http://hungaria.org/1956/
„BUDAPEST IFJUSÁGÁNAK”
Mint vészharangok sürgető szavát,
Mely őszi estén felriasztva száll
Hallottuk hangod pesti ifjuság,
És vádló hangod szivünkbe talál.
Veszprém tornyából tekintünk feléd,
Hős Pest felé, hol vörös most az ég,
Hol lángoló és vérző szivetektől,
Most minden régi, szennyes rongy elég.
Nem hallgatunk, a budapesti szózat,
Ajkunkon hivón, zengőn száll tovább,
Hogy felriasszon gyárat, földet, otthont
Támadj fel, ébredj Magyar Ifjuság!
És Talpon állunk, énekelve járunk,
Mindent betölt a szabadság szava
Már véget ér halálos, szörnyű álmunk
S lehull az éjjel zsarnok csillaga.
Az őszi szélben a veszprémi tornyon
Megint a magyar zászlót lengetik.
Amig élünk, mig vizzé nem lesz vérünk,
A magyar zászlót el nem vehetik!
Budapest népe, hősök, katonák!
Nem éltetek s nem haltatok hiába!
Isten velünk és Veletek megyünk,
Szabad életbe, vagy a hős halálba!
A szerző névtelen
Péntek, 1956 NOVEMBER 2
Ausztriából hazafelé jövet az óvári útzárnál a nemzetőr parancsnok megint leírta teherautónk rendszámát, feljegyezte a rajta lévő utasok számát és elvonult. Pár perc múlva fegyveres diákok vettek körül bennünket, Gyurka leállította a motort, én pedig kiszálltam, hogy megtudjam, mi történik. A Times riportere lázasan jegyzetelt. Mielőtt szóhoz jutottam volna, az egyik diák vádlóan csizmámra mutatott: – Vadonatúj tiszti csizma! Egy másik gumírozott fekete esőköpenyemet mustrálta: – Diákokon ilyet nem látni! Éreztem az ellenséges, gyanakvó légkört, de még nem értettem annak okát, hiszen az öltözékem nem változott, mióta néhány órával korábban itt jártam.
Most egy személyautó érkezett nagy sebességgel. Még meg sem állt, mikor kiugrott belőle a nagybajuszú Forradalmi Bizottsági elnök. Teherautónkhoz közeledve artikulátlan hangon ordítozni kezdett: – Gyalázatos ávós ügynökök! Kicsempészték az ávós gyilkosokat az országból! Ezért lógni fognak!
Ekkor jöttünk rá, hogy mi is történt. De hiába kutattunk az emlékezetünkben, hogy mikor is láttuk utoljára a két állítólagos rendőrt, akiket Bécs felé menet felvettünk. Arra sem emlékeztünk, hogy velünk jöttek-e Ausztriába. Útközben valahol egyszerűen eltűntek.
A diákok a Time riportert elengedték, minket pedig a helyi börtönbe zártak. Közölték velünk, hogy másnap reggel bíróság elé állítanak. Sötét volt, éjfél körül lehetett. Én fel-alá járkáltam a szűk cellában, Gyurka békésen horkolt a padlón. “Az alvás soha senkinek nem ártott; aludj, amikor csak lehetséges” volt a mottója.
Hiába próbálkoztam, nem tudtam elaludni, így egész éjjel róttam a köröket a cellában. Az éjszakai zajok behatoltak a cellába: kutyaugatás, autók jövés-menése, az őrök beszélgetéseinek foszlányai.
Szombat, 1956 NOVEMBER 3
A pirkadó hajnal első sugarai vetődtek be az ablakon, amikor egy telefon csengése zavarta meg a csendet.
– Kiss Zoltán, nemzetőr – hallatszott egy tiszteletteljes hang, majd némi szünet után: – Igen, Szigethy úr, itt vannak. Azt mondják, hogy vért hoztak, de a parancsnok szerint ávósokat menekítettek Ausztriába… Nem, Szigethy úr… Igenis, azonnal!
–
Lépéseket hallottam, aztán egy ajtó csukódását. Végül, mire újra megszólalt a telefon, a lépések a cellánk felé közeledtek. Gyurka felébredt, s szokása szerint mindjárt a cigarettáját kereste. Az őr visszaadta a papírjainkat, elnézést kért, majd hozzátette: – Siessenek, nehogy elolvadjon a jég a vérszállítmány körül!
– A kerge parancsnokuk előbb is gondolhatott volna erre – morogta Gyurka rosszkedvűen.
–
November 3-án, szombaton késő délelőtt értünk Győrbe. A városházán a felfordulás, ha lehetséges, még nagyobb volt, mint tegnap. Egyszerre két rádió, a Kossuth és a Szabad Európa is szólt egyszerre, s két tucat ember beszélt egymást túlkiabálva. Nagynehezen megtudtuk, hogy az oroszok hivatalosan is kijelentették, hogy kivonják csapataikat az országból, de ugyanakkor újabb csapatok özönlenek be a határokon. A szovjet nagykövet, Jurij Andropov éppen Nagy Imrével tárgyal a kivonulásról, Hruscsov Titónál van látogatóban, Kádár János pedig eltűnt.
Szigethy bevezetett az irodájába. Első kérdése ez volt:
– Láttak valahol csapatmozgást?
– Nem, nincsenek oroszok a környéken – feleltem naivan.
– Nyugati csapatokat, amerikaiakat, osztrákokat, akárkit?! – mondta ingerülten.
– Nem, csak cserkészeket, apácákat és újságírókat láttunk – válaszoltam.
–
Szigethy nyaka elvörösödött, szemei dühtől kidülledtek. – Ezek a szemét, gerinctelen, hazudozó disznók! – sziszegte fogai között, majd felugrott és szó nélkül elrohant.
Komárom felé menet nem láttunk orosz útzárat. Nem tudtuk, hogy ez mit jelent? Lehet, hogy máshol koncentrálják erőiket, de jelentheti azt is, hogy tényleg kivonulnak, mindenesetre jó jelnek tekintettük, hogy nem állítottak meg útközben.
A kórházban már nagyon vártak, mert a vérkészletük elfogyott. Éppen ebédidő volt, Gyurka el is fogadta a felajánlott ebédet. Én nem tudtam enni, mert útközben belaktam az Ausztriában kapott csokoládéval. Amíg Gyurka evett, magamhoz felmarkoltam egy csomó narancsot, csokoládét és végigjártam a sebesülteket.
A kórtermek zsúfolásig tömve, a könnyebben sebesülteket csak a folyosón tudták elhelyezni. Akik elég jól voltak, elfogadták a csokoládét, de sokan nem tudtak mit kezdeni a naranccsal, ilyet a háború óta nem lehetett Magyarországon kapni, a fiatalabbak életükben nem is láttak narancsot. Az egyik ágyon nagy meglepetésemre azt az amerikai riportert pillantottam meg, akit egy héttel korábban az egyetemen kalauzoltam. Fején véres kötés és narancsot kért. – Vérnarancs jó lesz? kérdeztem fanyar humorral. Feltehetően nem méltányolta volna szellemes megjegyzésemet, de szerencsére nem értett magyarul.
Egy a lábán sérült parasztfiú az ágya szélén ült. Mikor csokoládéval kínáltam, nem fogadta el.
– Nem szereted az édességet? – kérdeztem.
– Dehogynem. De nekem nem jár; én a zöld ávónál szolgáltam – válaszolt.
–
Erre nem voltam felkészülve. Tekintete egyszerre volt szomorú és vádló. Megkerestem a legnagyobb tábla csokoládét és az ölébe tettem. Nem utasította vissza.
Mielőtt visszamentünk az egyetemre, megálltunk Gyurkáék lakásánál. Gyurka Győrött a fogda padlóján kialudta magát, de jó koszos is lett, nálam is két napja volt, hogy utoljára tisztálkodtam, így mindkettőnkre ráfért egy alapos fürdés. A család örömmel fogadott, mindnyájan körülvettek és a legutóbbi napok eseményeiről faggattak. Gyurka nővére, a csodaszép Mária – Sík Igor ex-felesége – rummal kínált. A két napi álmatlanság és a rum közös hatására hihetetlen álmosság vett erőt rajtam. Mikor látták, hogy közel járok az elájuláshoz, azt ajánlották, hogy dőljek le egy kis időre.
Mária bevezetett a hálószobába és hátat fordítva megvárta, amíg levetkőzöm és bebújok az ágyba. Hihetetlen érzés volt igazi ágyban, tiszta ágynemű közt pihenni. Mária leült az ágy szélére. Olyan volt, mint egy túlvilági jelenés, gyönyörű és elérhetetlen. Észrevehette epedező pillantásomat, mert cinkos kacsintással nyugtázta azt. Nem tudtam szólni, még dadogni sem. Fölém hajolt, s én becsuktam a szemem. Inkább sejtettem, mint éreztem egy leheletkönnyű csókot a homlokomon, majd betakart és halkan elhagyta a szobát, miközben én mély álomba merültem.
Délután hat óra tájban ébredtem és Gyurkával indultunk is. Útközben a Corvin-köz mellett haladtunk el. Az ottlevők hangulata láthatóan bizakodó volt. Az egyetemen a nemzetőr alakulatunkat teljes készenlétben találtuk. A létszám jelentősen megnőtt, mert itt voltak a Zrínyi és Petőfi katonai akadémiák hallgatói is. A fegyveres diákság létszáma háromezer körül lehetett. Látom mind az ismerős arcokat, akiket a 23.-i tűntetés óta nem láttam: Perr Gyuszi menyasszonyával, a kis szőke Marikával, aki a magasugró versenyen szurkolt nekem; Egry Gyuri (Csámpi a Menő), Zsindely Laci és Lipcsey Attila. Most mind fegyveresen itt várakoztak.
A MEFESZ irodában Marián Pista mellett egy új arcot fedezek fel, Görgényi tábornok az, akit Király Béla, a nemzetőrség főparancsnoka küldött hozzánk. Görgényi kissé nehezen találta a helyét, s mi sem igazán értettük, hogy mi szükségünk volt rá. Kissé gyanakodva figyeltük ügyködését.
Pista ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint Győrött Szigethy Attila: láttunk-e nyugati csapatokat Ausztriában; milyenek voltak a szovjet tankok; a szovjet katonák frisseknek vagy viseltnek látszottak? Nem tetszettek a kérdései és nem tudtam semmi biztatót válaszolni. Mikor beszámoltam, hogy egy teherautónyi csokoládét és narancsot raktunk le a KA-51-es előadóterembe (ahol az ávósokat tartottuk fogva), csak ennyit mondott: – Nem sok hasznát vesszük a tankok ellen.
Este nyolc óra tájban a rádió Mindszenthy hercegprímás rádiószózatát közvetítette.
– Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket?
–
Bár kétségtelenül igaza volt, nekem nem tetszett a beszéd hangvétele, túlságosan borúsnak találtam. Képtelen voltam megérteni, hogy ez a főpap, ez a szentéletű ember miért ilyen pesszimista és szkeptikus. Ha egyszer küszöbön áll az oroszok kivonulására vonatkozó egyezmény aláírása, miért ez a borúlátó hangnem? – gondoltam.
Néhány perccel később Király Béla telefonált: egy százfőnyi diákegységre volt szüksége. Megegyeztünk, hogy elküldjük az egységet, de a kérés nyugtalanított. Miért pont fegyveres diákokra van szüksége a nemzetőrség parancsnokának? Talán nem bízik a saját erőiben? És miért olyan sürgős a dolog? Hiszen vannak páncélos egységeink, légierőnk, miért pont a mi diákjaink kellenek? Megkérdeztük, hogy mennek a tárgyalások a szovjetekkel. Megnyugtatott, hogy minden a legjobb úton halad, Maléter már úton van a szovjet főhadiszállásra, Tökölre, ahol az aláírás formaságaira kerül majd sor.
Mindez kissé megnyugtatott bennünket, de azért felütötte fejét a kétkedés is. Miért pont a honvédelmi miniszternek kellett Tökölre mennie? Mi lesz, ha távollétében szükség lesz rá? Küldhettek volna helyette egy politikust is. Az is aggasztó volt, hogy miért kellett ennek a ceremóniának késő este történnie, s miért pont a szovjet főhadiszálláson? Az ilyesmit a sajtó jelenlétében, protokolláris keretek között szokás megrendezni. Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztattak, de tudtuk, hogy Maléter józan és kompetens ember, aki tudja, mit csinál. Cselekedeteit nem a mi dolgunk megkérdőjelezni!
Akárcsak Győrött, most a MEFESZ irodában is egyszerre szólt minden magyarul sugárzó rádió. A magyar nyelvűek mellett a BBC, az Amerika Hangja és a Szabad Európa , no meg a hazai rövidhullámú adók, amelyek a keleti országrészekből a szovjet csapatmozgásokról számoltak be. A különböző hírfoszlányok nem álltak össze egy koherens képpé. Az ENSZ biztonsági tanácsa hétfőre, november ötödikére halasztotta a magyar helyzet tárgyalását; Magyarországot még mindig egy szovjet állampolgárságú KGB ügynök képviselte, annak ellenére, hogy Nagy Imre felmentette tisztségéből.
Amerikát a következő keddi elnökválasztás kötötte le, Eisenhower elnök kampányolt, Dulles külügyminiszter kórházban volt, a szuezi csatornánál véres harcok dúltak. Úgy tűnt, hogy a világ figyelme, mely korábban Magyarországra irányult, most százfelé oszlott.
Minden újabb hír olyan volt, mint egy-egy kalapácsütés a magyar szabadság koporsószegein. Együttesen tébolyító hangzavart produkáltak. Dühítő és szívfájdító volt hallgatni, mégsem tudtam magam elszakítani a rádiók mellől. Reméltem, hogy lesz a sok rossz hír között valami bíztató is, hogy mégis jönnek az ENSZ megfigyelők, hogy a nagyhatalmak elismerik az ország semlegességét, hogy a Nyugat eleget tesz erkölcsi kötelességének.
Este 11 órakor a rádió bejelentette, hogy a magyar tárgyalódelegációval az összeköttetés megszakadt. A MEFESZ irodában halálos csend fogadta a bejelentést. Mindannyian rosszat sejtettünk, éreztük, hogy ez a vég kezdetét jelenti. Alvásról szó sem lehetett.
Vasárnap, 1956 NOVEMBER 4
Éjfél után a rádió rövid időközönként felszólította Maléter vezérőrnagyot, hogy azonnal lépjen érintkezésbe a miniszterelnöki hivatallal, természetesen eredmény nélkül.
Ez volt életem legrosszabb éjszakája. Mindannyian kábultan járkáltunk, úgy éreztük, hogy mindenki cserbenhagyott bennünket. Hajnali két óra tájban az őrök jelentették, hogy a KA-51-es előadóteremben őrzött ávósok haza akarnak menni. – Hadd menjenek – legyintett Pista letargikusan. Három órakor Pista összehívott mindenkit. – Úgy tűnik, hogy Malétert az oroszok foglyul ejtették. Huszonhat páncélos hadosztály, kétezerötszáz
Illusztráció: Nagy Imre bejelentését, hogy „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” megrökönyödött felháborodással fogadta az ország.
tank és ezer egyéb katonai jármű érkezett Ukrajna és Románia felől hazánkba. Ez a legnagyobb szovjet páncélos koncentráció a második világháborús kurszki szovjet-német tankcsata óta. Az összes repülőterünk körül van zárva. Bármelyik pillanatban megindulhat a főváros elleni támadás. Ismeritek a védelmi terveinket. Ha nem kedves az anyátok élete, megvalósíthatjátok. De tisztán kell előre tudnotok, hogy csak meghalni van esélyetek, győzni nem! Én most Király Bélához megyek egy utolsó megbeszélésre. Aki haza akar menni, most menjen, amíg a hidak járhatóak. Aki harcolni akar, az ráér, mert az oroszok kelet felől jönnek, tehát Pestet fogják először támadni, Budára csak később kerül sor.”
Szavait döbbent csend fogadta. Mindannyian ugyanarra gondoltunk: –Lehetséges az, hogy Pista nem marad velünk? Ki fogja irányítani harcunkat? Senki sem szólt, nem ellenkezett, nem vitázott, csak a csendes kétségbeesés tükröződött az arcokon. Csend volt, olyan csend, ami a tragédiák előtt formálódik. Mire felocsúdtam döbbenetemből és körülnéztem, Pista13, már nem volt sehol.
Percekkel később láttam, amint Görgényi lassan kisétál a teremből. Láthatóan zavarban volt; aktatáskáját jobb kezében tartotta, szemét a földre szegezte, balkezével mintha nem tudott volna mit csinálni. Szó nélkül hagyta el a termet, anélkül, hogy bárkire ránézett volna; mint amikor egy filmben, a végszó elhangzása után távozik a szereplő.
A gyáva disznó! – sziszegtem Gyurka felé, aki szótlanul állt mellettem. Ránéztem s meglepetéssel láttam, hogy ő is lehorgasztott fejjel a padlót nézi. Ez a bátor, nagydarab ember, akit mintaképként tiszteltem, nem akart, nem tudott a szemembe nézni, csak motyogta maga elé: – Én is hazamegyek.
Hajnali négy körül lehetett ezen a borongós vasárnapon, november 4-én. A száz önkéntes, akiket Király Béla kért, a könyvtár
Illusztráció: A szovjetek a második inváziót friss csapatokkal
és 2500 tankkal hajtották végre.
előtt sorakozott. A Zrínyi és Petőfi akadémisták becsomagoltak és hazamentek. Tankjaikat otthagyták, de hozzáértő személyzet nélkül. Bónis László, a metallurgiai tanszék tanársegédjének vezetésével egy önkéntes alakulat elindult a Móricz Zsigmond körtérre, az ottani, macskakövekből emelt barikádok védelmére.
Nem sokkal később Pest felől meghallottuk az első tüzérségi ágyuk dörgését. A hang irányából következtetve az Üllői út-Corvin köz-Kilián laktanya térségében folyhatott a harc.
– Angyal Pista kávéja ébren tartotta az embereit – jegyeztem meg inkább csak magamnak, hiszen más nem is tudta, hogy ki is az Angyal Pista.
–
Öt óra után a rádió Nagy Imre szózatát közvetítette:
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
A beszéd után a rádió a Himnuszt, majd az Írószövetségnek a világ értelmiségéhez címzett kiáltványát közvetítette, melyben kérték úgy a katonai segítséget, mint az ENSZ megfigyelők küldését. A közleményeket néhány percenként négy nyelven megismételték, a Himnusz és a Szózat kíséretében.
Nem bírtam tovább. Kirohantam a MEFESZ irodából. Sírógörcs fogott el, s mint egy megvert kutya, egy félhomályos folyosó sarkában húztam meg magam. Hányinger kerülgetett, az életet értelmetlennek, kilátástalannak láttam. Temettem az álmaimat, az emberiségbe vetett hitemet, azt a személyt, aki én voltam.
Mint egy élőhalott, úgy álltam órákon keresztül. A zajok lassan elcsitultak körülöttem, már csak a rádió szólt a szomszéd irodában, a magyar íróknak az éterbe szétküldött segélykiáltását ismételte a rádió: „Help Hungary! Help Hungary!”
Torkom kiszáradt, vállamat húzta a géppisztoly súlya, a könnyek patakzottak a szememből, amint ismételtem, talán a milliomodszor ismételtem: – Istenem, ne engedd! Ne hagyd, hogy cserbenhagyjanak! Add, hogy segítsenek!
Egyetlen kapcsolatom a külvilággal ez a rádió volt. Úgy éreztem, hogy amíg ez szól, addig nincs minden veszve, addig van még hangunk, amit mások meghallhatnak. Közben a bemondó oroszul is megszólalt, kérte a szovjet katonákat, hogy ne lőjenek. – Ne lőjenek? – motyogtam magam elé, miközben a folyosó ablakai rezegtek a túlparton leadott ágyúlövésektől.
Hirtelen éreztem, hogy valami megváltozott. Nem tudtam, hogy mi, de valami borzasztó történt. De mi? Igen, ez az! Nem hallom a Himnuszt, amit a rádió most már jóformán szünet nélkül játszott. Felugrottam. Lábaim elzsibbadtak, így majdnem elestem, de gondolkodás nélkül berohantam az irodába, ahonnan korábban a rádiót hallottam. Megráztam a készüléket, remélve, hogy csak valami laza érintkezés okozta a szünetelést. És ekkor a háttérzaj mellett fegyverropogást hallottam. Tehát már a rádiót ostromolják…
A Szabad Kossuth rádió örökre elnémult.
xxxxxxxxxxxxxxxxx
1 Jurij Vlagyimirovics Andropov (1914-1984) a SZU magyarországi nagykövete volt, és főszerepet játszott a forradalom leverésében. Később ő vezette a kínai kommunisták elleni ideológiai kampányt. 1967-ben kinevezték a KGB elnökévé. 1982-ben a KB főtitkára lett, majd a SZU elnöke. Kemény elnyomó politikát folytatott a másként gondolkodókkal szemben.
2 Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894-1971) a SZU elnöke és az SZKP első titkára volt (1953-1964). Ukrán parasztcsaládban született. 1938-ban az Ukrán KP első titkáraként hajtotta végre Sztálin kegyetlen tisztogatásait, majd Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után ő váltotta fel Malenkovot a párt első titkári tisztségében. 1956-ban ő rendezte meg azokat a hazugságokat, amelyek megakadályozták az ENSZ-t, hogy idejében felléphessen Magyarország védelmében, és amelyek Nagy Imre kormányában azt a hamis benyomást keltették, hogy kivonulnak az oroszok, amikor friss csapatokkal és új felszereléssel befelé vonultak. Az effajta „vezetői működés” jutalmaként 1958-ban ő lett Bulganyin helyett a szovjet miniszterelnök és mind a Kommunista Párt, mind pedig a szovjet állam vitathatatlan vezetője.
3 Joszif Borz Tito (1892-1980) egy horvát kovács fia volt. Az első világháborúban az osztrák-magyar hadseregben szolgált, az oroszok foglyul ejtették, és a fogságban kommunistává lett. Horvátországban szakszervezeti szervezkedésért bebörtönözték (1929-34), majd 1941-ben már mint a jugoszláv partizán ellenálló mozgalom vezetője bukkant fel. Az USA, a SZU és Nagy-Britannia támogatásával 1945-ben ő lett a jugoszláv kormány feje. Diktátorként 1946-ban bebörtönözte Stepinac érseket, később azonban igyekezett el nem kötelezett vezetőnek látszani. 1956-ban először menedéket adott a Nagy Imre- kormány tagjainak, de aztán átadta őket a szovjeteknek, akik felakasztották őket.
4 A Szabad Európa Rádió szerepe a forradalomban még mindig homályos. Egyesek úgy vélik, hogy kevesebb vér folyt volna, ha ők nem hangsúlyozzák annyira Eisenhower „felszabaditási”-ját, hanem csak az eseményekről tájékoztatnak tényszerűen. Mások azzal érvelnek, hogy mi, a rádiót hallgatók magyaráztunk bele túl sokat a riportjaikba – voltaképpen segítségadási ígéreteknek és harcra való bíztatásnak vettük a sablonos propaganda-jelmondatokat. A rádióadásokon kívül a SZER röpiratokat is küldött léghajón, meg könyveket postai úton. Mindez annak a tanújelévé állt össze a fejünkben, hogy Amerika a szövetségesünk, és segít, ha nagyon kell.
5 Marián ezredes nem vett részt Buda védelmében. A forradalom után mégis életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték; ebből több mint hat évet töltött le. Az 1963-as amnesztia idején szabadult. Mindmáig barátom.
6 Ekkor láttam utoljára Vereczkey Gyurkát. 1995-ben találkoztam egy fiatalemberrel, akinek ugyan Vereczkey volt a családneve, de nem volt Gyurka rokona. Fogalmam sincs, mi lett vele.
A “35 Nap” megrendelhető a kiadónál: http://www.bbs.hu/ E-mail: info@bbs.hu
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Fridaz, the 2nd of November, 1956
At the roadblock in Óvár, the leader of the freedom fighters writes down our license number, checks how many people are on our truck and disappears. Armed students surround us a few minutes later. Gyurka stops the motor. I get out to see what is going on? The reporter from Time Magazine is scrib-bling furiously in his notebook. I couldn't even open my mouth, when one of the students points at my boots and exclaims: ”New officers boots!” An other student points at my rubber-ized black raincoat: ”No student has one of these!” I detect hostility and suspicion in the air, but do not yet understand the reason for it. After all, I was dressed the same way, when we stopped here on our way to Vienna. That was only a few hours ago. So what is the big deal?
Now I see a car racing towards us. The car is still moving when the mustached head of the Revolu-tionary Council jumps out. He is in a frenzy screaming at the top of his lungs, as he is approaching our truck: ”You have smug-gled the ÁVH murderers out of the country! You are ÁVH collabora-tors! You will hang for this!” It is only at this point, that we realize what the problem is. We start searching our memories to figure out when have we last seen the two guys, whom we thought were policeman? We don't even remember if they came with us to Austria, or not? All we know is that they disap-peared.
The students let the Time reporter go and throw the two of us into the local jail. They tell us, that a court will decide our fate in the morning. It is dark outside. It is nearing midnight. I am walking up and down in the 10 by ten feet cell.
Saturday, the 3rd of November, 1956
Gyurka, this big bear of a man, is peacefully snoring on the floor. ”Sleep never hurt anyone, sleep whenever you can!” - is one of his guiding life- principles.
I walk up and down most of the night. I listen to the noises of the night: dogs barking, cars arriving or leaving, the inaudible murmur of our guards talking. I can see the first blush of dawn, when I hear the phone ringing.
”I am Zoltán Kiss, member of the National Guard” - says a respectful and resonant voice and after a pause: ”Yes Sir, Mr. Szigethy2, they are here.”... ”Yes, Mr. Szigethy, they also said something about blood, but my commander thinks that they smuggled ÁVH officers to Austria.”...”No, Mr. Szigethy”... ”Yes, Mr. Szigethy”... ”I will! Right away Sir!” After that I hear footsteps, a door closes and by the time I hear the next telephone ring, I also hear footsteps coming toward our cell.
As the key turns in the lock, Gyurka wakes up. His first move, as always, is to search for his cigarettes. The guards return our papers and add: ”Hurry up, so that the ice will not melt in the blood containers!” ”Your lunatic boss should have thought of that sooner!” - Gyurka grumbles. ”Yes Sir!” -answers the baby-faced student.
It is mid-morning on this Saturday, the 3rd of November, when we reach the City Hall in Győr. The chaos, if anything is even worst than yesterday. Two radios, Kossuth and Radio Free Europe are broadcasting simultaneously, while two dozen people are also talking. We learn that while the Russians have formally agreed to leave Hungary, there are reports, that in fact new troops are entering the country. Right now, the Russian ambassa-dor, Andropov1, is meeting with Imre Nagy, to discuss the details of the withdrawal, Krus-chev is visiting Marshal Tito of Yugoslavia, while the Communist Party chief János Kádár, has disappeared. Nobody knows where he is.
Szigethy takes us into his inner office, where his first question is: ”Have you seen troops?” ”No, there are no Russians in that region” - I reply naively. ”I mean Western troops, Americans, Austrians, anybody!” - he says, almost yelling. ”No, only boy scouts, nuns and reporters” - I reply. Szigethy's neck turns purple, his eyes flash with outrage: ”Those bastards, those heartless, spineless, God damn bas-tards!”- he hisses through his gnashing teeth, then jumps up and without an other word, leaves us.
On the way back, we go in the direction of Komárom and on this road, there are no Russian roadblocks. ”I don’t know if this means, that they are concentrating on the main traffic arteries or they are truly in the process of leaving.” - says Gyurka. It is lunchtime when we arrive at the hospital. They are very glad to see us. We have arrived at the very last minute. They offer us lunch, which Gyurka accepts, but I don't: I stuffed myself with Austrian chocolates on the way. Therefore, while Gyurka is eating, I grab some chocolates and oranges and visit the wounded.
The rooms are overflowing, the less seriously wounded are out in the corridors. Those who are conscious gladly accept the chocolate bars, but some of them don't know what to do with the oranges. They have not seen oranges since the Soviets occupied Hungary. On one bed, a person with a head-wound calls out in clear American-English: ”An orange please.” He turns out to be the very reporter, whom I gave a tour of the university a week earlier, and who told me: ”If it bleeds, it leads.” ”Should it be a bloody-orange?” - I ask with my sick sense of humor, but fortunately he does understand Hungarian and I don’t speak English.
A young man with a leg wound is sitting on the side of his bed. When I offer him a chocolate bar, he does not take it. ”Don't you like sweets?” - I ask. ”Well, its not that. The point is, that you don't want to give me any: I served in the green ÁVH.” (To the best of my knowledge, the ”blue” ÁVH officers were volunteers who made up the political secret police, while the ”green” ones were drafted, and served as border guards.) I was not prepared for this. Neither did I expect the sorrowful, yet accusing expression in his simple, peasant eyes. I took the largest chocolate bar and put it on his lap. The farmer boy did not return it.
Before going back to the university, we visited Gyur-ka's family. Gyurka slept of the floor of the jail. I have not washed since collecting the arms at ÁVH headquarters. We are both dirty and could use a bath. When we get to Gyurka’s apartment, the family surrounds us, they want to know everything. Gyurka's beautiful sister, the divorced wife of Igor Sík, brings us some rum. I have not slept for two days, so the rum knocks me out. They notice that I am about to fall off my chair and suggest that I take a nap.
Mária takes me to the bedroom, turns away while I undress and slip in, under the cover. It seems that I have not been in a real bed, under clean bedding for ages. Mária sits down on the side of the bed. She is the loveliest, the most alluring women I have ever seen. She notices my stalk-eyed, devouring expression and responds with a mischievous wink. Then she leans forward. It is an otherworldly sight, I can not speak, can not even stutter. She leans even further. I close my eyes. I feel a soft caressing, a kiss on my forehead, light as air, then she tucks me in, and while she quietly scuttles out, I sink into a deep sleep.
It is around 6 PM on this Saturday, the 3rd of November. When I get back to the university I find our National Guard division at full alert. Our ranks have swollen by the cadets of the Petőfi and Zrinyi military academies. There must be 3-5,000, armed students in our buildings. I see the ”old” faces, the ones that I have not seen for two weeks, since our initial march on the 23rd of October. Here is Gyuri Egry (Csámpi the Menő), here is Gyuszi Perr with his bride, the blond little athlete, Marika who was rooting for me at the high-jump competition. Here is Laci Zsindely, Attila Lipcsey, they all came back and they are all armed.
In the MEFESZ office, next to Pista Marián, there is a new face. He is General Görgényi. He was sent to us by General Béla Király3, the commander of the Hungarian National Guard,. Görgényi looks a bit lost, we don't understand why we need him? In fact, we are a bit suspicious of his presence. Pista asks the same questions, which Attila Szigethy asked me in Győr: ”Did you see western troops at the border? Were the Russian tanks of the same models which you have seen on the street corners of the city? Did the Russian soldiers look dirty or fresh?” I don't like these questions. I know what he is driving at and I can not say anything reassuring. When I tell them, that we have just unloaded a truckload of candy and citrus fruit in the lecture hall KA-51 (where the ÁVH men are kept), Pista remarks: ”That will do a lot of good against the tanks!”
At around 8 PM, the radio broadcasts a proclamation by Cardinal József Mindszenthy4. (Until the 1st of November, the Cardinal was under house arrest. He was freed on the 1st of November (Illustration #30). He made the following statement of the 3rd of November: ”We are neutral, we have given no cause for the Soviet Empire to wage war on us. But, has it not occurred to the Soviet leaders, that they will gain more of our respect, if they do not start a bloodbath and if they don't enslave us?” While he is right, I don't like the tone of his speech. I feel it is too gloomy. I do not understand, why this great Cardinal, this saint of a man, is talking in such pessi-mistic and skeptical way? After all, the Soviets are about to sign the final document of their with-drawal? So why is the gloom?
A few minutes later, General Király calls. He wants a contingent of 100 students from us. We agree, but that call also bothers me. Why does the Commander of the National Guard need student guards? Does he not trust any of his other units? What is the big hurry? Don't we have tank battalions? Don't we have an Air Force? Are we, the students at this university, the only ones he can trust? While General Király is on the line, we ask him about the talks. He sounds, or tries to sound reassur-ing: ”Our Minister of Defense, General Pál Maléter, has just left. He will sign the final document, which will guarantee the departure of all Soviet military forces from Hungary. All the details have already been agreed to, so this will only be a formality, a signing ceremony at the Russian military headquarters in Tököl.”
What he said reassures us a bit, but it also makes me very nervous. Why does the Minister of Defense go to Tököl? What will happen, if the leader of the Hungarian military is needed, in the meantime? Why don't we send a politician? Why is this meeting not at daylight, and why in a Russian military barrack? Do such ceremonies not belong in the Parliament, in front of the cameras of the international press? We have a lot of ques-tions, a lot of doubt, but we also know, that General Maléter is a brave and competent leader, he know that it is not for us to question what he is doing.
Just like in Györ, now in the MEFESZ office too, all radio stations are on simultaneously. We are listening to Radio Budapest, Radio Free Europe, the BBC, Voice of America, and the short wave stations, which are reporting some troop move-ments in the Eastern parts of Hunga-ry. The bits and pieces of the news do not add up to a logical overall picture: The United Nations has delayed the Security Council meeting on Hunga-ry until Monday, the 5th of November... Hungary is still represented at the UN by a Soviet citizen and KGB agent, in spite of his dismissal by Imre Nagy. It seems that the United Nations still recognizes this guy (his real Russian name is Konductorov) as Hungary's representative... The attention of the American people is on their elec-tion, which is next Tuesday, President Eisen-hower is on the campaign trail... The Ameri-can Secretary of State, John Foster Dulles has been hospital-ized... The fighting at the Suez Canal has intensified... God what chaos!
Each news item is a thud and together they combine into the pit-a-pat of hailstones. Each thud is a hammer-stroke, driving yet another nail into the coffin of Hungarian Freedom. It is maddening, it is infuriating to listen, yet I can not tear myself away. I still hope for that one sentence, which would announce the arrival of some UN observers in Budapest I am still waiting for the formal recognition of Hungary's neutrality.
Instead, at around 11 PM, the Radio announces that contact has been lost with our Minister of Defense, General Pál Maléter. As the news is announced, there is deadly silence in the MEFESZ office. We can not get our breath. Our eyes stare into nothing-ness, fists are clenched, lips quivering, we all know that the beginning of the end has arrived. We naturally stay up. From midnight on, every ten minutes or so, we hear the same announce-ment: ”Gener-al Maléter is requested to call the Prime Minister's office immediately!”
This was the worst night of my life. Nobody slept. We were all dazed and overcome by this sense of total abandon-ment.
Sunday, The 4th of November, 1956
At around 2 AM, the guards from the KA-51 lecture hall reported, that the ÁVH prisoners want to go home. ”Let them” waved Pista lethargically. It was around 3 AM when Pista called a meeting. He reported:
”It seems that General Maléter has been captured by the Russians. 26 tank battalions, 2500 tanks, 1000 other vehicles have entered Hungary. This is the largest Soviet tank concentration since Hitler's defeat at Kursk. Our airports are surrounded. The attach against the Capital can start any minute. You know all the details of our defense plans. If you don't feel sorry for your mothers, implement it. Remember: you can only die, you can not win! I am leaving for a last meeting with General Király. Those, who decide to go home, should leave right away, while the bridges are still open. Those who decide to fight, will have plenty of time, because the Russians are coming from the east, so they will attack Pest first and the attack on Buda will come later.”
There is stunned silence in the room. We are all thinking the same thing: ”Pista is not staying with us!? He is not going to lead our defense? Who will take his place?” - We are all pondering these questions, but nobody speaks them out aloud. There are no comments, no debate, just silence, desperate and maddening silence, the type of horrifying silence which precedes the worst act, which a human being is capable of. As my dazed mind is beginning to clear, as I finally look around, Pista is gone5.
A few minutes later, I see General Görgényi, as he is slowly walking out the main entrance. He is embarrassed, his briefcase is in his right hand, he does not know what to do with his left hand. He says nothing, he does not look anybody in the eye. He just walks out, like if this was a movie or some-thing and the show was over. ”The skunk!” - I say to Gyurka, who is standing next to me, but I hear no reply. I turn to Gyurka and his eyes too, are staring at the floor. He can not, he dares not look me in the eye, and this idol of mine, this brave and bright bear of a man, just mumbles to nobody in particular: ”I am going home too6!”
It is around 3:30 AM on this dark, ugly Sunday, the 4th of November. The 100 volunteers, who will guard General Király are lining up in front of the library. The cadets of the Zrinyi and Petöfi military academies and the tank crews from Pilisvörösvár are packing up and walking out. Their equip-ment stays. László Bónis, an assistant professor of metallurgy is leading the first group of defenders, who will take up positions on Móricz square. The night is still dark. And now, now I hear the thunder of the guns from the Pest side of the Danube. It is 4 or 5AM on the 4th of November. The roar of cannons is coming from the area of the Kilian Barracks, the Corvin and Üllöi Street region. ”Pista Angyal's coffee kept our fighters awake!” - I say to no one in particular. After all, nobody even knows who Pista Angyal is?
At around 5 AM, I hear the voice of Imre Nagy on the Budapest Radio: ”This is Imre Nagy speaking, the Chairman of the Council of Ministers of Hungary. Today at dawn, Soviet troops attacked our capital, with the obvious objective of overthrowing the lawful and democratic government. Our troops are fighting; the government is at it's station. I inform the world and my nation of these facts.” His announcement is followed by the National Anthem. After that, they broadcast the message of the Hungarian Writers Union. They appeal to all intellectuals of the world. They beg for military help, they beg for UN observers, they repeat their message in four languages.
These announcements are repeated in different languag-es, interrupted only by our two National Anthems, the Himnusz and the Szózat and by Kodály's choral work, having the refrain: ”Don't hurt the Magyars!” I can not stand it! I run out of the MEFESZ office. I'm overpowered by a crying-fit and like a whipped dog, I retreat into the corner of a semi-dark corridor. I want to throw up. I lost my interest in life. I am burying my dreams, I am burying my fate in humanity, I am burying the person who I used to be. I am burying myself.
Like a zombie, for hours I just set there. The noise, the tramping of footsteps, slowly subsided. Only one radio remained on, in a nearby office. It keeps repeating the appeal of the Hungarian Writer's to the world: ”Help Hungary!, Help Hungary!” it cries into the ether. My throat is dry, my shoul-der is hurting from the pull of the sub-machine-gun, tears are streaming from my eyes, and I repeat for the millionth time: ”Please God, don't let it be! Don't let them betray us! Please make them help!”
My only contact with life is this radio. While it is on, there is still hope. We still have a voice, a radio. As long as Radio Budapest is on the air, there still is a purpose. Now, the radio announcer speaks in Russian. He is begging the Russian soldiers not to shoot! My crying face twists into a grimace: ”Not to shoot?” - I mumble, as the windows of the corridor vibrate from the detonations on the other side of the Danube.
Now, suddenly, something changes. I don't know what, but something is different. Something is wrong, dreadfully wrong. Yes! What happened to the National Anthem? I don't hear the National Anthem! I jump up. My legs went to sleep, I almost fall, but I am running anyway. I reach the office, where the radio is. I am shaking the receiver. ”It must be the battery!” -I mumble, but then, over the background noise, I begin to hear the gun-fire. The fight is on for the radio! Free Radio Buda-pest is off the air. This is the last thing that I remember.
Footnotes to Chapter 11:
1) Yuri Vladimirovich Andropov was the ambassador to Hungary and played a major role in suppressing the Revolution. Later he directed the ideological campaign against the Chinese Communists. In 1967 was appointed as head of the KGB, in 1982 he became the secretary of the Communist Party an later the premier of the USSR. He maintained a repressive, hard line policy against dissidents.
2) Attila Szigethy was a very powerful leader in the city of Györ. After the Revolution, ha was captured and in the jail he committed suicide.
3) General Béla Király escaped after the revolution and became a professor in New York City. He returned to Hungary after the collapse of Communism in 1989
4) József Mindszenty was bishop of Veszprém when he was arrested during the German occupation of Hungary in 1944. After the war, he was raised to Cardinal of Hungary in 1946, but because he not only opposed the Nazis, but also the Communists, he was arrested in 1948. In prison he was dragged and as a result admitted to treason and to illegal monetary transactions, which he did not commit. He was freed by the freedom fighters of 1956 and took refuge at the U.S. legation of Budapest after the Revolution was crushed. In 1971, under pressure of the Pope he left Hungary and in 1974 settled in Vienna, where he died in 1975, at the age of 83.
5) Colonel Marián did not take part in the defense of Buda. Still, after the Revolution, he was sentenced to life imprisonment, of which he served over 6 years, until he was pardoned as part of a general amnesty in 1963.
6) That was the last time I have seen Gyurka. In 1995 I did meet a young man with the last name: Verecz-key, but he was no relative.
(You can order „A Testament of Revolution” at www.amazon.com)
|
|
|
HAL: List 
