|
|
| 2010 Szeptember 10 (Péntek) |
Nikolett, Hunor névnapja |
| HIR |
Hungarian Information Resources - Magyar Informació Forrás
|
|
Welcome Guest, please Login here. Only registered users can post messages.
Please register here.
Comments & contributions to improve its content most welcomed |
http://www.mek.iif.hu/
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/zene/citera/citera.mek
TI: A citerajátékról
AU: Pribojszky Mátyás
DT: tanulmány
PD: 1998/11 (elektronikus változat)
SO: Kéziratként a szerzőtől
KW: citerajáték
KW: zeneoktatás
KW: népzene
NT: A tanulmány teljes szövege a CITERA.ZIP-ben van WinWord 6.0-ában is.
//////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR \\\\
Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A
szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát
illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző
vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési
és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják
az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy
ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése
nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják
maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad
terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK
állományából.
Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható,
terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű
alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való
megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és
felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét
kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig
benne kell maradnia.
A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási
szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású,
szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel
kapcsolatban a MEK-L@listserv.iif.hu lista e-mail címén lehet
információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi
Internet szolgáltatásainak URL címei: <http://www.mek.iif.hu>,
<gopher://gopher.mek.iif.hu> és <ftp://ftp.iif.hu/pub/MEK>.
\\\\ HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY ////////////////
Pribojszky Mátyás:
A CITERAJÁTÉKRÓL
"...húrok zsibongó idegeivel
befon megint a citera szava."
(Fodor András: Bűvölt bűvölő)
E tanulmánynak - terjedelméből adódóan - eleve nem lehet célja komplett
citeraiskola helyettesítése, vagy nagyképűen egy újnak a megírása.
Különben is megtették ezt már mások, hozzáértőbbek. A könyv végén - ez
látszik célravezetőnek -, csupán összefoglaljuk azt a sokszínűséget, ami
a citerajátékot jellemezte, jellemzi és - reméljük - jellemezni fogja a
jövőben is. Játéktechnikai vonatkozásokról is csak olyan szintig
beszélünk, hogy az is megértse - s netán felhasználja -, aki e
tanulmányban találkozik először a magyar citerával. Aki többet is szeretne
tudni, az megtalálja a felhasznált irodalom jegyzékében a neki való
szakkönyvet.
A múlt
Nagy utat kellett megtennie a petróleumlámpának, amíg az elegáns
középpolgárság urizáló városi palotáiból eljutott a parasztviskókba, hogy
véglegesen felváltsa a füstölgő faggyúmécsest. Mekkora haladást
jelenthetett ez valaha? - ma elképzelni sem tudjuk!
Miért gondoljuk, hogy nem ugyanígy volt—e a zenével, légyen az énekelt
zene, vagy hangszeres? A falu népe megalkotta a maga szebbnél szebb
dallamait, balladáit, de az alkotás ötletét - hogy nagyzoljunk: ihletét -
valahonnan kapniuk kellett: egy esemény - " Fehér László lovat lopott..."
-, egy pusztító aszály - "Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz..." -,
de lehetett egy szál virág és lehetett... a templomban énekelt zsoltár
is! Ezernyi benyomás érte az akkori embereket (is), ami elindította bennük
az alkotói kedvet, persze azon a színvonalon, ami körül vette őket és az
igényesség tekintetében sem lehetett más a helyzet.
Nagyapáink citerajátéka és annak színvonala pontosan megfelelt a kor
elvárásainak. Táncolni lehetett rá!... többet senki sem kívánt egy
citerástól. Ha egy erdélyi fejedelem lakodalmán elegendő volt egyetlen
szál dudás, miért várt volna különbet egy tanyasi bál, vagy a kukorica—
és tollfosztók, lagzik víg társasága. Nem is nagyon ismertek mást. Ráadásul
a citera – bizonyos szintig – gyorsan tanulható, s ami legalább ilyen
fontos: könnyen elkészíthető hangszer volt, nem olyan flancos, mint
napjainkban.
Táncaik is egyszerűek voltak. Nehogy valaki a mai, szakember által
színpadra koreografált műsorszámokat képzelje eleink táncainak - óh nem!
Úgy lehet, rá se ismernének. Cifrázták ők, de csak az ügyesebbjei. Nyilván
a citerások között is akadt, aki kiemelkedett a sok közül, híre kelt a
falu, a megye határain túlra is. Kérdés, miből állt ez a többlettudás?
Megörökölt hangszereikből, s a ránk maradt játékstílusból csak
következtethetünk rá.
Nagyapáink elképzelni sem tudtak volna olyan citeracsodákat, amilyeneket
mostanság látni. Úgynevezett diatonikus citerájuk volt kizárólag, amit
könnyű elképzelni, ha egy olyan zongora előtt állunk, amin csak két
oktávnyi fehér billentyűk vannak, feketék nem. Ilyen volt a diatonikus
citera, "fekete billentyűk", vagyis belső, módosító hangsor nélküliek. Ha
úgy adódott, hogy egy mollos - "félhangos" - nótát kellett elverni, nem
sokat vacakoltak vele, hanem vagy a kritikus hangnál "csaltak" egy picit –
egyszerűen kihagyták –, vagy az egész dallamsort megváltoztatva, csináltak
belőle Dúr— dallamot. Senki nem hányta szemükre, bizonyára észre sem
vették: a magyar paraszt soha nem volt hangjegyekkel bíbelődő ember.
Hallás után terjedtek a dalok, közben alakultak, fejlődtek és egy—két
faluval arrébb már a szerző sem tudta, hogy a saját nótáját tanulja újra.
Citeraoktatásról beszélni abban a korban nem lehet: egyik elleste a
másiktól, feltéve, hogy az hagyta. No de nem is a dallam kijátszása volt a
fontos, hanem hogy kemény, egyértelmű, feszes és lehetőleg jó hangos
zenebonát csapjon a citerás, amire nagyszerűen lehet táncolni, mulatni,
kurjongatni. Ha éneket kísért, ott se a citera volt a főszereplő: ha
mellényúlt, vagy hiányzott egy hang - az a fránya "fekete billentyű" - sem
az énekest nem zavarta, sem a citerást. Érdekes, hogy a mai napig tartja
magát az a népzenetudósok által is támogatott tévhit, hogy már a régi
korokban voltak szervezett citerazenekarok - vagy mondjuk egyszerűbben:
összeállt néhány citerás egy kiadós közös muzsikálásra. Lehet, nincs
kizárva, hogy véletlenül tényleg "bandába" verődtek, de ez nem volt
jellemző, hiszen az akkori citerákat össze se lehetett hangolni, mi több,
maga a citera tökéletes felhangolása sem volt kötelező szempont: egy kis
hamisság nem számított. Márpedig ha nincs egységesen elfogadott hangolás,
igazi együttzenélésről nem beszélhetünk. Két dudás nem fér meg egy
csárdában - állítja a közmondás. Ez is az összehangolhatatlanságra utal
és a citerásokra sokkal inkább ráilleszthető lett volna.
Miket játszottak a régiek? Ha egy szobatudóst kérdezünk, kapásból rávágja:
természetesen népdalt, elvégre a nép gyermekeiről van szó. A valóság
azonban egészen más: bizony játszottak jámbor citerásaink mindent, amit
tudtak, ugyanis a cuhárék - házi, vagy "padkaporos" bálak - táncrendjében
a csárdás mellett ott volt a keringő, a fox és a többi, akkoriban divatos
táncok mindegyike.
Izgalmasabb kérdés: hogyan játszottak?
Ne szépítgessük: rosszul. Csúnyán. Mai fül nem sok gyönyörködtetőt talált
volna benne. Sárosi Bálint népzenetudós mondta: a citerát sohasem
pengették, hanem verték! És ez az igazság! Minél erősebben, hangosabban,
annál jobb volt! Fogtak egy liba— vagy pulykatollat, vagy egy laposra
faragott szarudarabot(halcsontot!), kihegyezték, - ebből lett a verő.
Egyszerű volt elkészíteni, csak ki kellett ballagni a baromfiudvarra... S
ha még egy pálcikát is beleügyeskedtek a toll üregébe, hogy tartása
legyen, két-három órára elég volt. Egy reggelig tartó bál során 3—4 verőt
elhasznált a fizetett citerás. Kétféleképpen tartották: vagy heggyel
előre a hüvelyk és a mutatóujj között, vagy a mutató, a hüvelyk és a
középső ujjak között, mintha írnánk. Ez volt az elterjedtebb, ezzel a
módszerrel lehetett már hallgatókat is játszani - no meg a húrt is kevésbé
szaggatta -, márpedig a jó citerás fokmérője két mércén alapult: el
tudja—e verni a "Ritka búza, ritka árpa..." kezdetű gyorscsárdást és tud—e
hallgatót húzni?
A maiak már nem ismerhetik a valaha híres és kegyetlenül szigorú citerás
vezényszót. A legjobb hangulat kellős közepén egy szerelmes indulatú
legény odaállt a citerás mellé és nagyot ordított: ötven fillérért lezárom
a citerát! A citerás abban a pillanatban félbeszakította a játékot, zsebre
vágta a pénzt, s csak állt, zsebre vágott kézzel, mindaddig, míg nem jött
egy még szerelmesebb legény és azt nem kiáltotta: egy pengőért megnyitom a
citerát! S ez így ment, amíg a legények győzték pénzzel a licitet... s
csak ezután következett a bicska. A citerás kapkodta a pénzt meg a verőt,
amit hol elrakott, hol elővett. Ha a lezárt citerához nyúlt volna addig,
amíg azt valaki dupla pénzért meg nem nyitotta, az ő "nótáját" húzták
volna el - valahol hátul a tanya mögött. Az így összegyűlt pénz a citerás
haszna volt - ma úgy mondanánk: adómentesen.
A citerások nyomóval játszottak - s még ma is akadnak ilyenek. Ez is
ugyanúgy és ugyanabból készült mint a verő, annyi különbséggel, hogy ez
nem volt kihegyezve, hanem egyenesre vágták, dugtak bele egy kerek kis
fapálcikát, hogy jó kemény legyen, a tollas részét olyan hosszúra hagyták,
hogy kényelmesen beleférjen a játékos markába. A nyomótartásnak is két
módja volt, csakhogy ennek alapvetően nagyobb a jelentősége , mint a verő
esetében, mert nem csupán a játékos stílusát határozta meg, de azt is,
hogy mit játszhatott, függetlenül az általa ismert daloktól.
Az egyik fogásmód, amikor a játékos marokba fogta a nyomót és a
hüvelykujjával szorította le a húrokra. A diatonikus - csak "fehér
billentyűs" - citeránál ez tökéletesen megfelelt, hiszen nem volt belső
"félkóta", ahová benyúlhatott volna.
A másik nyomótartás már komoly fejlődés eredménye s különösen az Alföldön
volt ismert: a játékos a hüvelyk— és a mutatóujja közé fogta a nyomót, s
így nyomta rá a húrra. Ha aztán egy félhang következett, a középső ujjával
egyszerűen átnyúlt a belső hangsorra, és így képes volt kijátszani
úgyszólván mindent; magyarán a "fekete billentyűket" is bevonta a
játékába. A hasonlat nem sokat sántít. Az Alföldön nagyon korán
kialakították a kromatikus (un. félkótás) citerákat s ez megkívánta az
újmódi játékot. Azt se felejtsük el, hogy egy alföldi citerás repertoárja
hasonlíthatatlanul gazdagabb volt, mint egy dunántúlié, vagy egy
felvidékié. Erdélyit szándékosan nem említek, mivel ott sosem tudott
gyökeret verni a magyar citera: a székely, csángó, román, oláh népzenéhez
nem illik a citera, hiába próbálják manapság egyesek hozzáerőltetni,
pusztán divatból.
A kromatikus citerán való nyomós játékmóddal tehát szinte minden (?)
kijátszható, akár a Rákóczi induló is. A rövid méretű hangszerek szebben,
tisztábban is szólnak nyomóval, különösen a felső oktávban, csak akkor van
baj, ha a (rossz) citerás a nagyobb hangtávolságok átlépésekor nem emeli
fel a nyomóját, hanem leszorítva átcsúsztatja a közbenső hangokon is:
ilyenkor kellemetlen, "nyikorgó" hangot hallunk. Persze a jó citerás ezt
is a maga javára fordítja: ha minden egyes hangközre egy—egy önálló
pendítést csinál, akkor a közbenső hangok külön-külön megszólalnak,
gyöngyözően, egymás után... de ezt már úgy hívjuk: díszítés! Csodálatos
cifrázásokat lehet így csinálni, egy cigányprímás is megirigyelhetné.
Szaszkó József turai citerás volt ennek a legnagyobb mestere, azóta sincs
igazán párja. Áldassék az emléke, nyugodjék békében – ma is sokan
próbálják utánozni. Szerencsére a rádió néha még sugározza egy—egy
felvételét - az ember alig akar hinni a fülének, olyan gyönyörűen játszik!
A kívülálló nyugodt szívvel, vállvonogatva rábólint: ha egyszer ez a
második módszer a jobb, akkor nyilvánvalóan ezt kell terjeszteni. Nem
egészen így történt. Illetve, ez történt volna... ha nem jön közbe egy
újabb előrelépés - az ujjakkal való játék - és a népzenetudomány
íróasztalai mögött ki nem adják a jelszót: "Hohó! A hagyományt őrizni
kell!" S ekkor megkezdődött egy szánalmas, késhegyig menő harc.
A jelen:
Ez a korszak - napjaink! - nem válik dicsőségére a népzenetudománynak.
Hogy a laikus is értse: nem egyszerűen a nyomó ellen folyik a harc -
jóllehet a hivatali oldalról így próbálják beállítani -, hanem a
diatonikus citerához tartozó elavult, rosszabbik nyomótartás mellett! A
korábbi példa értelmében: azt akarnák, hogy a falusi citerások - hiába
fejlődtek közben korszaknyit a hangszerek - ugyanúgy játsszanak tovább
(ugyanúgy tartsák a nyomót), mintha változatlanul csak diatonikus, félhang
nélküli citerájuk volna; vagyis ne használják a már meglévő "fekete
billentyűket"!
Nem e sorok írója bolondult meg - valóban ezen folyt a vita!
Magyarán szólva: hagyományőrzés ürügyén azt akarják, hogy a citerások
maradjanak meg a réginél, a már száz évvel ezelőtt is elavultnál, hogy
mint élő—eleven múzeumi "tárgyakat" lehessen mutogatni őket, bizonyítva:
íme, ilyen primitív hangszer a citera! Hivatalos minősítések alkalmával,
ha egy—ugyanazon műsorba került egy mai, modern (?) stílussal, rendkívül
bravúrosan muzsikáló fiatal citerás és egy rossz nyomótartással, hamisan,
zörgősen játszó "hagyományőrző", a fiatalt eleve elmarasztalják,
kigúnyolják, mesterével együtt. Hihetetlen! - de ez van, hozzátéve:
szerencsére nem általánosan.
Milyen is hát ez a kiátkozott "modern" stílus? Mi az, ami ezt a méltatlan
és áldatlan vitát kiváltotta? A válasz elkeserítően nevetséges: pusztán
annyi, hogy a maiak nem nyomóval, hanem az ujjaikkal nyomják le a
dallamhúrokat. Talán azért, mert a fővárosi utcákon szinte alig találni
elpotyogtatott lúdtollakat... másrészt, mert az ujjakkal való zenélés
hasonlíthatatlanul nagyobb játéktechnikai lehetőséget biztosít a
játékosnak. S van még egy bűnük a modernkedőknek: a "verő" is eltűnt,
felváltotta a pengető, ami egy kis műanyag lapocska - három—, vagy
négyszögletű -, s ez magában hordozza a szó minden értelmét: immáron nem
verik a citerát, hanem pengetik, vagyis tisztán, finomabban, a dallam
kiemelésére törekedve játszanak vele. Ez a kis műanyag lapocska
forradalmasította a citerajátékot: többé már nem csak a cuhárék, a házi
bálak hangszere, ahol oly mindegy volt, mit játszottak, a ritmus volt a
fontos; a magyar citera felkerült a színpadra, a pódiumra, egyszóval, a
hangversenydobogóra.
A harc még nem ért véget. Sokan próbálják még mindig visszahozni a régit.
Azt megértem, hogy egy tanár bemutatja: valaha ilyen is volt, aztán
elkezdi tanítani a mostanit. De sajnos, többnyire nem így van: a tanulónak
először meg kell tanulnia azt, amiről utána sürgősen leszoktatják, s
közben elveszteget egy évet, rossz beidegződéseket ültetnek a kezébe, amit
kínos—keserves gyakorlással fog majd levetkőzni. Minek?! Aki hegedűt
tanul, nem a nyirettyűvel kezdi, hanem a helyes vonókezeléssel - a
citerásnak vissza kell mennie 100-200 évet, hogy bizonyos tudósoknak, akik
vitrinben keresik az élő népművészetet, legyen mit "kutatniuk"?
Mivel ezek a viták állandóan borzolják a citerásvilág kedélyét, nem csoda,
ha a citerások is összemarakodnak: ki képviseli az igazi, mindenki által
követendő és egyedül üdvözítő stílust? Szerintem a válasz: mindenki, aki
egy lépéssel is előbbre viszi a még jobb citerajáték ügyét. A hangszerek
csodálatos fejlődésen mentek át - miközben lényegét tekintve megtartotta
eredeti formáját -, létezhetetlen, hogy a játék megmaradjon olyannak, ami
az egykori, valóban primitív elkészítésű hangszerekhez igazodott.
A zűrzavart a citeraiskolák jó szándékú szerzői is akaratlanul növelik.
Egymásnak szögesen ellentmondó ajánlásokat írnak le - aztán igazodjon ki a
tanuló! Kétségtelen tény, hogy annak a fiatalnak, aki citeratanulásra adja
a fejét, ma már nem kell ellesnie a tudnivalókat. Ez azt is eredményezi,
hogy egykettőre túltesz a mesterén - ha igazán mester az oktató - és a
fiatal a maga kenyerén megszerzett többlettudást fogja tovább adni. S ez
így megy a végtelenségig: a tudás összegződik, felhalmozódik, újabb és
újabb játéktechnikai fogások alakulnak ki, amit ismét megfejel egy másik
tehetséges, kísérletező kedvű citerás. S mindeközben a tudomány képviselői
ragaszkod(ná)nak a libatollhoz... Még kimondani is megmosolyogtató lenne,
ha nem volna igaz. Így viszont elszomorító.
Egyszer beszélgettem egy nagyhírű "mesterrel", aki melldöngetve, büszkén
közölte: még nem sikerült egyik tanítványának sem lepipálnia őt. Nem
értettem: panaszkodik vagy dicsekszik? Mert ha úgy van, ahogy állítja - és
sajnos úgy volt -, a lehető legrosszabb bizonyítványt mutatta fel
önmagáról. Egy magára valamit is adó mester számára a legnagyobb
kitüntetés kell, hogy legyen, ha a tanítványai túlszárnyalják, hiszen ez
azt bizonyítja, hogy jól tanította őket. Más kérdés, hogy a tanítványok
ezt nem mindig hálálják meg, de ez már nem e tanulmány témakörébe tartozik
és mit sem változtat az igazságon: az ember szívét—lelkét kiteszi azért,
hogy az utána következők minél nagyobb és gazdagabb poggyásszal keljenek
útra. Hogy még csak vissza sem intenek búcsúzóul? Nincs jelentősége! A cél
a fontos.
Napjainkban a kiemelkedő - legjobb - citerások iskolát teremtettek. A
hozzáértők behunyt szemmel, az első néhány hang után rávágják, melyik
mester irányzatát hallják. Ez nem baj! A legjobbat úgyis az idő fogja
kiszűrni és megőrizni, de még valószínűbb, hogy ötvöződnek az uralkodó
irányzatok. A citera most kezd igazán népivé válni, hiszen már nem csupán
a "szegények hangszere" (Kodály), nem csak falun, tanyán található, hanem
a városokban is, mi több, a fővárosi gyerekek körében is kezd divatba
jönni.
A jobb kéz:
Aki nem jártas a citerajátékban, az a bal kéz cikázását csodálja, amint le
s föl száguldozik a húrokon - holott a szép, kulturált játék titka a jobb
kézben rejlik, ideértve a kéztartást, a pengetés módját és nem utolsó
sorban a dallamformálást. Az igénytelen játékos megelégszik a húrok
ide—oda történő keresztbeverésével, az összes húrt minden pendítésnél
megzendíti, ha kell, ha nem. Ez komoly hiba, mivel a kísérőhúroknak csak
aláfestő, hangsúlyt adó szerepük lehet. Az elnevezés különben is
megtévesztő - kísérőhúrok -, ami valamikor ugyan fedte a valóságot, de ma
már közel sem igaz. Éppen ellenkezőleg: arra kell törekedni, hogy a
"kísérőhúrok" csak addig szóljanak, amíg a ritmus megkívánja. A játékos -
többnyire tenyéréllel - lefogja, nem engedi feleslegesen zúgni és elnyomni
a melódiát Ami a zongoránál , cimbalomnál a pedál, citeránál a tenyér
külső éle tölti be ezt a szerepet.
Játsszuk el képzeletben a következő folyamatot: egy negyed értékű c hangot
akarunk megszólaltatni. A pengetőt elindítjuk - magunk felé - a
basszus—kísérőhúroktól a dallamhúrok irányába, közben minden húr megzendül
és szól addig, amíg el nem érjük a dallamhúrokat. Ekkor tenyérélünket
rásimítjuk a kísérőhúrokra, azokat elnémítjuk, s a továbbiakban csak a
dallamhúrokon - a c—t mindvégig lenyomva tartva - folyamatos pörgetéssel
megszólaltatjuk a c hangot a kívánt ideig. A c így tisztán, a kísérő húrok
zengésétől mentesen hallatszik. Ezt nevezzük lefogásnak.
Hány féle lefogás van? Sok... S melyik a jobb? Erre a kérdésre nincs
megfelelő válasz. Mindegyik, ha tiszta játékot eredményez. Ki—ki a magáéra
esküszik, s ez érthető. Talán a legelterjedtebb az un. Pribojszky—féle
módszer - de ezen lehet vitatkozni -, amikor is az ujjak be vannak
hajlítva, így a tenyérél enyhén félkörívű, a csukló természetes - nem
erőltetett -, kényelemben fekszik a húrokon, pontosan úgy, mintha ceruzát
tartva, írásra készen, a papíron pihenne a kezünk: a ceruza, illetve a
pengető fogása között jószerével szinte nincs is különbség. Vannak, akik
úgy fognak le, hogy a tenyerüket kinyitják, ujjaikat kifeszítik és
végigfektetik a húrok felett, a csukló megtörik, felfelé kifordul. A
tenyérélnek ilyen esetben nyilvánvalóan semmi szerepe nincs. Nagyon
fárasztó ez a lefogás—forma. Ennél már csak az a rosszabb, amikor valaki
a kézfejét fordítja a húrokra. Éppen arra kell(ene) törekedni, hogy a
csukló minél jobban megközelítse a természetes tartást, s nem
elmerevíteni.
A pengetés le s fel (vagyis "magam felé" és "magamtól el") történik. Ez
elég egyszerűen hangzik, de sajnos a dolog ennél kissé bonyolultabb.
Induljunk ki onnan, hogy alapértelmezésben minden negyed – vagy ennél
hosszabb – értékű hangot lefelé, a magunk irányába kell pendíteni. Ha
belegondolunk, például két nyolcad értékű, egymás mellett lévő hang
"eredetileg" felfogható egy korábbi negyed— hangnak, de miért, miért nem,
szétvágtuk két nyolcaddá (vagy négy tizenhatoddá, stb.). Mivel az "eredeti
állapot" negyed volt, ebből az következik, hogy a két nyolcad (négy
tizenhatod) első pendítése lefelé - a magam irányába - történik. Másként
megközelítve: a negyed hang elvileg lehetett "eredetileg" fél, - vagy
egész értékű hang is, mely később lett negyedekké felosztva; a szabály
ekkor is egyértelmű: egy hangot, amely negyedként szólalhatna meg, minden
esetben lefelé pendítünk! Nincs kivétel! Illetve van... ha az imént
említett két nyolcadnál az első néma, vagyis egy szünetjel van a helyén.
Ilyenkor az első nyolcad pendítése elmarad, de a második már logikusan
visszafelé pendítéssel szólal meg, mintha az elsőt is kijátszottuk volna
(a pengető a húrok felett halad át - magam felé -, de nem ér hozzájuk) -
magyarán: a folyamat valóban mindig érvényes! Meg kell jegyezni: a
visszafelé való pendítéskor csupán a dallamhúrokat érinti a pengető, a
többi húrt nem, így mindig csak az "egy"—re esik a hangsúly. Ez elsősorban
a négy negyedes dallamoknál igaz - pl. a két negyedeseknél kevésbé.
Persze vannak rendhagyó esetek, ha csak látszólag is. Például a szinkópa
kijátszásánál: le—föl—föl. A középső negyedet (a "tá"—t) nem célszerű
megpörgetni - mint azt több iskola ajánlja - mert egy rakásra való
harminckettedet hallunk a sima negyed helyett. Az éles— és nyújtott
ritmusokat tekinthetjük még némileg rendhagyóknak, bár ha jobban
belegondolunk, ezek is a "negyed—szabályt" követik. Fontos, hogy a
pengetőt ne szorítsuk erővel, görcsösen: egyrészt így nem tudunk dinamikai
árnyalatokat elérni, másrészt a pengető kikaparja, valósággal átlyukasztja
a fedelet, csúnya, kopogó hangot hallat, ráadásul a húrok is könnyebben
szakadnak el. Az sem mindegy, hol pengetünk: általánosságban kimondhatjuk,
hogy célszerű a jobb kézzel követni a bal kéz mozgását; minél beljebb
pendítjük a húrokat, annál melegebb, bársonyosabb hangzást kapunk és
ellenkezőleg: a jobbszélen pengetve élesen, fémesen szól a citera amit
néhány dal előadásánál előnyünkre használhatunk. (Képzeljük el egy halk,
"távolból jövő" parlandó dal finom, kedves cirpelését...)
Az imént elmondottakat alkalmazva valósággal kiénekli a citera a dalt. A
különféle citeraiskolákban a legelképesztőbb jelzéseket találunk a
fentiekre vonatkozóan. Távol áll tőlem, hogy ezeket minősítsem, inkább
hadd utaljak arra, hogy a hegedűnél van egy aranyszabály: a vonót sohasem
toljuk, hanem húzzuk. A citeránál is létezik ilyen: a kéz - csuklóból és
nem teljes karral - keresztbe mozog. Hogy közben ilyen—olyan "domborúan"
vagy "homorúan" halad? Hát hogy haladjon? Még jó, hogy nem írják le:
vízszintesen kell pengetni! A túlbonyolításoknak nem kell beugrani, hiszen
e mozgások akaratlanul is előjönnek, mindenféle rafinált, tudományoskodó
jelzések nélkül.
Az oldalfejeken - a nép kedvesen "kölyökfejeknek" is hívja ezeket - a jó
citerás ritkán pendíti meg a húrokat. Többnyire egy—egy szünet
kitöltésére, vagy egy dallamsor lezárásához használjuk. Itt kell szólni az
úgynevezett kapkodós játékmódról. A szó tökéletesen kifejezi a stílus
lényegét: bizonyos hangokra vannak a rövid húrok behangolva - általában
dó, szó, dó -, s ha a játékos a dallamban ezekhez a hangokhoz érkezik, nem
a kottasoron fogja le, hanem a rövid húrokon pendíti ki, s ezzel bizonyos
ritmikai hatást ér el. Kiveszőben van - Baranyában még találni egy—két
kapkodós citerást (özv. Takács Józsefné a leghíresebb közülük).
Pörgetésnek azt nevezzük, amikor a játékos egy—egy hangot kitartva kíván
megszólaltatni, vagyis a negyed—, fél—, egész ütemértékű hangokat
értéküknek megfelelően és nem nyolcadokra szétszabdalva, keresztbe
veréssel oldja meg (a citerás szakzsargon ezt nevezi "kaszálásnak"). A
pengetőt a kívánt dinamikától függően lazán (halk) vagy erősen (hangos)
fogjuk és mintha egy puha ceruzával besatírozni akarnánk egy sort a
papíron, a dallamhúrokon gyors keresztpendítések sorozatát végezzük. Van
gyorspörgetés - dzsusztó dallamoknál - és van lassú pörgetés - parlandó
daloknál.
A bal kéz:
Először álljunk a hangszer mellé. Nem eléje! - hanem kissé oldalt. Húzzunk
egy képzeletbeli egyenest és helyezzünk el rajta hat pontot. Úgy kell a
citerához állnunk, hogy ebből a hat pontnyi egyenesből sose essünk ki a
folyamatos játék során. Jobb könyökünk legyen lazán a testünk mellett úgy,
hogy karunk pontosan egy vonalban legyen a citera hosszával és a hangszer
felett helyezkedjen el: jobb könyökünk a képzeletbeli egyenes első pontja.
A második pont legyen a citera szélső vége. A harmadik a jobb csuklónk,
negyedik a bal kéz hüvelykujja, ötödik gyűrűs ujj, és hatodik a citera
baloldali - a hangoló szögek felőli - vége. Ez a tökéletes testtartás - ha
állva játszunk! Tulajdonképpen ülve is ezt kell megtartani ahhoz, hogy
testtartásunk kényelmes legyen. Könyökünk nem állhat el a testünktől:
csúnya és rákényszerít bennünket arra, hogy átlósan pengessünk. Szokás,
hogy kezdetben egy könyvet, vagy egy papírlapot teszünk a tanuló hóna alá
s nem szabad kiejtenie. A hangszer fölé hajolni – "ráfeküdni" – nem
szabad, ráadásul csúnya látvány és semmiben nem segíti a játékot.
Most pedig - szintén képzeletben - fogjunk kezünkbe egy almát és lógassuk
lefelé a karunkat. Láthatjuk (egy gyerek igenis "látja"!), hogy ujjainkat
lazán tartva, enyhén kosárformát alkotnak, csuklónk nem törik be
vízszintesre, mint egy zongoristának, ujjaink hegye felülről lefelé
irányul a citera kottasorára. A hüvelykujj jobboldalával érinti a húrt,
gyűrűs ujjunk a baloldalával. A hüvelykujj puha része - az ujjbegy - soha
nem találkozhat a húrokkal, és soha nem lóghat le a hangszer oldala mellé
- ez vonatkozik minden ujjunkra, a kisujjra is, holott azt kevés citerás
használja a játékhoz; gondoljunk a képzeletbeli egyenesre!
Ujjrendről szólni nem könnyű, hiszen e téren sincs egységes álláspont, és
őszintén szólva valószínűtlen, hogy ez a közeljövőben megszületne. Persze
vannak elméletek, de akár dalonként lehetne új és újabb rendszert
felállítani. Amit érdemes megemlíteni, mint általánosan elfogadott és
betartott "szabályt", az legfeljebb a következő: kottasoron felfelé
haladva a hüvelykujj élével - mintha nyomót használnánk - játsszuk ki a
hangokat, de ha például a diatonikus skálán egy tizenhatod—sorozatot
futtatunk végig lefelé, szintén így járunk el helyesen. Megközelítően
igaz, hogy a folyamatos játékban lefelé a legközelebbi ujjunkat
használjuk. A belső módosító hangoknál a lefelé való lépésnél hasonló a
helyzet: a következő ujj szabálya érvényes, felfelé viszont van egy fontos
megszorítás: hüvelykujjal (ritka kivételtől eltekintve) nem lépünk át a
félhangokra. Ennek különösen a gyors játéknál van óriási jelentősége,
ezért célszerű már a tanulás kezdeténél ügyelni rá. Kisujjal nagyon
kevesen játszanak. Elméletileg nem kizárt, de a citera, főként a kemény
fogású fajtáknál, igencsak meggyötri a játékos kezét.
Manapság már nem okoz meglepetést, ha valaki két—három szólamban játszik -
persze nem nyomóval -, legfeljebb az a kérdés merülhet fel, hogy mit. A
magyar népdalok - különösen a régi stílusú, kvintváltó, pentaton
népdalaink - nem igénylik a tercelést, sőt kifejezetten ártalmas, ui.
meghamisítja a népdal világát, viszont egy idegen (szláv?) eredetű dalnál
- szlovák, szerb, orosz, vagy akár osztrák, német melódiára (esetleg
magyar virágénekre) gondolok - kellemes hangzást eredményez. Nem
különösebben nehéz, nem tekinthető technikai bravúrnak (nagyapáink
idejében persze maga lett volna a csoda): Dúr hangok esetén a játékos
szétfeszíti - megfelezi - a dallamhúrokat és a felső szólam hangját a
hüvelykkel, az alsót - kis— vagy nagytercet - a "legközelebbi" ujjal fogja
le. Moll dallamnál ugyanez történik, a különbség csupán annyi, hogy nincs
szükség a húrok szétfeszítésére.
Zenekarok esetében a többszólamú játék sok veszéllyel jár, ezért kezdő
zenekaroknak csak erős fenntartással ajánlott. Hiába ugyanis a szebbnél
szebb és pontosan kijátszott harmónia, ha a kísérő húrok örökös és
egyforma, változatlan alaphangolású zengése belekiabál a harmóniákba.
Mindez nem zárja ki a többszólamú zenekari játékot, de roppant precíz,
tökéletesen tiszta és csak a dallamhúrokon való pengetést (pörgetést)
szabad megengedni. Vannak zenekarok - igaz, nagyon kevés -, melyek a
legkülönfélébb korokból származó klasszikus szerzők darabjait játsszák
csodálatosan: Vivaldi, Beethoven, Mozart, Liszt, Brahms, Schubert, Erkel,
Strauss...stb. műveit ugyanúgy, mint más népek népdalfeldolgozásait is.
(Lásd a Szerző KOTTAÍRÁS CITERÁRA c. tanulmányát)
A jövő:
A "jelen" szakasz végén voltaképpen már a jövőbe tekintettünk. Annyit
teljes bizonyossággal leszögezhetünk, hogyha az utóbbi évtizedek
citerakultusza hirtelen megszűnne, abba a tetszhalotti állapotába már nem
süllyedne vissza, amibe a második világháború vihara száműzte. Régen a
felnőttek hangszere volt, napjainkban egyre inkább a gyermekek és az
ifjúság egyik kedvenc hangszerévé vált, sokkal szélesebb körben, ahogyan
azt egy kívülálló elképzelné. Bár - mint minden - ez a lendület is
hanyatlóban van, változatlanul alakulnak és működnek iskolai
citera—szakkörök; zeneiskolák sora veszi fel tanítandó témakörébe, ahol
már nem lelkes, de tanulatlan népművészek, hanem képzett tanárok tanítják
saját tanrendjük és metodikájuk szerint, helyenként igen látványos
eredménnyel. A Citerabarátok Klubja minden évben megrendezi Tiszakécskén
az Országos—nemzetközi Citeratáborát. Érdekes megemlíteni, hogy az első
ilyen táborban (Fonyód, 1980) még 83 fő volt a résztvevők száma és ebből
kettő volt a gyerek -, a tiszakécskei táborok átlaglétszáma már
rendszeresen 450-500 fő körül mozog és csupán 30-40 a felnőtt résztvevő, a
többi gyermek, vagy ifjúsági korú. A tendencia egyértelmű és önmagáért
beszél. Van tehát utánpótlás. A tábor "tanári" kara is csupa fiatalokból
verbuválódik, s az ő tanítványaik is egy—kettőre megalakítják a maguk kis
citerás csapatát s ez így megy, öngerjesztő módon: akit egyszer
"megfertőz" a citera szava, az többé nem lesz közönyös iránta.
E sorok írójának 1971-ben adta ki az Országos Filharmónia az első
citeraművészi hivatásos előadóművészi működési engedélyt s ezzel a citera
bevonult azon hangszerek soraiba, amelytől hivatalosan is művészi
teljesítmény várható el, magyarán: a citera hangversenydobogóra került s
nem csak itthon, hanem világszerte. Ma már sokan vannak elismert és
közismert citeraművészek. Mivel fiatalokról van szó, reméljük, nem ugranak
be annak az álhagyományos követelménynek, hogy a száz évvel ezelőtti
játékmód a szent és sérthetetlen, a megváltoztathatatlan, hanem iparkodnak
önmaguk, tanítványaik tudását fejleszteni, kiegészíteni és bővíteni új és
még újabb technikai fogásokkal. Ugyanez vonatkozik a repertoárra is. Ma
még a "hivatalos" jelszó: a citerán "csak" népdalt szabad játszani, lévén
népi hangszer. És a cimbalom? Az is népi hangszer, de szerencsénkre Rácz
Aladár ezt vagy nem tudta, vagy nem volt hajlandó elfogadni s mi lett
belőle?... A gitár is népi hangszer volt a maga világában, amiként a többi
hangszernek is van múltja, eredete; a hegedű sem volt mindig "hegedű" és a
zongora sem volt mindig olyan, amilyennek ma ismerjük.
Nem csak a hangszer fejlődik, hanem annak művelői is keresik—kutatják a
megszólaltatás újabb és még újabb módozatait. Nem hiszek abban, hogy egy
hangszernek okvetlenül le kell ragadnia meghatározott szintnél és
műfajnál. Miféle művészet az, melynek meghirdetett célja az egy helyben
való megállás? Elismerem, vannak józan határok: szájharmonikán nem illendő
- mert nem hiteles - verbunkos muzsikát játszani, de ki hitte volna, hogy
a valamikori "pogány" hangszeren, a pánsípon templomban adnak majd
koncertet? Bachot! S a templom nem dőlt össze. El kellett jönnie annak a
rendkívüli művésznek, aki tudásával meggyőzte az ellenzők táborát, az őt
követőknek már könnyű dolga volt.
Szerény megítélésem szerint mindent szabad, csak egyet nem: megtiltani a
kísérletezést! Ha egy dologról kiderül rossz, nem odaillő, félre kell
tenni. Amit nem próbáltak ki, arról sohasem derül ki, hogy jó—e, vagy
tényleg rossz.
1986—ban a tiszakécskei Tisza ’83 nevű citerazenekar - nyolc fő - részt
vett egy nemzetközi húros— pengetős versenyen Spanyolországban. Őket
leszámítva, egy 32 tagú belga gitárzenekar volt a legkisebb létszámú
együttes, a többiek 45-50 taggal büszkélkedhettek. Argentin, mexikói,
spanyol, olasz, német zenekarok előtt - az együttes—vezetők, a közönség és
egy szakzsűri ajánlása nyomán a magyar citerazenekar nyerte el a
nemzetközi nagydíjat! Lehet, hogy félreértés történt?... Ugyanis ott senki
nem tudta - a csalafinta magyarok nem árulták el -, hogy a mi citeránk
(néhány népzenetudós kedvenc kifejezésével élve) primitív hangszer.
Mindenféle előítélet nélkül csakis az elhangzott produkciót bírálták és
ámuldoztak a repertoár kifogyhatatlanságán: hat teljes estét kitöltő
koncert, egyetlen zenedarab megismétlése nélkül! A világ klasszikus
zeneirodalmából válogatva, s hozzá a tüzes spanyol népzene... mellettük
az egyszólamban előadott magyar népdalkincs... mindez megtette a hatását.
Ilyet egyetlen nagyzenekar sem tudott nyújtani, csak a nyolc fős kis
magyar "csipetcsapat". Itthon nem adtak hírt a sikerről, azon egyszerű
oknál fogva, hogy... nem hitték el! A spanyol állami tévé két alkalommal
is műsorra tűzte a Tisza ’83 versenyzáró gálakoncertjét, ezt átvette
néhány műholdas televízió, így nálunk is sokan láthatták. Mindegy, akkor
sem hitték. Mit lehet erre mondani?... "Ilyen állat nincs!" - mondta az
egyszeri ember a zsiráf ketrece előtt és osztotta a saját véleményét.
Ennyire egyszerű...
Meggyőződésem, hogy a magyar citera fényes jövő előtt áll és nemzetközi
karriert fog befutni, mint teljes értékű – és jogú – hangverseny—hangszer.
Csak hagyni kell fejlődni s nem gátolni, visszafogni álhagyományos,
szemforgató nézetekkel. A játékosokat biztatni kell s nem ledorongolni, ha
újjal rukkolnak elő. Tévedni szabad, csak ártani és leragadni nem, mert az
méltatlan az emberhez.
Reméljük, az olvasót sikerült meggyőzni minderről s ha kedvet kap akár
elkészíteni egy citerát, akár megtanulni a használatát, ez a tanulmány nem
íródott hiába.
***
|
|
|
| We are not responsible for messages posted here. Any comments suggestions please write us. |
|
HAL: List 
