MEGBÉLYEGZETTEK
A KITELEPÍTÉSEK TRAGÉDIÁJA
Széchenyi Kinga
MEGBÉLYEGZETTEK
A KITELEPÍTÉSEK TRAGÉDIÁJA
Könyvismertető
Részletek a könyv bevezetőjéből:
Munkám olyan időszakról szól, melyre nem szívesen emlékezünk, pedig emlékeznünk kell, magunk elé idézve a történteket, hogy az önkény ellen eredményesen tudjunk harcolni. Talán némi vigaszt nyújthatunk ezzel a korszak áldozatainak, ha igazságot szolgáltatni nem is tudunk. A Rákosi Mátyás nevével jelzett korszakról van szó, melynek intézkedései, atrocitásai a magyar társadalom majdnem minden rétegét súlyosan érintettek. A Rákosi-korszakot a proletárdiktatúra időszakaként ismerjük, államformáját népi demokráciának nevezték... a rendszer a demokráciától fényévnyi távolságra volt. A rendszer diktatúra volt, amit az adott szovjet minta alapján totalitárius rendszernek is nevezhetünk...
A proletárdiktatúrában egyes rétegek és csoportok ellenséggé, bűnbakká válnak. Jelen esetben azok, akik még mindig, vagy 1945-ig magántulajdonnal rendelkeztek, illetve azok, akik korábban magas polgári, vagy katonai beosztásban tevékenykedtek. Bűnbak voltukat a hatalom birtoklói a társadalom egyéb rétegeivel még el is akarják fogadtatni. Házkutatások, lehallgatások, letartóztatások, emberek eltüntetése, tisztogatások, koncepciós perek jellemzik a korszakot. Rengetegen kerülnek börtönbe, internálótáborokba, kényszermunkatáborokba, sokak sorsa a deportálás, kitelepítés. Ezekkel az eljárásokkal nemcsak azokat félemlíti meg a hatalom, akikkel szemben foganatosítják, hanem rettegésben tartja az egész társadalmat. A végrehajtás apparátusa a rendőrség, de leginkább a polikiai rendőrség és a kialakított besúgórrendszer...
A Magyarországon és a többi úgynevezett népi demokráciában megvalósított rendszert Moszkva irányításával és elvárásai alapján az onnan hazatért kommunisták és a magyarországi társaik hozták létre. Ez a diktatúra, ugyanúgy mint a Szovjetunióban, a szabadság és egyenlőség helyett a legbrutálisabb elnyomó rendszerré vált...
Munkámban a ma megtalálható és már kutatható, de távolról sem teljes, hivatalos levéltári anyagokra, dokumentumokra támaszkodva és dokumentumokkal illusztrálva mutatom be a deportálás előzményeit, a kitelepítendők összeírását, a kényszerintézkedés törvényi hátterét, a kitelepítettekre vonatkozó szigorú megszorításokat... Bemutatom a kitelepítésben eltöltött időszak súlyos megpróbáltatásait...
A deportálás egész életre szóló nyomot hagyott elszenvedőiben. 1953-ban, az amnesztiatörvény következményeként, feloldották a kitelepítést, azonban a kitelepítettek nem térhettek vissza eredeti lakhelyükre, lakásukat, ingóságaikat sem akkor, sem később nem kaphatták vissza, megfigyelés alatt álltak. Figyelőlapjaikat a rendőrség hosszú ideig köteles volt naprakészen tartani. Évtizedekig az élet számos eseménye alkalmával, például elhelyezkedéskor, továbbtanuláskor súlyos diszkrimináció érte őket, az osztályellenség bélyegétől nem tudtak megszabadulni.
A könyvben megszólalnak a hajdani kitelepítettek emlékirataikban, visszaemlékezéseikban, interjúkban, a kitelepítés alatt írt naplórészletekben és korabeli levelekben. Ezek által válik igazán élővé a diktatúra vezetői és kiszolgálói által előidézett tragédia. Kiviláglik az is, hogy vannak, akik ilyen hosszú idő elteltével sem tudják feldolgozni a történteket...
***
Széchenyi Kinga tanár, műfordító, szobrász. Gimnáziumi tanulmányait a Patrona Hungarie Gimnáziumban végezte. X-es származása miatt csak hét évvel az érettségi letétele után kezdhette meg egyetemi tanulmányait az ELTE-n. 1970-től a Toldy Ferenc Gimnázium tanára, majd 1988-tól az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem vezetőtanára is. Fontosabb fordításai: II. János Pál pápa: Ex corde ecclesiae, Szent István Társulat, 1991; Széchényi László: Mégis kisüt a Nap, Gondolat, 1992; Graham Swift: Utolsó kívánság, Helikon, 1998; Seamus Deane: Nyughatatlan ír lélek, Helikon, 2000; Hortobágy Labour Camps 1950-53, Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete, 2005. Plakettet és kisplasztikát készít. Bolyai János plakettjét a 2002-es nemzetközi Bolyai János emlékkonferencia főelőadói kapták. Farkas Gyula plakettjét az operációkutatás tudósainak évente adják magyar és nemzetközi szervezetek. Széchenyi Kinga férje Dr. Prékopa András akadémikus, egyetemi tanár. Két leányuk van, Mónika és Judit.
----------------------
Az 1950-51-es kitelepítésekkel kapcsolatosan eddig számottevő dokumentáció nem született. Az eltelt fél évszázad kevés volt e rettenetes korszak elfogulatlan feldolgozásához. Arról a korszakról van szó, amikor Rákosi Mátyás kommunista diktatúrája Budapestről, a határsávból és vidéki városokból, mai kutatások eredménye alapján, körülbelül 25 ezer embert (a valós számot talán sohasem tudjuk meg) származása vagy foglalkozása miatt kiszakított környezetéből, megfosztott otthonától, vagyonától és kitelepített az ország számukra távoli részeire. Ahol megaláztatásuk mellett kegyetlen és nyomorúságos körülmények között, a világtól elzártan, nehéz testi munkát kellett végezzen a túlélésért a gyerektől az aggokig mindenki. Széchenyi Kinga legyőzte a hallgatás korlátait, a megaláztatás emlékeit, és elkezdte a magyar történelem egy szégyenletes korának feldolgozását… Pedig “érintett” volt. Személyesen átélte ezt a fájdalmas történelmi időszakot, 1951-ben tízévesen családjával együtt, elsőként, deportálták Budapestről a Szolnok megyei Kőtelekre. Váratlanul érte a családot, mert addig senki sem hallott kitelepítésről. A korábbi, a zárt területnek számító határsávból való kitelepítések nem voltak közismertek.
Széchenyi Kinga, a “megbélyegzett”, több évig kutatta a kitelepítések tényeit és dokumentumait. Hatalmas és fáradhatatlan kutatómunkájának eredménye a “Megbélyegzettek” című könyv, amelyben bemutatja a kitelepítést és a korszak egyéb kényszerintézkedéseit, azok mozgatórugóit. Több tucat visszaemlékezés idézi fel az eddig elhallgatott történelmi kort és figyelmezteti a mai embert erre a magyar tragédiára, melyet elfelejtenünk nem szabad. Az a kommunista diktatúra, és annak máig élő tagjai, amely egy egész társadalmi réteg megalázását, kiirtását tűzte ki céljául, nem követte meg és nem rehabilitálta a sok szenvedést átélt áldozatokat.
Kerkayné Maczky Emese |
 |
Stigmatized
The tragedy of deportations
Széchenyi Kinga
Megbélyegzettek, A kitelepítések tragédiája
(Stigmatized, The tragedy of deportations)
Kráter Kiadó, 2008.
Summary
After Mátyás Rákosi, the leader of the Hungarian Communist Party and the de facto dictator of Hungary, became aware of the Western media outcry against the Hungarian internal deportations and human rights violations occurring in the spring of 1951, he stated that the battle against the class enemies had been „humanely” resolved. Of course, what Rakosi meant by humane solution was far from humane. From May 21st to July 18th, 1951, 13 670 individuals, formerly of the middle and upper classes, were deported from Budapest. All of them, from infants to the elderly, even the bed-ridden, were considered „class enemies.” During these months, people were deported on a daily basis with the exception of Sundays, under the direction of the Ministry of the Interior, the AVO (the Hungarian KGB) and the Hungarian Police. Deportation orders were delivered on Mondays, Wednesdays, and Fridays at dawn, and the deportees, who still remember this period as „the days of fright and sorrow,” were carried off on Tuesdays, Thursdays and Saturdays, with permission to take along only a few of their belongings. Some of them tried to escape their fate. After July 18th, the above mentioned authorities were in charge of rounding up and punishing the runaways, who were then taken to prison or internment camps, only to be deported later, after serving their terms in these facilities.
The houses and apartments of the deportees were confiscated along with all their valuables, and the families were relocated to villages and farms in Szolnok, Békés, Heves, Hajdú-Bihar, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár and Pest Counties. Each deportee family was assigned a room (some rooms were occupied by more than one family) mostly in houses owned by „kulaks” (wealthy farmers) or sometimes even in stables. They were required to stay there under miserable conditions and the constant surveillance and raids of the local police. They were forbidden to cross the border of their assigned village, and if someone violated this rule, the punishment was internment. Only the county police was entitled to grant permission for deportees to go to a nearby town, and those permissions were granted very rarely, e.g. for urgent medical reasons. It was not easy for the deportees to find employment and they were only hired to perform manual labour, mainly in agriculture, and received the lowest possible wages. Their children were not allowed to attend secondary school; from age fourteen they worked in the fields with the adults.
The first part of the book discusses the atrocities of the Rákosi regime, including the different kinds of deportations and internments, but its main topic is the deportations from the capital. This part is based on the now public but incomplete documents that show how the lists were prepared, what the alleged „legal” bases were for the deportations, how the deportations were carried out, and also shows the severe restrictions imposed upon the deportees. It deals with exemptions and applications for resettlement, most of which were rejected. The book discusses the severe trials to which the deportees were subjected, which often became even more serious when deportees were imprisoned or taken either to internment camps or to the forced labour camps of Hortobágy Puszta. The archival research reveals the names of members of different committees responsible for the deportations and the names of high-ranking officers and officials who gave the orders, carried out the deportations, and dealt with the applications of the deportees. The list of villages where the deportees were relocated is also documented in the book.
In 1953, after Imre Nagy became prime minister, the supplementary measure of the Amnesty Act dissolved the deportations, but did not repeal the legal possibility of later deportations. Subsequently, deportees continued to be homeless, and there were restrictions in regard to where they could settle as they were still banished from Budapest and other important cities. They never regained their homes or possessions and were under police surveillance for decades. Discrimination and stigmatization affected every step of their lives. Later, their applications for rehabilitation were denied because, as the authorities explained, they had never been tried and sentenced. The book discusses the minimal compensation the deportees received for their losses after the political changes that occurred in 1990.
The book contains a collection of contemporary articles from Hungarian and foreign newspapers regarding the internal deportations, as well as some unproven “myths” reported by Radio Free Europe. The book also discusses similar atrocities in other “socialist” countries, specifically in the Transylvanian region of Romania, where it took much longer, in some cases fourteen years, to end the deportations and resettle the deportees.
In the second half of the book, short memoirs, recollections, diary segments, interviews, and letters of former deportees illustrate the tragedy of the deportations. These writings show that even though a long period of time has passed, there are still former deportees who are unable to recover from their tragic experience. Of course, the deportations created serious trauma even in the lives of those who were able to do so. It is worth comparing the recollections of the ones who have been able to put the deportations in perspective with the writings of those for whom the deportations and their consequences are still very painful, incomprehensible memories. Some of the recollections recount not only the deportees’ years of exile, but also how their lives were affected or even determined, by the inhuman decision made in 1951. On the other hand, they also show how people were able to live, cope and strive for their families and even find some peace of mind under those difficult and cruel circumstances.
This work fills a gap by showing how certain classes of society lived under the Rákosi and Kádár regimes. By revealing some lesser known facts, it contributes significantly to the collective knowledge about the period. It would be important not only for Hungarians, but also for Westeners to know a lot more about the cruel atrocities of the communist era.
Kinga Széchenyi |
|
AHEA
