kányádi Sándor:
> Kárpáti Piroska
> KOCSIS GÁBOR
> Komjáthy Jenő
> Korondi F. János
> Petőfi Sándor
> Radnóti Miklós
> Radnóti miklós
> Reményik Sándor
> Szentmihályi Szabó Péter
> Tompa László
> Tóth Árpád
> Többi
> Vörösmarty Mihály
> Wass Albert
> Weöres Sándor


   HALists/MAListák

Topics - Témakörök

E-mail Address:
Real name:
go
   Related


2017 Október 16 (Hétfő) - Gál névnapja Search for: in

 Articles/Cikkek

Tamás Gábor a hazatérésről, az emberek lelkéig eljutó hangról és a dalról, amely szinte himnusz lett Erdélyben
22nd November, 2004 by News

Vissza a melódiához
Tamás Gábor a hazatérésről, az emberek lelkéig eljutó hangról és a dalról, amely szinte himnusz lett Erdélyben
2004. november 20. (23. oldal)

L. Cs.
Az ezerkilencszázhetvennégyben megjelent A Dónát úton nyílnak már az orgonák című lemeze összesen egymillió példányban kelt el Erdélyben. Ő az első és idáig az egyetlen sztár a romániai magyar könnyűzenében annak ellenére, hogy a Securitate zaklatása elől a hetvenes évek végén Svédországba menekült. Negyvenöt éve énekel, egy idő óta zsúfolásig telt házakban koncertezik, és az előadás után percekig tombol a közönség. Romantikus dallamaira a fiatalok is kíváncsiak. Tamás Gábor ma este nyolc órától jótékonysági koncertet ad az Uránia Nemzeti Filmszínházban a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház javára.

Benne van az egész huszadik századi magyar történelem abban, hogy egy Svédországban élő erdélyi énekes Budapesten ad koncertet a kárpátaljai magyar színház megsegítésére.
– Cselényi László barátom, az Uránia igazgatója hívta fel a figyelmemet a kárpátaljai magyar intézmény nehéz helyzetére. Úgy gondolom, hogy a színház alapvetően fontos a magyarságtudat fennmaradásához, ezért örömmel vállaltam el a felkérést.
– Kikből áll a magyarországi rajongótábora?
– Úgy gondolom, a nézők hatvan–hetven százaléka egykori erdélyi lesz, hiszen eddig elsősorban nekik volt alkalmuk megismerni a dalaimat. Igaz, mióta egyes magyar televíziós csatornák kívánságműsorai is játsszák őket, egyre több visszajelzés érkezik az anyaországból. Sokan betelefonálnak ezekbe a műsorokba, és külön megjegyzik, hogy nem erdélyiek, de nagyon szeretik a melódiáimat.
– Menjünk vissza az időben 1959-ig, amikor egy tizenegy éves gyerek meghajolt a kolozsvári román opera színpadán, miután elénekelte Puccini Tosca című operájában a Pásztor-áriát.
– Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot: előbb kiment a kórus, aztán a szólisták, és legutoljára szólítottak engem. Nagyon féltem, de a hatalmas taps után azt mondtam: ezt akarom egész életemben. Kegyes volt hozzám a sors, hiszen tizenegy évesen bekerültem előbb a román, aztán a magyar opera gyermekkórusába (Kolozsváron akkor operában a román, színházban pedig a magyar volt az erősebb-híresebb – A szerk.) Mindig többet akartam, és nem féltem a munkától, így a kórusbeli éneklés mellett, a szólóra vágyva, önszorgalomból megtanultam az áriát is. Meglett az eredménye, mert a több száz gyerek közül engem választottak ki a szerepre.
– Talán a sikernek is köszönhető, hogy nem sokkal ezután a román igazgató kirúgta a zeneiskolából arra hivatkozva, hogy nem kell nekik papgyerek.
– Pedig apám csak főkönyvelő volt a református egyháznál és nem pap. Mindezek ellenére a líceum elvégzése után sikerült a felvételim a kolozsvári konzervatóriumba.
– Azt mesélik, itt beszélték rá az évfolyamtársai arra, hogy énekeljen könnyűzenét is.
– Igen, a kollégáim biztattak, hogy vegyek részt Temesváron a diákok számára kiírt országos könynyűzenei fesztiválon. Ezen már befutott énekesek, neves román sztárok is felléptek, mégis én nyertem egy angol dalt énekelve. Akkor még azt is lehetett.
– Innen egyenes út vezetett a csúcsra: minden fesztivált megnyert, amelyen elindult, zenekritikái jelentek meg erdélyi lapokban, és mikor befejezte a konzervatóriumot, a bukaresti magyar rádió és televízió zenei szerkesztői állása várta. Minek tulajdonítja a sikert?
– Van a hangomban valami, ami eljut az emberek lelkéig. A romantikus, szomorkásabb dalok állnak hozzám közel, ezeket énekelem, és erre vevő a közönség is.
– Szólókarrierje mellett egy ideig volt együttese is, Acustic T 74 néven.
– Egészen addig, amíg Boros Zoltán, a televízió magyar adásának zenei igazgatója elém nem tett három nézői levelet, amelyeket a T 74 együttesnek címeztek, és néhány kartondobozt, amelyekben a Tamás Gábornak címzett levelek voltak. „Döntsd el, hogy melyik úton mész tovább” – mondta, és meggyőző volt az érvelése.
– 1974-ben elképesztő sikert ért el A Dónát úton nyílnak már az orgonák-kal: a statisztika szerint ezt a lemezt minden második erdélyi magyar megvásárolta! Hogyan találkozott Claude Romano, valódi nevén George Sbarcea és Imrédy Géza szerzeményével?
– Akkoriban a Szamos vendéglőben énekeltem a zenekarommal, és bejött hozzám Boros, hogy a Tapsoljuk Kolozsvárt! című zenés varietéműsorban elő kellene adnom ezt a harmincas években született dalt. Nem örültem neki, mert sem én, sem a közönség nem ismerte, és akkor nem is tetszett különösebben. Ahogy elénekeltem, síri csend volt egy ideig a teremben. Megizzadtam, egy örökkévalóságnak tűnt a szünet, aztán kitört a tapsvihar, és azonnal a kolozsváriak indulójává vált a dal. Ott és akkor volt benne valami forradalmi, valami reményt adó, hogy talán a magyarság számára is eljön a május, a jobb jövő.
– Önnek a május helyett a Securitate jött el pár évvel később. Zavarta a bukaresti hatalmat a magyarság körében egyre növekvő népszerűsége?
– Már a tévében dolgoztam, amikor behívott az intézmény elnöke, és megjegyezte, hogy a repertoáromból hiányoznak a Ceausescut dicsőítő dalok. Az is szemet szúrt neki, hogy román nyelven nem szoktam énekelni. Később arra is megkértek, hogy írjak jelentéseket a Securitaténak, de ez alól azzal bújtam ki ideiglenesen, hogy azt hazudtam: válok, ezért depressziós vagyok és iszom. Amikor megtagadtam, hogy egy erdélyi koncertkörúton román dalokat is énekeljek, letiltottak Románia összes színpadáról. Ezt követően Kolozsváron a Malom utcában egy rendőr a nyílt utcán, az összeverődött tömeg előtt demonstratív módon levágta a szakállamat annak ellenére, hogy még a személyimben is szakállas fotó volt rólam. A megaláztatás után adódott egy lehetőség arra, hogy külföldre menjek, és a sikeres európai turné után nem tértem haza, Svédországban kértem és kaptam politikai menedékjogot. A sikerek emléke mellett sok fóbiát is vittem magammal: bőrkabátot például évekig nem tudtam magamra venni, mert az a szekusok öltözéke volt.
– Kevés disszidensnek sikerült az, ami önnek: ugyanazt folytathatta új hazájában, amit otthon abbahagyott.
– Nem volt könnyű: nem nézek ki egy kiköpött svédnek, az ottani zenészvilág nem fogadott tárt karokkal, néha még ma is töröknek, görögnek, rohadt fekete fejűnek szidnak az utcán fajgyűlölő suhancok. Az első hónapokban balett-termekben kongáztam éltes korú hölgyek táncához adva a ritmust. Itt is a szerencse segített: 1978-ban megbetegedett egy énekes a Nobel-díj-átadó ünnepség előtt, és én ugorhattam be a helyére. Ez jó belépő volt, hiszen az efféle eseményeken mindenki ott van, aki számít. Utána már jöttek a felkérések, nagy svéd sztárokkal dolgozhattam együtt. A nyolcvanas évek közepén saját zenekart is alapítottam, amellyel nemzetközi tánczenét játszunk. A zenéből élek, főállásban sétahajókon és kompokon énekelek.
– Új családot is talált az új hazában, egy igazi finnugor famíliát.
– A feleségem, Marita is kisebbségi, hiszen finn származású. Már jól beszél magyarul, akárcsak a fiaim: az első házasságomból született Attila a svéd hadsereg hadnagya, Cristopher pedig még iskolás, és tizenegy éves korában ő is bekerült a stockholmi opera gyermekkórusába. Még nem biztos, hogy a zenét fogja választani, mert óriási tehetségnek tartják teniszben is.
– Soha nem bánta meg, hogy feladta komolyzenei karrierjét?
– Örülök, hogy így alakult az életem. Szerte a világban nagy szeretettel fogadnak a magyarok, és ennek köszönhetően elég jelentős jótékonysági tevékenységet tudok folytatni: egyebek mellett támogatok egy árvaházat Szászrégen mellett, és segíthettem a Kolozsvári Magyar Opera felújítását is. A komolyzene különben megmaradt az életemben, és megpróbáltam átadni a fiaimnak is. Én nem nézem le ezt a műfajt: Paul McCartney mondta, hogy a könnyűzene a mai kor klasszikus zenéje. Amíg ezreket sikerül felvidítanom egy koncerten, addig nincs miért szégyenkeznem. Az előadások után mindig emberek százai várnak meg, hogy megköszönjék azt, hogy ebben a zajos, forrongó világban volt egy felhőtlen estéjük.
– Tizenöt esztendő után léphetett fel újra Erdélyben. Milyen volt a fogadtatás?
– Bár az otthon maradottak azt jelezték, még mindig szeretnek Erdélyben, jó adag szorongással érkeztem haza. Ám a fogadtatás minden várakozást felülmúlt, egyszerűen sokkolt a megtapasztalt szeretethullám és a frenetikus siker. Ha lehet, még jobban féltem a második turné alkalmával, hiszen akkor azt gondoltam, a nagy sikert soha többé nem tudom megismételni: a Dónát úti orgonákkal még egyszer nem állhatok elő, és mi van, ha az új dalaim már nem tetszenek annyira a közönségnek? Ezek különben a két évvel korábbi erdélyi emlékekből születtek, de a sikert illetően fölösleges volt aggódnom. Azóta kétévenként megyek haza énekelni, és lelkészektől, színészektől, tanároktól tudom, hogy tömegek éneklik esküvőkön, keresztelőkön, különféle mulatságokban új slágereimet, az Ó, Erdély, szép hazámat vagy a Hol vagytok régi jó barátok?-at. Sütő András szerint a Gyere velem a Hargitára már szinte himnusz lett. Megmagyarázhatatlan ez a népszerűség, és kényelmes helyzetben vagyok, mert minden turné egyben új dalok forrása is.
– Kik járnak a koncertjeire?
– Hazatérésem előtt arra számítottam, hogy elsősorban a középkorúak és az idősebbek jönnek el, de örömmel tapasztalom, hogy a közönség legalább fele fiatal.
– Mit gondol, miért van ekkora igény a romantikus, egyszerű dallamokra?
– Világjelenség a nosztalgiahullám, egyre több olyan hírt hallani, hogy újraalakulnak vagy megint koncerteznek a hatvanas–hetvenes évek nagy zenekarai. Én azt tapasztalom, hogy a különféle modern zenei kísérletek után az emberek visszatalálnak a melódiához, szó szerint könnyű zenére vágynak a streszszes hétköznapok után. Amikor eljönnek a koncertemre, elsősorban lazítani akarnak, és azt igénylik, hogy elringassam őket. Mostanában gyakran lemegyek a színpadról a közönség közé, és az emberek felé tartom a mikrofont, mert jó látni az együtt éneklés örömét az arcokon.
– Legutóbbi lemeze Hervadó petúniák címmel jelent meg. Az induláskori nyíló orgonák után ez egyfajta lezárást sejtet.
– Szó sincs ilyesmiről, hiszen a hangszálaim kiválóan működnek, erősebbnek érzem magam, mint valaha. Ezt a dalt különben egy sorstársam írta, a Marosvásárhelyről ugyancsak Svédországba elszármazott Somai Sándor. A címével ellentétben nem pesszimista dal, hiszen így fejeződik be: „Tudom, hogy újra lobban szívünkben a láng, kinyílnak újra a hervadó petúniák.” Egyelőre nem gondolkodom a visszavonuláson, és bízom abban, van bennem annyi szakmaszeretet és alázat, hogy idejében búcsúzzam, amikor indokolt lesz. Ez most még nem aktuális, hiszen tavaszra új lemezt szeretnék készíteni, amelyen a saját szerzemények mellett svéd dalokat is énekelek magyarul.
– Ön az első és eddig egyetlen erdélyi sztár a romániai magyar könnyűzenében. Mit gondol, miért alakult ez így?
– Nem tudom a választ, de higgye el, őszintén sajnálom, hogy másoknak nem sikerült hasonlóan sikeres pályát befutniuk.
– Kellemetlen a kérdés, de nem kerülhetem meg: az erdélyi tomboló siker után milyen érzés hajókon muzsikálni?
– Minden otthoni turné után lelki válságba kerülök, hiszen isten tenyeréből kell visszamenni Mr. Senkinek. Ott is megtapsolnak, megvásárolják a négynyelvű lemezemet, de amit ott csinálok – és amiből valójában élek –, az csak iparosmunka. Ez nem jelenti azt, hogy gyengébb a minőség, hiszen a hajón sem lehet szívtelenül énekelni, de Erdélyben a színpadon van a lelkem is.
– A romániai változások után nem gondolt arra, hogy hazatelepedjen?
– Erdélyben már nem vennék lakást, mert bármennyire fáj is kimondani, de az én Kolozsvárom már nem létezik. Pár napja sétáltam a főtéren, és arra kaptam fel a fejemet, hogy végre magyar szót hallok, holott harminc éve ez még fordítva volt: az tűnt fel, ha nem magyarul beszéltek. Harsány, tolakodóan idegen város lett – nem véletlen, hogy megszületett a Gyere velem a Hargitára című dal, hiszen én, aki korábban alig ismertem a Székelyföldet, most ott érzem jól magam. Soha senkinek nem beszéltem erről, de most lettem igazi „bozgor”, vagyis hazátlan: szülővárosomban már nem vagyok otthon, Svédország pedig soha nem lesz igazi hazám. Nemrég vásároltunk egy lakást Budapesten a Rákóczi úton, és fantasztikus érzés volt a napokban ide, az anyaországba „hazajönni”.


Tamás Gábor Kolozsváron született 1948. május 31-én. Lemezei: Még most is visszavárom (1973), A Dónát úton nyílnak már az orgonák (1974 – gyémántlemez), A múltra emlékezem (1996 – platinalemez), Ó, Erdély, szép hazám (1997), Partytime (2001), Várom a májust (2002 – aranylemez), Hervadó petúniák – válogatásalbum (2004). Erdélyben megkapta a „minden idők legnépszerűbb könnyűzene-énekese” kitüntetést, több romániai magyar város díszpolgárává avatta, tavaly megkapta az Erdélyi Vitézi Rendet, és az idén januárban, a magyar kultúra napján Budapesten negyvenöt éves sikeres pályafutása elismeréseként a Magyar Kultúra Lovagja címet adományozták neki.

 <  home add your comment  >  send  +  print  =  top  /\ 

Design & Content © 1993 Hungarian Online Resources - HunOR -, formerly known as UMCP Hungarian American Student Association
Fotóink, írásaink és grafikáink szerzôi jogvédelem alatt állnak © 1993 Amerikai Magyar Szôvetség: Magyar Online Forrás