Köröstárkány népe minden Nagypénteken megemlékezik az 1919-es magyarirtásról.
Sajtószolgálatunk részletekben közli a korabeli szemtanúk elmondása alapján készült visszaemlékezést.
Várt mindenki. A magyarok idegesen. Az oláhok bizakodó fennhéjázással néztek farkasszemet mindenkivel, aki magyar volt. Február 5-ig, mert akkor hirtelen, mintha az égből szálltak volna le, Belényesben megjelent egy magyar fegyveres alakulat és lefegyverezte az oláhok nemzeti gárdáját. Fellélegzett Tárkányban mindenki. Érezni lehetett, hogy helyreáll a rend, de a hírek azért semmi jót sem hoztak. Újra háborúról beszélt mindenki, csakhogy most már Románia és Magyarország között. Hirtelen újra eggyé lett a falu, nem volt már ilyen-olyan gárda, egy gondolaton lett megint mindenki. A férfiak azon tanakodtak, hogy lehet ellenállni a töméntelen sok ellenségnek, mert már nem csak az oláhokról, de a szerbekről, tótokról is szó esett. Már nemcsak Tárkány, Erdély volt veszélyben, hanem a haza, Magyarország is.
A háborúig kit érdekelt Tárkányon kívül valami! Senkit. Az emberek szántottak, vetettek, arattak, gyereket neveltek és vették a földeket. Most már más volt a helyzet, kinyílt a falu a világ felé. Az emberek nemcsak harcoltak a frontokon de láttak, tapasztaltak is. Oroszországról, az eddig nem számító Amerikáról és Romániáról. Már nem csak az időjárást szidták, hanem hol egyik országot, hol a másikat. Mert nem így történt volna, ha Amerika nem avatkozik bele a háborúba, mondták sokan. De ezen már segíteni nem lehetett.
Az öregek nagyokat hümmögtek, a fiatalok, káromkodtak, a gyerekek meg izgatottan hallgatták a kemény, csattogó szavakat.
Így jött el február vége, pontosabban 23-ika, amikor a belényesi medencében megjelent a Székely hadosztály egyik zászlóalja. Verbőczynek, a zászlóalj kapitányának első dolga az volt, hogy kijött Tárkányba, és miután szóba állt pár emberrel, sebtében összehívatta a falut a jegyzőség elé. Nem kellett kétszer szólni senkinek, jöttek az emberek csőstül, csapatostól. Ott volt a falu apraja-nagyja, kíváncsian a kapitány szavaira. Majd letaposták egymást igyekezetükben, hogy minél közelebbről hallják Verbőczy szavait. Sok újat nem mondott a kapitány, már tudta és érezte azt mindenki, hogy mit jelent a haza, és hogy nagy veszélyben van. Még a feketébe öltözött asszonyok is kipirult arccal hallgatták lelkesítő, bátorító, szavait. A végén azt kérte a tárkányiaktól, hogy álljanak be a Székely hadosztályba és segítsék a védelmi harcokban. Mint mondta, ha Erdély elvesz, akkor a magyarság is.
Olyan foganatja volt Verbőczy beszédének, hogy az emberek tömegestől kérték felvételüket a Székely hadosztályba. Olyan foganatja volt az „Erdélyért” jelszónak, hogy elfelejtették a veresgárdát, mindenki csak Verbőczy katonája akart lenni. A nagy lelkesedés láttán hozott is Verbőczy fegyvert, muníciót, Bocskai-csákós egyenruhát. A fegyvert fogható férfiak, miután beöltöztek, elmentek, mert akkor már a Halmágy-csúcsnál volt a román király hadserege. Ellent csak a székelyek álltak, de azok fogvicsorgatva tartották magukat.
Közben eljött a tavasz. Hirtelen beköszöntött, olyan jó idővel, hogy öröm volt kint lenni a mezőn. Aki csak tehette szántott, igazgatta a sok év óta, és most megint gazda nélkül maradt földeket. A szolgák közül már csak nagyon kevesen voltak Tárkányban, a legtöbbjük hazament a falujába. Nem, azért mert bántotta őket valaki, de akkor olyan idők voltak, hogy az ember jobban szerette a fajtája között. A hírek nemhogy javultak volna, de ahogy mentünk a tavaszba, úgy rosszabbodtak. A románok mind nagyobb erővel támadtak, a franciák is segítették őket. A magyar veres katonák sehol sem állták meg a helyüket, csak a nagy szájuk volt. Minél több helyről és minél többször futamodtak meg a veres katonák, annál nehezebb helyzetbe kerültek a székelyek.
Lejegyezte Gábor Ferenc, MVSZ küldött
|
|
|
Close Window
