Tisztelt HL Társaim!
Lipták Béla jelenleg úton van. Október 23 elött már csak egyszer, talán október 14-15-i hétvégén jelentkezik majd a Magyar Lobbi akció-levelével. Távollétében (szeptember 29 és október 6-án) én küldöm ki az HL heti levelét, s abban az alábbi elöadásának a szövegét. Ez az irás bármilyen kiadvány által átvehető és terjeszthető. Ha Önnek a gépén nincs magyar abc, úgy ezt az irást ékezettel olvashata ezen a cimen : http://hungaria.org/hal/lobby/
Ha valaki Lipták Béla távollétében halaszthatatlan az üzenetet kiván neki küldeni, az küldje fiához a New York Timesnál, de CSAK akkor ha az abszolút halaszthatatlan!
Október 2O és november 5 között Lipták Béla elöadásokat tart budapesti, szegedi és veszprémi egyetemek diákjainak (56 mai üzenetéröl, a dunai Kompromisszum Tervröl, folyamatszabályozásról és az olajat követö új energia technológiákról) és október 23.-án délután 14:32-kor a Müegyetem Budafoki úti kapujától a Bem szoborhoz vezeti az egyetem történelmi évfolyamainak felvonulását.
Tisztelettel, Fábián Kovács Árpád
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
1956 ÜZENETE: CSALÁD VOLT A NEMZET, LEGYEN ÚJRA AZ!
(Elhangzott a Magyar Baráti Közösség ITT OTT konferenciáján, 2OO6, augusztus 6-án)
Mivel előadásomban az 5O év elötti naplómból is idézek, de e mellett, a mai tudásom alapján is leirok egyet-mást, a megkülönböztetés céljából, a múltat naplószerűen idéző soraimat dőlt betükkel fogom irni.
NEMZETKÖZI HELYZET ÉS A FŐSZEREPLŐK
Mielött az 1956-os magyarországi eseményekre térnék, képet adok a Yalta utáni hidegháború világáról és benne Moszkva, Washington, a CIA, Szabad Európa, Szuez és a magyar vezetők szerepéröl. Kezjük talán Moszkvával:
Kruscsov 1953-ban lezárta a “sztálin korszakot”, elitélte Sztálin barbár tetteit, megbélyegezte és elutasitotta azokat. Ezután,1954-ben kivonta csapatait Ausztriából. Ezzel a két a tettével ellentmondó helyzetbe hozta önmagát, mert egyrészt megnehezitette önmaga számára a sztálini eszközök alkalmazását, másrészt felszámolta Magyarország megszállásának magyarázatát: azt, hogy az Ausztriában állaomásozó szovjet csapatok szárazföldi ellátásának biztositására vannak a szovjet csapatok hazánkban. Késöbb, hogy új magyarázatot adhasson a katonai megszállásra, 1955-ben létrehozta a Varsói Paktumot.
Kruscsov a sztálinizmust úgy kivánta felszámolni, hogy közben megőrizze a szovjet birodalom egységét, beleértve kelet európai gyarmatokat. Ez a kettősség zavarossá, bizonytalanná tette a szovjet külpolitikát. Igy történhetett, példáúl, hogy Moszkva 1953-ban az reform kommunista Nagy Imrét helyezte a miniszterelnöki székbe, majd 1955-ben menesztette és helyére a sztálinista Rákosit majd Hegedüst tette, kiket 1956-ban aztán megint Nagy Imre követett. 1955-ben valószinüleg azért váltották le Nagy Imrét, mert féltek egy osztrák-jugoszláv-magyar szövetség létrejöttétöl, mig 1953-ban azért is tették Nagy Imrét Rákosi helyére, mert úgy gondolták, hogy az “ember arcú kommunizmus” retorikájával őt jobban azonositja a társadalom, de nem gondolták komolyan a rendszer megváltoztatását.
Rákosi lecserélésének másik oka a “zsidó kérdés” volt. Sztálin tudatosan szitotta az anti-szemitizmust (azzal, hogy zsidókat nevezett ki bábkormányai élére, mert úgy gondolta, hogy ezzel, a kommunisták helyett rájuk irányitja a társadalom ellenérzéseit). Ebben Kruscsov véleménye különbözött Sztálinétól, mert Kruscsov mint pozitivumot hangsúlyozta, hogy Nagy Imre nem zsidó. Persze Nagy Imrét a szovjetek számára az is megbizhatóvá tette, hogy a Vörös Hadseregben harcolt az orosz polgárháború és a második világháború idején, hogy felvette a szovjet állampolgárságot és hogy besugóként dolgozott az NKVD-nek.
A szovjet külpolitika bizonytalansága okozta azt is, hogy 1956 júniusában brutálisan leverették a poznani munkások felkelését, majd októberben mégis az anti-sztálinista Gomulkát helyezték hatalomba. Hasonlóképpen ezért történhetett az is, hogy amikor a Magyar Kommunista Párt 1956 október 23.-án kinevezte Nagy Imrét miniszterelnökké, azt Kruscsovék elfogadták. Kruscsov el sem tudta képzelni, hogy Nagy Imre kommunistasága mellett egyben magyar hazafi is, olyan ember aki ugyan nem vezette a nemzetet (követő tipus volt, parancs végrehajtásra született), de miután megismerte és meghallgatta a “danner jancsikat”, a forradalom irányitót, tehát amikor meggyőződött népe igazáról, akkor viszont a halált is bátran vállalta és igy mégiscsak belépett a tragikus sorsú, hős magyar hazafiak sorába.
Ugyanigy bizonytalankodott, ingadozott a szovjet vezetés a második szovjet támadást illetően is. Október 3O-án a szovjet Politbüró még hazánk második megszállása ellen döntött, majd 31.-ére, - kevesebb, mint 24 óra múlva - mégis elrendelte a támadást. Persze ebben a “pálfordulásban” szerepet játszhattak a köztársaság téri és a szuezi események is.
A szovjetek és Nagy Imre viszonyát illetően meg kell emliteni Titó kétkulacsos szerepét is. Titó ugyanis, a második szovjet agresszió után konzultált a szovjetekkel és a velük való megegyezés alapján, Nagy Imréék elfogatását megkönnyiteni hivta meg a magyar kormányt a Jugoszláv Követségre. Késöbb, ebből a csapdából kerültek a szovjetek zezébe.
Az Egyesült Államok külpolitikáját főleg belpolitikai szempontok irányitották. A Dulles testvérek - a külügy és a CIA élén - egyetértettek abban is, hogy Magyarországnak nincs stratégiai jelentősége. Ezért is vilt, hogy összesen egy CIA ügynök – Katona Géza – tartózkodott Budapesten! (Annak érzékeltetésére, hogy milyen jelentéktelennek tartotta a CIA Budapestet, megjegyzem, hogy amikor mi Amerikában 1957-ben megalakitottuk a MEFESZ-t, két CIA ügynök volt beosztva a mi megfigyelésünkre.) A két Dulles abban is egyetértett, hogy a kisujjukat sem fogják felemelni a meghirdetett “felszabaditási” politika kivitelezése érdekében. (Ebben hasonlitott az amerikai politika a szovjetéhez, akik pedig az “ember arcú kommunizmust” nem gondolták komolyan.) Eisenhowert a választás kimenetele érdekelte, s a “felszabaditási” retorikát csak a szélsőjobb (McCarthy szenátor) semlegesitésére találta ki, de eszébe sem jutott azt tettekkel is alátámasztani. A “felszbaditási politika”, a “vasfüggöny visszaszoritása” csak madison avenue-i trükk, hollywoodi szemfényvesztés volt. Ezért történhetett meg az is, hogy magyar forradalom teljesen készületlenül érte és az is, hogy az Egyesült Államok még egy megfigyelőt vagy egy tiltakozó jegyzéket sem küldött a szovjet agresszió miatt.
Az is jellemezte az amerikai külpolitikát, hogy nem láttak különbséget a szovjet-vazallusok és a nemzeti kommunisták között. A CIA szócsöve, a Szabad Európa Rádió persze napról napra hirdette a felszabaditási politikát, szónokolt a kommunizmus visszaszoritásáról, s a rádió egyes alkalmazottai még el is hitték, hogy ezt a hatalom komolyan gondolja. Ezért történhetett meg péláúl, hogy Borbándy Gyulának és Kovács Imrének, a Magyar Osztály munkatársainak, majdnem az állásába került, hogy fel merték emelni szavukat a magyarság tudatos és felelőtlen félrevezetése miatt.
Tudjuk, hogy a Yaltai osztozkodás eredményeként, Sztálin megkapta a kelet európai gyarmatokat, Amerika és Anglia osztozkodtak a középkeleti olaj forrásokon, melyekhez a Szuez kabális biztositotta a rövid utat. Mikor Nasszer, az amerikai-angol tőkével indult új Aswan gátat államositotta és szovjet pénzen fejezte be, Anglia, Franciaország és Izrael elhatározták, hogy visszafoglalják azt. A támadást 1956 decemberére tűzték ki, de amikor október 23.-án kitört a magyar forradalom, előrehozták azt. Az előrehozási döntés már másnap, október 24-én megszületett Páris külvárosában, Sévresben ahol Ben Gurion találkozott a francia és angol partnereivel. Úgy gondolták, hogy mivel Amerikát leköti a választási kampány és a Szovjeteket leköti a mi forradalmunk, ezért egyik nagyhatalom sem fog Nasszer védelmére sietni és igy könnyedén visszaszerezhetik a Szuez biztositotta hajóutat.
Az október 24.-i megegyezés után, - a szuezi támadás előkészitésére -, október 29-én az izraeli csapatok behatoltak Egyiptomba (Gázába) és pár nappal késöbb, október 31-én megkezdődött Szuez bombázása. Érdekes megjegyezni, hogy ugyanezenezen a napon történt, hogy Kruscsov megváltoztatta a politbüró előző napi döntését és a Magyarország elleni agresszió mellett döntött. A Politbüró október 31.-i ülésének jegyzőkönyve szerint kijelentette, hogy az angolok és franciák szuezi dolgaiba most nem kell beavatkozni! Igy láthatjuk, hogy miközben az egyik oldal Szuez elfoglalására, a másik Magyarország lerohanására készült, Amerika a választásokkal volt elfoglalva. Amerika persze nem támogatta se a szuezi támadást, sem a támadás előrehozását és miután az mégis megtörtént, egy hónappal késöbb, decemberben aztán kiparancsolta Szuezből a szövetségeseit.
Most, hogy igy felvázoltam 1956 októberének világpolitikai hátterét, rátérek az akkori eseményekre:
A 16 PONT SZÜLETÉSE
Olyan családból származom, mely sokat szenvedett a kommunizmustól, még akasztás is volt közvetlen környezetemben. Ebböl, 2O éves koromra megtanultam, hogy a hatalommal nem jó ujjat húzni, hogy a kommunizmus olyan, mint az éjjel sötétje: én azon változtatni úgysem tudok. A másik meggyőződés amit családomtól magamba szivtam, az a tudás, a tanulás fontossága volt. (Nagyapámnak, a 1OO év elötti doktori disszertációja teremtette meg az előfeszitett vasbeton és igy a felhőkarcolók épitésének tudományos alapjait.) Ezért én minden áron meg akartam szerezni a mérnöki diplomámat, nem politizáltam, tudomásúl vettem megszállott hazám állapotát, szabad időmet sportolással, zenéléssel és a leányokkal töltöttem.
Október 22, Hétfő
Ezen a borus októberi napon, mikor Kerepesről beértem az egyetemre, első utam az ösztöndij irodába vezetett, mert egy filler sem volt a zsebemben és Ágnessel abban maradtunk a tegnapi versenyen, hogy megnézzük a “Selistyei Asszonyokat”- amit Bástya moziban adtak-, délután 4-kor. Hosszú könyörgésre volt szükség az ösztöndij irodán, hogy októberben kiadják a novemberi ösztöndijamat, de végül sikerült, s mint 14O forint boldog tulajdonosa mentem a meghirdetett naggyülésre, délután 2 órakor az aulába. (Itt átváltok jelen időre, mert igy talán az olvasó is jobban beleéli magát az eseményekbe).
Attilával a Műegyetem nagy előadótermének, az aulának karzatán helyezkedtünk el. Az aula díszes, márványborítású falai és márvány oszlopai alatt, az egyetem egykori rektorainak mellszobrai sorakoztak. Egyiküknek, Sztoczek rektornak mellszobra, mely a DISZ iroda előtt áll, két hét múlva majd életmentő szerepet fog játszani az életemben, de most nem tűnik ki a többi közül. Ezekröl a rektorokról, mellszobrokról semmit sem tudtam akkor.
Mikor Attila észrevette érdeklődésemet, megjegyezte: – Tudtad, hogy sokan közülük zsidók voltak? – Kisvártatva hozzátette: – Akárcsak Rákosiék meg az ávósok.
A teremben lehettünk vagy kétezren, de egyikünk sem figyelt igazán oda, hogy mi is történik a pódiumon. Az összegyűlt diákok egymásközti beszélgetéseinek monoton duruzsolása hatotta át a termet, míg a szokásos, szabványos kommunista szónoklatok foszlányai csak úgy elszálltak a fülünk mellett. Ilyen volt minden ilyen gyűlés: ők beszéltek, mi pedig azzal védekeztünk, hogy nem figyeltünk oda.
Alattunk, a földszinten, a pódiumon ült a két rektor, Gillemot László és Cholnoky Tibor. Mellettük néhány professzor, az egyetemi párttitkár és a pártfunkcionáriusok, valamint a DISZ helyi vezetősége. Ők, egyforma kék zakóikban, fehér ingükben és vörös nyakkendőikkel, no meg jóllakott, kövérkés alkatukkal, úgy hatottak, mint valami pingvin-csapat. Igy is hivtuk őket, ők voltak a „pingvinek”.
A gyűlést maga a DISZ hívta össze abból a célból, hogy az akkor már érzékelhető politikai erjedést meglovagolják s a reformokat követelő diákság élére állva a helyzetet a kezükben tartsák. Így remélték megakadályozni, hogy egy független diákszervezet jöhessen létre. Mióta megalakult Szegeden a MEFESZ, a DISZ egyszerre elkezdett törődni a diákságot foglalkoztató gondokkal. Hirtelen fontosak lettek nekik olyan kérdések, mint a kedvezményes utazási bérletek és olcsóbb tankönyvek ügye, a koszt és a diákszállások minősége. Mi mindehhez nem szóltunk hozzá, csak hagytuk őket beszélni, elvégre a hitelüket már régen eljátszották.
Amíg lent folytak a szónoklatok, én szorgalmasan fényesítettem „arany” gyűrűmet, amit 36 forintért vásároltam és melynek aluminium családfájában valami réz beütés is lehetett, mert időnként szép zöld patina borította. Már-már kezdeti siker koronázta a megnyálazott zsebkendőmmel végzett fényesitési igyekezetemet, amikor Attila oldalba bökött és lemutatott a pódiumra, ahol valami tülekedés folyt a mikrofon közelében. Hirtelen csend támadt a teremben, mindenki dermedten figyelte a szokatlan fejleményt. Egyszerrecsak egy hangot hallunk: – „Szegedről jöttem, beszélni akarok!”
Hihetetlen! Ilyen még nem volt! A levegőben szinte izzik a feszültség. Nem is tudjuk, hogy ki beszél, de azt látjuk, hogy a DISZ pingvinek egy vékony fiút(jóval késöbb megtudtam, hogy Kiss Tamást ) próbálnak eltuszkolni a mikrofon közeléből. A fiú diáknak látszik, s egyre beszél, gesztikulál, de nem halljuk, hogy mit mond, mert a kékzakós DISZ-esek ellökdösték a mikrofontól.
Közben Orbánné, a párttitkár ragadta magához a mikrofont és dorgálni kezdte a közönséget: – „A maguk feladata a tanulás!” – azután majdnem kiabálva folytatta: – „Mi nem kérünk a szegedi MEFESZ-ből! Nincs szükségünk újabb szegedi gondolatokra!” Fogalmam sem volt, mi a baja Szegeddel, a szegedi gondolatról azt sem tudtam,hogy eszik-e vagy isszák. De ez a bátor szegedi gyerek, ez nagyon imponált!
Nem fért a fejembe, hogy mit is akar ez a szegedi diák? Megbolondult? Nem tudja, hogy ilyesmiért kicsaphatják az egyetemről, de akár még börtönbe is kerülhet? Legjobb esetben egy alapos verést biztosan kiosztanak neki az ávón. Hát nem tudja, hogy nekünk nincs beleszólási jogunk semmibe? Nem tudja, hogy a mikrofon azoknak van fenntartva, akiket az elvtársak oda engednek. Még a DISZ-pingvinek is csak azt mondhatják, amit már előzőleg egyeztettek a pártvezérekkel. De még a kijelölt szónokoknak is csak elismételhetik a nekik kiosztott szöveget.
Attila megjegyzése saját gondolataimat visszhangozta: – „Te érted, mi történik ott lent?”
Időközben bevonultak a terembe a katonai tanszék vezetői, s helyet foglaltak a pódiumon. Az egyetemen egyedül nekik volt fegyverük és azt állandóan viselték is. Halálos csönd támadt, mindenki a pódiumot nézte. Ám a szegedi diák nem adta föl a harcot. Láttuk ahogy tovább próbálkozott, hogy az őt visszatartók gyűrűjéből kiszabadulva visszakerüljön a szónoki emelvényre. Én folyattam a gyűrüm fényesitését, de egyszer csak a hallgatóság soraiból bekiáltott valaki:
– Hagyják beszélni!
Meghűlt a vér az ereimben. Ilyenre még nem volt példa, mióta a Vörös Hadsereg „felszabadította” Magyarországot. A merész hang egy hatalmas termetű, szőke ötödéves építészhallgatóé, Danner Jancsié volt. Jancsi fülei vörösek, szája remeg, de nem hátrál – elszántan néz szembe az őt rémülten figyelő kétezer diákkal.
– Elment az esze – gondoltam.
Közben egy újféle, méltatlankodó moraj terjed a termenben és akkor, néhány sorral előttünk, az egyik évfolyamtársam, Zsindely Laci bátortalanul tapsolni kezd. És ekkor megtörténik az első csoda: Mintha lavina indult volna meg, először négyen-öten, majd tízével, százával csatlakoztak a futótűzként terjedő tapsviharhoz. A fülsiketítő zajban inkább leolvastam Attila szájáról, mint hallottam azt, hogy:
– „Tapsolj, vagy soha többé nem állok szóba veled!”
Hihetetlen látvány volt. A székeiből felemelkedő közönség tapsorkánjára az emelvényen helyet foglaló pártemberek zavartan és tehetetlenül tanácstalankodtak. Még sohasem láttam őket ilyen elbizonytalanodottnak. Az izgalomtól a hátamon futott a hideg miközben tapsoltam, mint egy megszállott. Az agyamban vadul kergetőztek a gondolatok: Lehetséges mindez? Vagy csak képzelődöm? Tényleg képesek vagyunk nyíltan ellentmondani azoknak, akik eddig mindig csak dirigáltak nekünk? Mégis számít a mi véleményünk? Hát számíthatunk mi is? Lehet fontos az, amit mi gondolunk? Lehet, hogy ezentúl szabadon beszélhetünk? Lehet, hogy ezekkel az én gondolataimmal nem is vagyok egyedül?
Felborult a rend, káosz tört ki a teremben. A párttitkárnő a telefonhoz rohant. A pingvinek halálsápadtan toporogtak. A katonai tanszék tisztjei pisztolyaikon tartották kezüket, a DISZ titkár pedig valamit éppen ordított a mikrofonba. A hangzavarban egyszercsak újra hallom a korábbi hangot, ezúttal már határozottabban és hangosabban:
– A szegedi MEFESZ küldötte vagyok! Engedjenek beszélni!
Úgy éreztem magam, mint akit hipnotizáltak. Lassan, szinte gondolkozás nélkül emelkedek fel a székemből és indulok a hang irányába. Látom, hogy Attila is ugyanezt teszi. Valami ellenállhatatlan belső indíttatástól tettünk igy és tucatjával indultunk a terem minden pontjáról a hang irányába. Volt valami felemelő s egyben riasztó is ebben a spontán megmozdulásban. Mentünk előre anélkül, hogy tudtuk volna, ki tart velünk. Mindannyian a pódium felé tartottunk, ahol az elszánt, de ugyanakkor riadt pingvinek körülfogva tartották a szegedi MEFESZ-es fiút.
Ahogy közeledtünk, a pingvinek köre egyre ritkult, ahogy nyomultunk a mikrofon irányába, tóltunk magunk elött mindenkit. Mikor kinyúltam az egyik kövér pingvin felé, hogy eltoljam az útból, a felcsúszott kabátujjam alól kivillant a karórám. – Szent ég, 3 óra 40 perc, lekésem a randevút, oda a mozielőadás! De aztán, alig 5 méterre tőlünk megláttam a mikrofont. Teljes erővel nyomultunk előre. A DISZ ellenállás csökkent, majd teljesen szétesett és ekkor Danner Jancsi megmarkolta a mikrofont, szájához emelte:
– „Felkérem a szegedi egyetem küldöttjét, hogy jöjjön a mikrofonhoz!”
Hatalmas ováció fogadta a bejelentést. Aztán láttam, ahogy a 190 centiméternél is magasabb Jancsi lehajol és átadja a mikrofont egy sovány fiatalembernek, akit mi védőgyűrűként vettünk körül. Szemembe könny szökik, mikor ő határozott hangon megkezdi beszédét:
– Diáktársak! Magyarok!
Fényképezőgépek villannak, idegenek rohannak a telefonokhoz, filmesek reflektorai világítják meg a termet. A szegedi mindezzel nem törődik, csak elkezd beszélni:
– Megint Lengyelország felől fúj a szabadság szele. A nálunk tanuló lengyel vendégdiákok támogatásunkat kérik. Az orosz csapatok körülfogták Varsót, de a lengyel csapatok is körülfogták az oroszokat. Poznan még szabad, de be van kerítve. Lengyelország nekünk is utat mutat, de egyben támogatásunkat is kéri. Nem hagyhatjuk cserben őket! Mi, szegedi egyetemisták elhatároztuk, hogy követjük a lengyelek példáját és megalakítjuk a független diákszervezetünket, a Magyar Egyetemek és Főiskolák Egyesületeinek Szövetségét, a MEFESZ-t. Csatlakozzatok ti is, alakítsátok meg a saját MEFESZ szervezeteteket.
Ekkor egy kicsit belezavarodik a mondókájába, elhalgat, s a csendben, valahol a hátsó sorokban, egy leány elkezdi, egészen halkan, szinte ijjedten, énekelni Himnuszt. Először bizonytalanul, majd fokozatosan, egyre erősebben és határozottabban átveszi azt tőle a teremben összegyűlt kétezer ember. Van ebben valami dacos, valami a rendszernek, a hatalomnak ellentmondó gesztus, mert a Himnuszt, ha nem is merték hivatalosan betiltani, de a kommunisták nem szívelték, s ritkán lehetett azt nyilvános alkalmakon énekelni; valahogy összeegyeztethetetlennek tűnt az „Isten” szóval kezdődő ima a kommunista eszmékkel. Így főleg templomban, mise végén énekeltük.
Az aula hatalmas csillárja remeg és rezegnek az ablakok is, ahogy teli torokból, könnyes szemmel, feszes vigyázzállásban együtt énekeljük nemzeti imánkat. Mire a végéhez érünk, mintha valami csoda történt volna, mert mi, a korábban félős, kiszolgáltatott diákok szinte újjászülettünk. Olyan volt, mintha valami közös esküt tettünk volna és ettől valahogy elmúlt a félelem, már nem féltünk és fel is szabadultunk.
Délután öt óra lehetett, mikor közfelkiáltással megszavaztuk, hogy a Műegyetemen is megalakul a MEFESZ. A pártemberek és a DISZ-pingvinek még mindig a pódiumon toporogtak, de a mikrofon most már a mi kezünkben van. Most már mi döntünk, hogy ki beszélhet, és nem tagadtuk meg senkitől a szót. A hallgatóság döntötte el, hogy kit kíván meghallgatni. Ha a diákok egyetértettek a szónokkal, megtapsolták, ha nem, kifütyülték.
Az első felszólalók még csak a magunk diákgondjairól beszéltek. Egyikük a nyugati nyelvek oktatását, egy másik a kötelező marxizmus-leninizmus eltörlését szorgalmazta. Közben persze futótűzként terjedt a városban gyűlésünknek híre, egyre-másra érkeztek az egyetemek és üzemek küldöttei. Valami csoda folytán, amit máig sem értek, az egész városban híre ment, hogy nálunk valami rendkívüli történik. A felszólalások pedig egyre szenvedélyesebbé, a követelések egyre radikálisabbá váltak.
Engem az eufória teljesen hatalmába kerített. Kezdtem hinni, hogy én is számítok, hogy számít a véleményünk, hogy a jövőnk a saját kezünkben is lehet. Ezekben a percekben a tegnap még cinikus, passzív emberekből cselekvő, hittől és tettvágytól izzó hazafiak lettünk. Úgy éreztem, hogy életemnek van értelme és ezért minden erőmmel szolgálni akartam az ügyet, mely honfitársaimat szabaddá, büszke és boldog polgárokká teszi majd.
Pillanatnyi eufóriámat hirtelen a kétség és félelem váltotta fel. A lelkesedés nem pótolhatja a tapasztalatot, s nekünk nincs tapasztalatunk. Mi lesz, ha valami ostobaságot követünk el? Honnan tudjuk, mi a helyes viselkedés céljaink elérésére? Aztán, mintegy válaszként saját kérdésemre, meghallom, amint a soron következő felszólaló bemutatkozik: – Szilágyi József vagyok. A felnőtt esti tagozat hallgatója volt, Nagy Imre köréhez tartozó reformkommunista. Feszült figyelemmel hallgattuk.
Amit csináltok, az nem törvényellenes! A Népköztársaság alkotmánya biztosítja a szólásszabadságot és a kormányhoz való felterjesztések benyújtásának jogát. Nem csak jogotok, kötelességtek is, hogy kinyilvánítsátok gondjaitokat, a kormányzatnak pedig kötelessége, hogy azokra választ adjon.
Szilágyi után Kuczka Péter költő vette át a mikrofont.
– Nem értek egyet a párttitkárotokkal. Ma nem a tanulás a legfontosabb dolgotok, ma annál is fontosabb feladatotok van. Poznanban sztrájkolnak a munkások. Varsót tankok veszik körül. Ma szolidaritást kell mutatnotok a lengyel dolgozókkal, a munkásokkal kik mindannyiunkért küzdenek.
A 1848-as 12 pont mintájára próbáltuk összeállítani követeléseinket.
Hét órára járhatott az idő, amikor egy félénk, dadogós diák lépett a mikrofonhoz. Zavartan, alig hallhatóan csak ennyit mondott:
– M-m-mi lenne, h-h-a k-k-kimennének az oroszok?
A hatás leírhatatlan volt. Pillanatnyi halálos csönd után az összegyűlt tömeg egy emberként ugrott fel székeiből és egetverő, véget nem érő ovációval fogadta a javaslatot. Szinte hihetetlen volt, hogy végre valaki ki merte mondani azt, amit mindnyájan gondoltunk, de senkinek sem volt bátorsága hangosan kimondani. És ekkor, az általános ováció mellett, először még az üdvrivalgással vegyesen, de aztán egyre erősebben, egyre hangosabban, majd már orkánszerűen felharsogott a skandált jelszó: „Ruszkik haza! Ruszkik haza!”
Már több órája ott álltam a mikrofonnál azokkal, akikkel a szegedi fiúnak utat törtünk a pódiumhoz. Tőlünk jobbra tanácstalankodtak a pártfunkcionáriusok és a DISZ-esek, valamint Cholnoky Tibor rektor és mögöttük a katonai tanszék tisztjei. Arcukon döbbenet és megrökönyödés. Most a párttitkárnő lépett a mikrofonhoz és ominózus hangnemben megfenyegette a résztvevőket. Kijelentette, hogy a gyűlés be van rekesztve, aki nem távozik, az illegális gyülekezésen vesz részt, aminek súlyos következményei lehetnek, beleértve az egyetemről való kitiltást. Ezután fogta magát és ki is vonult a teremből, nyomában a DISZ-esekkel és a pártemberekkel. A sajtó képviselői is velük mentek, kivéve egy vöröshajú fiatalembert, a Szabad Ifjúság munkatársát. Ő ott maradt velünk, nem félt részt vállalni az illegális gyűlésből.
Legnagyobb meglepetésünkre nem mozdult helyéről a katonai tanszék parancsnoka, Marián István. Ugyancsak ottmaradt Cholnoky Tibor rektor, néhány professzor és a katonai tanszék tanárai. De talán a legmeglepőbb az volt, hogy a kicsapással való fenyegetőzés ellenér, nem láttam, hogy egyetlen diák elhagyná a termet.
56-NAK MA IS ÉRVÉNYES ÜZENETEI
Itt megszakitom október 22 eseményeket megörökitő naplóm idézését és megemlitek néhány olyan javaslatot, melyek közül nem mindegyik került a 16 Pont közé és melyek között több olyan van, melyek a mai napig nem valósultak meg. Ilyen volt a követelés, hogy:
● Az 1949-es Magyar Alkotmány helyett új alkotmányt kivánunk, olyant, mely megfogalmazza a 16 milliós nemzet és a 1O milliós állam viszonyát, kimondja, hogy az elszakitott területeken élő magyarság is része a nemzetnek, állampolgárok, olyan magyarok, akiknek területi autonómiájának megszerzése, a magyar külpolitika egyik alapvető célja kell legyen.
● A köztársasági elnököt népszavazással kell megválasztani, képviselő pedig pártlistán ne kerülhessen a Parlamentbe. A képviselőknek körzeteik szavazóit és nem pártjaik érdekeit kell képviselniük.
● Teljes nyilvánosságot kell adni úgy a nemzetközi szerződéseknek (uránium, titánium, földgáz, stb.), mint az ÁVH kartotékainak és az ÁVH tag és besugó listáinak.
● A nemzetközi jog alapján vonják felelősségre a bűnösöket és a kiszabott büntetés mellett, tiltsák el őket a politikai szerepvállalástól is.
● Az államositott tulajdonokat adják vissza és ugyanakkor vezessék be a vagyon-arányos közteherviselést, vezessék be a tulajdon-adót.
A fent emlitett konkrét javaslatok mellett, a felszólalók beszéltek általánosabb kérdésekröl is, kifejtettek elvi álláspontokat, véleményeket is. Egyesek elmondták, hogy a jövő magyar társadalma legyen hazafias, de nem soviniszta, vagy nacionalista, mások beszéltek arról, hogy a jövő magyar társadalma legyen toleráns, fogadja el a többirányú lojalitást és a kölcsönösség alapján jöjjön létre az őszinte és teljes megbékülés a magyar cigánysággal, zsidósággal, egyéb kisebbségekkel.
Az egyik felszólaló a hazafiasság, és a nacionalizmus vagy sovinizmus közötti különbségröl beszélt: javasolta az első vállalását, az utóbbi elutasitását. Kifejtette, hogy a hazaszeretet érzése a „nagyobb család”, a nemzet szeretetéből, a közös tradiciókhoz, nyelvhez, kultúrához való ragaszkodásból fakad, a hazafias ember elismeri minden nép jogát, hogy a maga kultúrájához ragaszkodjon és tiszteli ezt a ragaszkodást. Elfogadja a kölcsönösség alapelvét: a jövő magyar társadalma kezeljen úgy minden népet vagy kisebbséget, mint ahogy elvárja, hogy az őt vagy kisebbségeit kezeljék mások. A felszólaló nagy tapsot kapott, amikor arról beszélt, hogy a jövő magyar társadalmának küzdenie kell az államhatárokon kivülre került honfitársaink jogaiért.
A sovinisztákról szólva elmondta, hogy vannak akik összekeverik a soviniszta és a nacionalista jelzőket, illetve sovinisztáknak gondolják a nacionalistákat. A sovinisztákra ugyanis nem a saját népük szeretete, hanem a másik nép vagy népcsoport lenézése, néha már gyűlölete a jellemző. Ez a magasabbrendűségi tudat gyakran faji alapú és elutasitja a kölcsönösséget. Közös vonása a sovinisztáknak (legyenek ők az árja felsöbbrendűség, vagy a „választott” nép, vagy bármi más elitista elv hirdetői), hogy nekik szabad úgy bánni másokkal, ahogy nem kivánnák, hogy velük bánjanak. A jövő magyar társadalma – mondta a felszólaló – csak akkor lesz egészséges, ha fajtája vagy származása miatt nem részesit senkit, sem előnyben, sem hátrányban, - elvégre származása mindenkinek adva van, arról senki sem tehet -, és ezért az embereket csak a tetteik, csak az életük milyensége alapján szabad megitélni.
A hazaszeretetetröl beszélő felszólalásnak szinte folytatásaként, egy másik felszólaló a lojalitásról beszélt. Arról, hogy a jövő magyar társadalomnak tisztelnie kell kisebbségeinek ragaszkodását kulturális gyökereikhez. Hangsúlyozta, hogy az egészséges lelkű ember nem cserélgeti, hanem gyüjti a lojalitásait és semmi ellentmondás nincs abban, ha valaki 1OO százalékban cigánynak vagy zsidónak is tartja magát a mellett, hogy 1OO százalékos magyar. Olyan ez, mint a szeretet, amit nem lehet százalékban mérünk, elvégre azt 1OO százalékban kaphatja tőlünk feleségünk is, anyánk is, gyermekünk is. Ne féljünk a 2OO százalékos zsidó vagy cigány magyartól, inkább tiszteljük őt, hogy ragaszkodik ősei kulúrájához is, hogy nem cserélgeti, hanem gyüjti a lojalitásokat! – a felszólaló.
A zsidó magyarok elmitése több felszólalást is eredményezett. Mindegyik a megbékélés szükségességét hangsúlyozta, meg azt, hogy a kommunisták azért szitották az anti-szemitizmust, azért állitottak a pártvezetés és az ÁVH élére zsidókat, hogy a nép ellenszenvét magukról eltereljék és a zsidókra irányitsák. Mások arról beszéltek, hogy a kommunisták azzal a hazugsággal ijjesztgették a magyar zsidóságot, hogy a magyar nemzeti öntudat, önbecsülés újraébredésétől félniük kell, mert az egyben az anti-szemitizmus melegágya is lehet.
Azt is megfogalmazták a felszólalók, hogy mit kell tennie a zsidó és mit a nem zsidó magyaroknak ahhoz, hogy a megbékélés teljes legyen, hogy békében és összefogva együtt épithessék a magyar jövőt. Az lenne a helyes, ha a zsidó származású magyarok többet emlegetnék a magyar mult toleranciáját, mint példáúl a vallásszabadságot a világon elsőnek kimondó Tordai országgyűlést, vagy Kossuth zsidó regimentjét és azt, hogy megkülönböztetés nélkül lehettek a zsidók tagjai akár a felső háznak, akár a tábornoki karnak és hogy ez akkor volt, amikor egyes nyugati országokban még letelepednie sem lehetett a zsidó embernek.
A nem-zsidó magyarságnak viszont arra kellene többet gondolnia, azt kellene többet hangsúlyoznia, hogy tragikus és a magyar tradiciókkal ellentétes volt a „numerusz klauzusz”, hogy a nemzet önmagának ártott, amikor a tőlünk idegen náci fajelmélet hatására elfogadta, hogy a magyar kultúra és tudás legértékesebb művelőit, a Szerb Antalokat, Faludy Györgyöket vagy Teller Edéket kizárja egyetemeiről. Igen, a nem-zsidó magyaroknak a dolga azt kimondani és megérteni, hogy a zsidó anyák joggal féltik gyermekeiket az anti-szemitizmus újraébredésétől és a nem-zsidó magyaroknak kell hangsúlyozniuk azt is, hogy a gazdasági élet fellenditése mellet, hány Nóbel dijast, irót és művészt adott a zsidóság nemzetünknek, hogy a multban milyen áldozatos és alkotó része volt a nemzetnek és hogy minden kommunista manipuláció ellenére, a jövőben is annak kell lennie!
Nagy taps fogadta az egyik felszólalást, amikor az illető tömören igy fogalmazott: „Abba kell hagyni az egymásra mutogatást, a negativ visszakapcsolást. Egymásban a jót kell észrevenni, a jót kell hangsúlyozni, át kell térnünk a pozitiv visszakapcsolás gyakorlatára!”
Itt még beszúrom azt, hogy az október 23.-át követő 35 nap folyamán, összesen egyszer hallottam antiszemita uszitást, egy a bicikilje mellett, a Bartók Béla úton álló személytől. Az illető akkora pofont kapott, hogy átesett a kerékpáron, a körülállók helyeslőleg rábólintottak és már mentek is tovább. Azt is megjegyzem, hogy a sztálinizmus ellen bátran kiálló és ezzel a forradalmat előkészitő irók vagy a Petöfi Kör vezetői között, számarányukat messze meghaladó arányban voltak, az asszimilált, magukat 1OO százalékban magyarnak tartó zsidó honfitársaink. Az igazság az, hogy mig a magyar zsidóság arányszáma a két százalék körül van, addig példáúl a Petőfi Kör hires, több ezer résztvevő elött lezajlott június 27.-i „sajtószabadság vitáján”, érzésem szerint a szónokok fele zsidó származású lehetett. Az volt a MEFESZ hirét Szegedről Pestre hozó Lejtényi András is az volt, az én parancsnokom, Marián István is és a Tüzoltó utcaiak később a pufajkások által bitófára küldött parancsnoka, Angyal Pista is. Na, de visszatérek naplómnak a 22.-i eseményeket ismertető részére:
Most új szónok lépett a mikrofonhoz. Azt javasolta, hogy menjünk a Rádióhoz és olvastassuk be a követeléseinket. Egyik tanársegédünk, Jankovich István felajánlotta, hogy a kis olasz Topolino autójával átviszi a delegációt Pestre. Este 9 óra tájban el is mentek, de hamarosan eredménytelenül értek vissza. Mint mondták, a Rádió illetékesei csak úgy lettek volna hajlandóak pontjainkat a hírekben leközölni, ha kihagyjuk a radikális követeléseket, tehát nem említjük a Szovjetuniót, Lengyelországot, a szabad választásokat, a sajtószabadságot és Nagy Imrét. Mivel a delegáció alkudozásra nem volt felhatalmazva, így inkább visszajöttek.
Közben most már teherautószámra érkeztek a budapesti gyárak küldöttségei és az Aulában a szónoklatok hangvétele egyre tüzesebbé, radikálisabbá vált. Engem este tíz óra körül már nagyon kínzott az éhség, zsebeimben található kenyérmorzsákat már mind elmajszoltam. Ennek ellenére eszembe sem jutott otthagyni a gyűlést, mert ezt a lassan eluralkodó és mindent átható forradalmi hangulatot egyszerűen nem lehetett otthagyni.
A következő szónok azt ajánlotta, hogy vonuljunk testületileg a Rádióhoz.
– A háromtagú delegációnkat elutasították, majd meglátjuk, mit szólnak egy háromezer tagú delegációhoz!? – mondta.
Az ováció, ami ezt a javaslatot fogadta, fölöslegessé tett minden a további vitát. Kezdtünk szedelődzködni, már indultunk volna kifelé, amikor a katonai tanszék tanárai, akikről eddig megfeledkeztünk, most megindultak a mikrofon felé. A mozgás leállt, s minden szem a tanszék vezetőjére, Marián István alezredes felé fordult.
Marián harmincöt év körüli, alacsony, sötéthajú ember volt. Természetesen párttag és zsidó is, mint számos magasabb beosztású személy azokban az időkben. Bár kommunista volt, de nem a fanatikus, sztálinista fajtából való, inkább a Nagy Imre-féle reformkommunista szárnyhoz tartozott. Erdélyi származása folytán olyan környezetben nőtt fel, ahol a különbség zsidó és nem zsidó között csak a vallásra vonatkozott, az emberek elfogadták és tisztelték egymás hitét, tradicióit, s azoktól függetlenül, mindannyian büszkén magyaroknak vallották magukat.
Amikor Marián István a mikrofonhoz lépett, nem tudtuk, mire számíthatunk, de abban reménykedtünk, azt szerettük volna, hogy ne „elvtársaknak” szólítson bennünket.
Így kezdte:
– Fiaim! Bár a hallgatóság fele nő volt, mégis éreztük, hogy a helyes megszólítást használta, az egyetlen lehetségeset. – A ti életetek ugyanolyan értékes, mint az enyém. Én is ugyanolyan magyar vagyok, mint ti. Minden egyéb szempont másodlagos. De idősebb is vagyok nálatok és jobban is ismerem a rendszert melyben élünk. Nem engedhetlek benneteket éjnek idején az Ávó karmaiba. Viszont holnap, fényes nappal, hivatalos engedéllyel fel fogunk vonulni. Semmi törvénytelenséget nem fogunk elkövetni és ha jól végezzük a dolgunkat, holnap estére velünk lesz az egész város. Én az első sorban menetelek majd veletek.
GYŐZTES NEMZETI FORRADALOM
Itt most megszakitom az 5O év elötti események részletes leirását, visszaidézését és nagy vonalakban ismertetem a következő hét eseményeit, a győztes és össznemzeti forradalmunk napjait. Azért hangsúlyozom, hogy össznemzeti, mert a francia forradalom példáúl osztály érdekekért, a szovjet-orosz forradalom ideológiai célokért küzdött, mig mi (az amerikai forradalomhoz hasonlóan) ideológia vagy osztály érdekeken felülemelkedve és teljes egységben, nemzeti függetlenségünkért harcoltunk, fogtunk fegyvert.
Hétfőn, 22.-én éjjel még szétvittük a másnapi felvonulás hirét az egyetemekre és gyárakba, majd másnap, október 23.-án addig vártunk az indulással a Budafoki úti kapunál, amig Piros belügyminiszter délután 14:32-kor végre megadta arra az engedélyt. Idén, 5O év után, ugyanekkor és ugyaninnen, - tehát a Müegyetem Budafoki úti kapujától indulunk 14:32-kor – a Bem szoborhoz. (Július 17-én adtam be az engedélyre a kérvényt, mely engedély a mai napig még nem jött meg és ha október 23-ra sem kapjuk meg, úgy most engedély nélkül fogunk felvonulni.) A felvonulás alatt még hozzáirtunk a 14 ponthoz kettőt (Jankovics István autója tetejét használva iróasztalúl), igy született meg a Bem téren felolvasott 16 Pont.
Hangsúlyozni szeretném, hogy az elkövetkező hét folyamán győzött a forradalom! Hiába támadott a szovjet 3O,OOO katonával, az első beavatkozás sikertelen volt, kivertük őket. Azért gondolják sokan, hogy vesztes volt forradalmunk, mert az azt követő szabadságharcunkat, a második invázió folyamán leverték a szovjetek – 2-3OOO páncélossal, többel, mint amennyit Hitler Franciaország megszállására használt. Nem igy van! A forradalom győzött! Magyarország egy hét leforgása alatt semleges és demokratikus állammá vált, miközben a pesti utcákon 2OO kiégett szovjet harckocsi teteme füstölt, - több, mint a teljes amerikai veszteség Irakban!
Október 24.-e hajnalán a kommunista párt Központi Bizottsága kinevezte Nagy Imrét miniszterelnöknek, aki azonnal bejelentette a szükségállapotot, majd már csütörtökön, október 25-é megkezdte tárgyalásait a szovjetek kivonulásáról, mely kivonulás vasárnap, október 28-án meg is kezdődött. Kivonultak a tankok, indultak haza a katonák. Ugyancsak október 25.-én következett be az ÁVH teljesen ok nélküli vérengzése a Parlamentnél, melynek 8O halálos áldozata lett. Ezekben a napokban a rendörség a forradalom mellé állott, Kopácsi Sándor létrehozta a Nemzetőrséget, a 1O,OOO főt számláló ÁVH-t feloszlatták, Gerőt leváltották és ami sokat mond a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok hangulatáról, a Kossuth Téren szovjet páncélos nyitott tüzet vérengző ÁVH-sokra.
Október 28-án már Tildy Zoltán és Kovács Béla is tagjai a kormánynak, majd október 29.-én Nagy Imre átköltözik a Párt Székházból a Parlamentbe és 3O.-án felszámolja az egypárt rendszert. Persze, igy utólag tudjuk azt is, hogy a hazaárulók sem voltak tétlenek, igy példáúl Kádár János, Nagy Imre tudta nélkül, október 29.-án látogatást tett Moszkvában.
Ezen a héten a Műegyetemen is kialakúlt a munkarend. A kormánnyal Danner Jancsi lett az összekötőnk mig az én dolgom a fegyveres erőkkel való kapcsolattartás lett. Megismertem sok kitünő embert, igy a Szénatériek és a Tüzoltó utcaiak vezetőit, a furfangos és vidám székely soffőrt, Szabó bácsit és a harcosainak minden nap kávét hozó, Auswitzból hazatántorgott munkásfiut, Angyal Pistát. (A bukás után mindkettőjüket felakasztották Kádár pribékjei.) Megbarátkoztam Marián István parancsnokommal, Kopácsi Sándorral és feleségével (kitől egy kis női pisztoly is kaptam) és éjjelenkénti járőrködésünk során sokat beszélgettem Danner Jancsival: tervezgettük a szép magyar jövőt.
Remény duzzasztotta a sziveket, indult az élet. A pesti utcán mosolygós arccal siettek dolgukra az emberek.. Az egyik utca sarkán őrizetlen gyüjtőláda, benne nagy halom papirpénz, felette felirat: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy igy gyüjtsünk mártirjaink családjaink”. A 14O forintomból beledobtam 12O-at. (A maradék 2O-asomat november 24-én egy pásztorgyereknek adtam oda az Osztrák határon. Azért ott, mert addig, ugyan idegen ágyakban aludtam, idegenek asztalánál ettem, de tőlem soha, senki pénzt el nem fogadott, elég volt fizetségnek a nemzetőr karszalagom. Család volt a nemzet.) A gyüjtőláda melletti, betört ablakú bolt polcain érintetlenül állt az áru. Azért volt érintetlen, mert a forradalom tisztaságát sértené, ha valaki lopna! És másnap reggel is érintetlen volt! A sötét leple alatt sem lopott senki...Az utca másik oldalán élelmet osztott egy falusi gazda. Mindenki tette amit a szive diktált, egy szó mint száz, győztünk! Győztünk a szó sok értelmében, mert nem csak a rendszert döntöttük meg, de legyőztük a letargiát, a cinizmust is, mert megteremtettük az ország felvirágoztatásának lelki talaját is.
Egy héttel október 23 után, október 3O.-án Magyarországon nem csak az egypárt rendszer ért véget, de honvédeink kiszabaditották Mindszenty biborost is és már csak a legmegbizhatóbb ÁVHs osztagokkal védett Pártház tartotta magát. Olyan hirek terjedtek, hogy ott fogjokat tartanak és kinozzák őket. Annyi biztos, hogy tüzeltek a Köztársaság téren összegyültekre. Az épületben Mező Imre, a budapesti kommunista párt vezetője állandó telefon kapcsolatban volt Biszku Bélával és Janza honvédelmi miniszterrel.
A Pártház ostromát a Baros téri szabadságharcosok részéröl Nickelsburg László, a Corvin Köziek részéről Mész János (a „tuskólábú” - igy hivták, mert féllábú volt) vezette. Az ostrom kimenetelét egy (magyar cimert viselő, de bizonytalan, hogy melyik kötelékhez tartozó) páncélos döntötte el. Mikor a felkelők elfoglalták az épületet, sajnos bekövetkezett a néplitélet és egy tucat ÁVHst meg párt funkcionáriust meglincset a tömeg. A lincselésnek szemtanuja volt Erich Lessing fotóriporter, kinek felvételei bejárták a szenzáció-éhes („if it bleeds, it leads”) világsajtót, médiát.
Van aki úgy gondolja, hogy ez a lincselés adta Kruscsovnak a mentséget a második támadásra. Ennek a véleményt látszólag alátámasztja, hogy Kruscsov október 3O.-án még a békés megoldást támogatta, s csak és 31-n döntött a második támadás mellett. Mások kétlik, hogy a lincselést követő pár órával (szerdán, október 31 hajnalán) a lincselés miatt változtatták volna meg álláspontjukat, s nem azért, mert 29.-én Izrael megtámadta Egyiptomot és 31.-én a franciák és angolok bombázni kezdék Szuezt. Nekem úgy tünik, hogy mindkettőnek szerepe lehetett.
Bárkinek is van ebben igaza, annyi bizonyos, hogy a lincselők és a tetteiket világhirré kürtölő riporterek (kik gyakran nem is emlitették a bosszút kiprovokálő ÁVH-s vérengzést) sokat ártottak forradalmunk hirének és érveket szolgáltattak a mai, posztkommunista rendszernek, mely azt próbálja elhitetni, hogy „minden magyarnak más 56-ja volt”, s ezzel arra céloz, hogy az ÁVH-t is meg lehet érteni. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mig a Köztársaság téri lincselésért 11O személyt itélt el a Kádár rendszer, addig 1989 utáni szabad magyar kormányok, az 1945-től 1989-ig terjedő időszak összes vérengzéséért, - beleértve az 56-os sortüzeket is -, összesen 4 személyt börtönöztek be. (Orosz József és Toldi Ferenc 5, Lévárdi Nándor és Szoboszlai Ferenc 2 évet kaptak, s késöbb, még ezeket a büntetéseket is csökkentették).
DANNER JANCSI
Szerdán, október 31.-én, Nagy Imre hadügyminiszterré nevezte ki Maléter Pált, a nemzetőrség parancsnokává Király Bélát, a franciák és angolok pedig megkezdték - a Szaud-arábiai olajmezők eléréséhez szükséges - Szuez csatorna bombázását. A Kossuth rádióban pedig elhangzott az emlékezetes mondat: “Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon!” Mi Danner Jancsival, e nap éjjelén járőrben jártuk a békés és sötét budai utcákat, csönd volt, csak lépéseink visszhangzottak. Arról beszélgettünk, hogy mit is jelenthet ez a bombázás, vajjon zöld lámpát ad-e Kruscsovnak egy újabb támadásra? Mit is tehetünk, mit kellene Nagy Imrének javasolni? Végül abban maradtunk, hogy Jancsi, - aki másnap tárgyalásra volt hivatalos az “öreghez”, javasolni fogja, hogy Imre bácsi adja ki a parancsot az egyik titkárának, hogy addig le ne száljon a telefononról, amig el nem éri, hogy az ENSZ azonnal küldjön megfigyelőket, az Egyesült Államok pedig legalább egy jegyzéket Budapestre. Az ENSZ megfigyelők jelenléte talán védelmet nyujthat!? –mondta Jancsi. Igen, és az amerikai jegyzék meg végre megtámogatná azt amit a Szabad Európa mond – tettem hozzá. Szuez miatt az európaiakra persze nem számithattunk.
Csütörtökön, November elsején, Magyarország felmondta a varsói Szerződést és bejelentette semlegességét. Közben felgyorsult, - úgy a dunai hajók, mint a Ferihegyi repülőtér igénybevételével -, a szovjet megszálló csapatok kivonása. Engem Marián Pista Kopácsihoz küldött két teherautó diákkal. Az volt a feladatom, hogy vegyem át Kopácsitól a Belügyminisztérium kulcsát és hozzam be a Műegyetemre az ott talált fegyvereket. Persze mi ott nem csak fegyvereket, de a finom konyak és pornográf magazinok mellett (életemben először akkor láttam ilyeneket) találtunk kémjelentéseket is. Megtaláltuk Budapest teljes besugó listáját, cimekkel, fényképekkel és annak megjelölésével, hogy az illetők hová vannak beépülve, kikről jelentenek. Éjjfél felé járt az idő, mire az összes fegyvert behordtuk az egyetemre. Ennél a pontnál visszatérek, - az eseményeket részletesebben leiró - naplóm idézéséhez:
Amikor megérkeztem, hogy jelentést tegyek Marián alezredesnek, a MEFESZ irodában teljes káoszt találtam. Pista ajtaja csukva volt. Kati sírt. Danner Jancsit sehol sem láttam.
– Mi történt? – kérdeztem Katitól.
– Pista idegösszeroppanást kapott. Feleségét névtelenül felhívta valaki. Azt mondta, hogy Pistát fel fogják akasztani. Az asszony idejött, hogy hazavigye. Szörnyű jelenetet rendezett. Azt sikoltozta, hogy visszajönnek az oroszok, jönnek megint a tankok, hogy nem akar özvegyen élni, árvákat nevelni, hogy mi lesz a kicsikkel, ha Pista nem megy haza?. Amikor elment, Pista összeomlott. Bezárkózott az irodájába. Nem veszi fel a telefont. Danner Jancsi és Varga Sándor egy tárgyaláson vannak, Majoross Imre vitte el őket autóval. Félek. A legrosszabbtól tartok.
– Mit tegyünk hát? Mit segítsek?
– Annyit megtehetnél, hogy a Tétényi úti kórházból hozol Pistának valami gyógyszert, nyugtatót vagy idegcsillapítót.
Gyurka már haza ment, igy gyalogosan kell mennem. Sietek, ahogyan csak tudok.
Sötét éjszaka volt, én meg rettenetesen fáradt. Éjfél már elmúlt. Az utcák sötétek, elhagyatottak, lépteim visszhangoztak a macskaköves utcán. Az a néhány kilométer, amit a kórházig le kellett gyalogolnom, végtelen hosszúnak tűnt. Hajnali egy óra is elmúlt, mire visszaindultam az egyetemre. Úgy vonszoltam magam a Bartók Béla úton, mint egy alvajáró. Lábaim sajogtak az Ávó székházban megmászott sok emelettől, s az éhségtől az ájulás környékezett. Nem is emlékeztem, hogy mikor ettem utoljára, inni is csak azt a konyakot ittam, amit az ávós tábornok szobájában találtam a pornográf magazinokkal teli szobában. A géppisztoly igencsak nyomta a vállamat, s megroggyant lábaim még annak terhét is nehezen viselték.
Mikor elértem a Gellért térre, egyszer csak lövéseket hallok. Magamhoz tértem. A lövöldözés a pesti oldalon, a Szabadság-híd túloldalán lehetett. Most a hídon két autó tűnt fel, amint nagy sebességgel közeledtek a budai oldal felé: elől egy kis szürke autó, mögötte egy nagy fekete. Az első kocsi olyan sebességgel fordult le a hídról, - balra az egyetem irányába-, hogy a kerekei felemelkedtek az úttestről. Ebben a pillanatban felismertem az autót: az egyetemi Skodánk volt, négyen ültek benne. A volánnál Majoross Imre, mellette Danner Jancsi. A Skodánk nyomában egy fekete Pobjeda, az ávósok kedvelt gépkocsija. A következő pillanatban újabb lövések dördültek. Világosan láttam a Pobjeda ablakán kihajló alak géppisztolyának torkolattüzét. Meglepett, hogy a tüzelés fülsiketítő hangja mellett a golyók fütyülését is hallottam. Úgy tűnt, mintha a fülem mellett húztak volna el azok. Megfagyott bennem a vér, lebénultan néztem az előttem lezajló jelenetet. Mint egy fénykép, úgy rögződött szememben a kép: Imre a volán fölé hajolva, Jancsi egyenesen ül, vállán ott a géppisztoly, még csak le sem vette, mig a hátsó ülésen levők előrebukva próbálnak fedezéket találni.
A Pobjeda volánjánál egy egyenruhás szőke ávós nő, mellette egy ávós tiszt, a hátsó ülésen egy másik. Mindkét férfi az autó jobboldali ablakaiból tüzel. A Skoda eléri az egyetem főbejáratát, nyomában a Pobjeda. Néhány másodpercre gyökeret vert a lábam, képtelen voltam mozdulni. Aztán újabb lövöldözést hallok a főbejárat felől, s ekkor teljes erőből futni kezdek abba az irányba. Futás közben átgondolom, hogy mit is kell tennem. Legfontosabb volt a lábam elé nézni, nehogy elessek a sötétben. A főbejárat 2-300 méterre volt; 20-30 másodperc alatt elérhetem. Ösztönösen vettem le vállamról a géppisztolyt, s anélkül, hogy tudtam volna, mit fogok tenni, magam előtt tartva futottam teljes erőmből.
Ahogy a bejárathoz érek, a sötétséghez szokott szemeim előtt kirajzolódik a felborult Skoda körvonala. A kocsi a jobb oldalán hever. Imre éppen kimászik a kocsinak az ég felé néző bal ajtaján. Jancsi mozdulatlan. A Pobjeda pedig száguld a Petőfi-híd felé.
Valami folyadék csöpögését és valami nyögést is hallok a Skoda irányából. Odarohanok, de közben egy nagy sebességgel közeledő autó hangjára leszek figyelmes. A Pobjeda volt. Úgy látszik, visszafordult a kocsi a Petőfi hídtól és most újra az egyetem főbejárata felé tartott.
Beugrok az ott álló gesztenyefa vastag törzse mögé, s látom, amint a hirtelen lefékező Pobjedából kiugranak az ávósok és további sorozatokat adnak le a Skodára. Géppisztolyaik torkolattüzénél jól látom az arcvonásaikat. Olyan közel voltak, hogy szinte láttam a szemük fehérjét. Fölemelem a géppisztolyomat, a fa törzséhez támaszrom és célozok. Amikor meg akarom húzni a ravaszt, de nem tudom. Pedig látom, hogy lövik a Skodát, érzem, hogy most meg tudnám menteni Jancsi életét, de egyszerűen képtelen vagyok meghúzni azt az átkozott ravaszt! Ránézek a biztonsági zárra. Ki van kapcsolva, tehát a fegyver használható, a baj bennem van! Nem tudok emberre lőni!
Volt bennem valami, valami gyűlölnivaló, szörnyű gyengeség, ami lehetetlenné tette, hogy a barátomat megvédjem, hogy megállítsam ezeket a bestiákat. Mindez egyetlen, szörnyű pillanat alatt játszódott le. Ez volt az a pillanat, amikor az ember felfedez magában valamit, amire egész életében szégyenkezve gondol vissza. E pillanat még ma is lelkiismeretfurdalást okoz és csak álmomban tudom jóvátenni. Olyan álmokban, melyekben férfi módjára viselkedik az ember… Az ilyen álom után aztán kimerülten és átizzadva ébred és kijózanítja a valóság hideg zuhanya, az hogy a pillanat, amikor azt a ravaszt meg kellett volna húznom, régen elmúlt és soha többé nem tér vissza.
Most a gyilkosok engem is észrevesznek és golyóik jégeső módjára záporoznak, verik a kövezetet a gesztenyefa megetti fedezékem körül. Ahogy a golyók a macskakövekre csapódnak, kis füstfelhők képződnek fölöttük. A félelem elszorítja a torkomat, agyam bénult. Szinte magamon kívülről figyelem testem mozgását, amint az átrepült a magas vaskerítés felett – csizmástól, géppisztolyostól -- és aztán lebukik a kerítés tégla lábazata mögé. Ilyen magasra még talán versenyen sem ugrottam soha. Kilesek a téglafal mögül s látom, hogy az ávósok most kézigránátokat dobálnak az egyetem bejáratára. Valahányszor kihúzzák a gránát biztosítékát, a gyújtószikra fénye alulról megvilágítja az arcukat. Gyűlölettől eltorzult képük már nem is emberi............
.....Úgy éreztem, hogy a Bécsbe való indulás elött még el kell búcsúznom Jancsitól. Ő az aulában volt kiterítve. Arca kisimult, nyugodt. Ez a magas, szőke, szegedi gyerek jól játszotta a rá kiosztott szerepet. Kék szemei örökre lezárultak. Többé nem fog velem őrjáratra menni, nem fogja többé magyarázni, hogy milyen is kell legyen unokáink társadalma. Az ő szerepének vége, de a drámának folytatódnia kell. Menyasszonya, Gabi még nem tudja, mi történt. Jobb is, hogy nem látta ilyen állapotban. Huszonhét sebet számoltunk meg a testén. Majoross Imre szerint az ávósok azonnal követni kezdték őket, amint kilépett a tárgyalásról. Soha nem fogjuk megtudni, hogy megkérte-e Nagy Imrét, hogy hivjon ENSZ megfigyelőket vagy hogy követeljen legalább egy jegyzáket az amerikaiaktól.
Nekiálltunk, hogy Jancsinak ravatalt készítsünk. November 2-án, pénteken reggel hét óra lehetett, amikor egy hosszú asztalt vittünk be az Aulába. Itt, ebben az aulában kezdődött a Forradalom. Itt hallottam először Jancsi hangját, amint követelte, hogy hagyják beszélni a MEFESZ szegedi küldöttét. Azt a percet soha nem fogom elfelejteni. Eszembe jutott a dermedt csend, a bennünk ülő félelem, a DISZ pingvinek arroganciája, s a magányos kiáltás, ami mindent megváltoztatott, a remegő hang, amely ki merte mondani:
„Hagyják beszélni!”
Ahogy vittük a rögtönzött ravatalra, Jancsi közel kétméteres teste már merev volt, de én még mindig nem tudtam, nem akartam elhinni, elfogadni, hogy meghalt. Imre és Gyurka fogták a vállnál, Varga Sándor és én a lábánál. Ahogy vittük, az egyik cipője lecsúszott a lábáról. Megpróbáltam visszatenni, de a láb merev volt, nem tudtam visszaerőszakolni a cipőt. És ekkor valahogy belémdöbben a szörnyűség. Az, hogy most már minden hiába; szembe kell néznem a valósággal, Jancsi teste merev, Jancsi meghalt.
Kétségbeesetten próbálkoztam újra és újra, hogy a cipőt visszakényszeritsem Jancsi lábára. Valahogy az volt az érzésem, hogy ha ez sikerülne, akkor minden rendbe jönne. Ha vissza tudnám tenni a cipőjét, akkor a teste sem lenne olyan merev, akkor felülne és elmesélné, hogyan is zajlott a tárgyalás és elmondaná, hogy van remény, hogy nincs minden veszve. De a láb nem engedett, a cipő nem került a helyére és az egész ravatalt eltakaró hatalmas nemzetiszínű zászló alatt, Jancsi holtan feküdt, lábán egy szakadt zoknival.
Másnap, November másodikán, szombaton, Bécsbe kellett mennünk, mert elfogyott a vér a pesti kórházakban. Út közben nézegettem a Belügyből elhozott besúgó listát, olvastam egy angol katonai attaséról, - kit úgy szerveztek be, hogy elöször csempésszé tették -, de közben az eszem Jancsin és az ávósokon járt. Nem és nem értettem, s ma sem értem őket. Azt ugye értem, hogy mindig és mindenütt voltak és lesznek hazaárulók! Rákóczy idején is a saját népük ellen harcoltak a labancok és 1848-ban is voltak Windischgatznak magyar Bach huszárai. Nem azon csodálkozom, hogy 56-ban is akadtak pufajkások akik az idegen megszállók oldalára állva gyilkolták honfitársaikat. (Ilyen pufajkás volt Horn Gyula is, aki ellen én Somogyban, a Zöld Párt jelöltjeként képviselőválasztást veszitettem.) Azon viszont csodálkozom, hogy 1989 után a pufajkások képesek voltak újrairni a történelmet és azon is, hogy ezt sokan elfogadták. Igen csodálkozom, hogy mindazért amit tettek, még csak bocsánatot sem kellet kérniük, sőt képviselő meg miniszterelnök is lehetett ilyen emberböl. Hát ezt nem értem!
Miközben Bécs felé haladva mi megismerkedtünk Győrben Szigethy Attilával, láttuk Magyaróváron az egyetem tornatermében kiteritett 8O diák tetemét, - az ávéhás vérengzés áldozatait -, közben Nagy Imre az ENSZ közgyülésének összehivását követelte, (Egyesek szerint Koós Péter, Magyarország ENSZ delegátusa viszont nem neki, hanem a szovjeteknek dolgozott.)
Ugyanezen a pénteken a szovjetek sem voltak tétlenek. Kruscsov Bukarestbe hivta gyarmatairól a helytartókat. Kádár titokban, a többi nyiltan részt vett azon a gyűlésen, mely áldását adta a már pár nappal korábban, október 31.-én elhatározott második agresszióra. Egyedül Gomulka maradt távol és egyedül ő tiltakozott Magyarország katonai megszállása ellen.
Szombaton, November 3-ikán, a győztes forradalom 13-ik napján, megalakult az új, most már a több párt rendszernek megfelelő Magyar kormány, Kéthly, Tildy, Bibó, Losonczy, Maléter, .. résztvételével, s közben a szovjet csapatok lezárták az osztrák határt és körülvették a pécsi uránbányákat (melynek tulajdonjogát a mai napig nem hozták nyilvánosságra). Mi pedig egy 1OO fegyveres diákból álló testőrséget kültünk Király Bélának.
A SZABADSÁGHARC
Vasárnap reggel, - két hétre a 16 Pont megfogalmazásától -, ágyudörgésre ébredtünk, majd hajnali 5:2O-kor Nagy Imre bejelentette: “..Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van..” 7 órakor a Magyar Irószövetség segélykiáltását közvetitette a szabad Kossuth radio és az után pár perccel végleg elhallgatott. A tűzszünet tárgyalásra csalt Maléter Pált már letartóztatta Szerov tábornok és nemzetőrség Deák Téri irodájában, - máig ismeretlen okból – már eldörrent a pisztoly, megsebesült Decsy János. Aztán a kora délutáni órákban Mindszenty biboros az Amerikai, a kormány a Jugoszláv követségre menekült (Gáti Károly szerint Titó, a szovjetekkel együttműködve, csapdába csalta őket.)
Egy személy maradt az Ország Házában: Bibó István állam miniszter! Ő népünk nevében memorandumot irt a nagyhatalmaknak, aztán azt négy nyelvre leforditotta és személyesen kézbesitette a nagykövetségekre. Ezzel egy időben az Egyesült Államokban véget ért Eisenhower tábornok választási kampánya és az Egyesült Nemzetek pedig megkezdte, majd a magyar delegátus (Koós Péter) kérésére berekesztette a “Magyar Kérdés” tárgyalását, melyet a nyugati hatalmak sem eröltettek.
Magyarország megszállására a szovjet több tankot vetett be (cca 2,OOO), mint Hitler Franciaország megszállásakor. Budára, - a pesti ellenállás miatt -, csak másnap, hétfőn értek át a szovjet tankok. Nekünk a Műegyetemen 14 páncélosunk és 3,OOO felfegyverzett diákunk állt készültségben, de parancsnokaink vagy a tankok kezeléséhez értő katonáink mind eltüntek. Pontosabban egy hadnagy maradt ott velünk. Ő kivitt egy páncélost a Körtérre és több szovjet tankot megsemmisitett mielött ő maga is elesett.
Még a harc közben is hangszóró közvetitette a Szabad Európa rádió hazug propagandáját és a kb. 5OO diák másnap hajnalig védte a teret. Engem az oroszok - az egyik sebesült diáklánynak egy orvosi rendelőbe szállitása után - fogtak el. Marika, mikor az orvosi rendelő sebesültekkel tömött padlójára letettük suttogva igy szólt: “Öcsi, van a zsebemben egy kis cukor, vegyél!” Elsirtam magam. (Öcsinek hivott, mert a valódi nevemet senkinek sem mertem megmondtani.)
Az orosz fogságból való szökésem után még sok szörnyűséget láttam. Ilyen volt egy orosz tank által szétlőtt és kigyulladt vöröskeresztes kocsi, melyre rázuhant az abból kiugró fiatal, szőke orvosnő vagy nővér. Nem birt mozdulni. Először a haja, aztán már a ruhája is égett. A tank pedig lelőtte a segitségére sietőket. A leány először üvöltött, aztán hörgött, végül már csak a húsa sercegett. Rémálomnak is rossz volt! Mi, az épület sarkának védelmében, tehetetlenségünkben puszta kézzel téptük le az épület esőcsatornáját, s azzal kapartuk le a szörnyű holttestet.
A harc még folytatódott, a Vörös Izzó és Dunapentele még tarották magukat amikor a Nemzetőrség parancsnoka, Király Béla már Bécsben volt. November 17.-én mi még megtartottuk a MEFESZ utolsó gyűlését, szavaztunk arról, hogy maradjunk vagy meneküljünk?. Én a maradni kivánókkal tartottam. Röpcédulákat terjesztettünk és hirdettük, hogy “újra kezdjük!” November 22.-én Kádár és a szovjetek elhitették szegény Nagy Imrével, hogy csak tárgyalni kivánnak vele, - a hazaáruló Kádár személyesen is garantálta biztonságát -, de amikor Imre bácsi elhagyta a jugoszláv követséget, letartóztatták és Romániába hurcolták.
Engem otthon keresett az ÁVH, nem mertem hazamenni, ott aludtam ahol rám esteledett, ott ettem ahol megéheztem, fizetségnek elég volt a nemzetőr karszalagom, egyetlen házigazda nem akadt, aki fizetni engedett volna, családtagja voltam egy nemzetnek. A zsebemben lapuló 2O forintomat nem tudtam elkölteni.
Apám napok óta keresett, s amikor rám talált, megparancsolta, hogy meneküljek. Nekem Apám szava szent volt, nem is volt kérdés, hogy szót fogadjak-e? Igy, November 24.-én átléptem az osztrák határt. A határ elött, - még a magyar oldalon -, egy pásztor gyerek kezébe nyomtam a 2O forintomat. Ő elfogadta, tudta, hogy arra nekem már többet nem lesz szükségem ….
A TANULSÁG
Szeretném, ha 1956 tanulságaiból tanulna, gazdagodna az új nemzedék és nem csak a “szellemileg temetetlen” halottaink bosszúhadjárata, meg a nemzet kirablásán való siránkozás folytatódna. Mint a veszekvő unokáinak csendet parancsoló nagyapa, szeretnék én is véget vetni a marakodás, sértegetés korának, sarokba állitani azokat akik megérdemlik és a többiekkel pedig megértetni, hogy egy család tagjai vagyunk.
A megbékélés persze nem jelent feledést! Nem, soha nem szabad elfelejtenünk a bitófán meghalt 35O mártirunkat, a többezer hősi halottunkat, a több tizezer Kazahsztánba deportált, vagy a negyed millió idegenbe tántorgott emigránst, az ország lakóinak 3 százalékát. (Arányosan számolva annyit embert, mintha Amerika elveszitene hazaszerető fiataljai közül 8-9 milliót.) Elfelejteni nem szabad! Nem, tőkét kell kovácsolni abból, a magyar jövő javára kell forditanunk azt. Meg kell értetnünk a nemzettel azr is, hogy 56 igenis győzött, hogy egy kis nép nem csak az emberiségnek adott ajándékot, amikor lerántotta a leplet a vörös barbarizmusról, de önmagának is, mert visszaadta népünknek az egységet és az önbecsülést! Nos, melyek is ezek a tanulságok?
Az egyik az, hogy 1956 elött 5OO évvel, 1456-ban, Hunyadi egy évszázadra megmentette Európát, amikor Nádorfehérvárnál (ma Belgrád) szétverte a török hadakat. És mit kaptunk ezért Európától? Kaptunk deli harangszót, Trianont és Yaltát! 5OO évvel később, 1956-ban a pesti srácok megmutatták a kommunizmus igazi arcát, halálra sebezték a barbár vörös birodalmat és újra megvédték Európát. És ezért mit kaptunk? Kaptunk Szuezt, kaptunk Reagan-Gorbacsov paktumot. Kaptunk rendszer váltást elit váltás nélkül. Kaptunk, hadd ne mondjam, hogy mit...
És mi a tanulság? Az, hogy CSAK magunkra számithatunk!
De 56 megmutatta azt is, hogy ez a CSAK nem is olyan kevés! 56 megmutatta, hogy amikor mi magyarok egyetértünk céljainkban, összefogunk és hiteles vezetőket követünk, akkor csodákat tudunk művelni! Igen, csak a lakály koldul, az önbecsülő ember megvédi azt ami az övé! A sajátját megvédeni az ő dolga, nem másé! (1992 október 23.-án, egy szakasz honvéd megakadályozhatta volna határfolyónk elterelését, s a világ helyeslőleg bólintott volna, ha megtesszük!) Igen, a szolga népnek, az öncsonkitást szabadon megszavazó népnek, a testvéreit kirekesztő népnek, annak nincs hazája! Az nem csak a nemzetét amputálja, de a saját lelkét is. Az megérdemli a multik lakály-kormányát!
És az is tanulság, fontos tanulság, hogy a demokrácia csak lehetőséget ad a kibontakozásra. A szabad sajtó, szabad választás és jogrend csak lehetővé teszi, hogy meggyógyulhasson a magyar lélek, visszatérhessen népünkbe az önbizalom és önbecsülés, hogy újra Közép Európa (vagy a Kossuth megálmodta Dunai Konfederáció) vezető állama legyünk, de ezt a lehetőséget csak egy olyan társadalom tudja kihasználni, amelyik megértette, hogy rajta, az ő szavazatán múlik az unokái és nemzet jövője! Csak egy olyan társadalom, mely olyan állampolgárok közössége, akik mint a haza gazdái tartják kezükben a Magyar jövő gyeplőjét, akik Kennedy elnökkel együtt mondják: “Ne azt kérdezzed: mit kaphatsz az országodtól? Azt kérdezzed, hogy mit adhatsz a hazának?”
Meg kell értenünk azt, hogy amikor a rendszer úgy válik kommunistából kapitalistává, hogy közben az uralkodó osztály a helyén marad, akkor ez a réteg már nem az elveit, hanem csak a privilégiumait, a zsákmányát védi és ezért nem a köz hanem az önérdekét szolgálja. Meg kell érteni, hogy van ami fontosabb, mint a párt, fontosabb mint az ideológia vagy a job és bal oldalak! Meg kell érteni, hogy a kibontakozáshoz szükséges, hogy legyen olyan is amiben mindannyian egyet értenünk, amiért mindannyian összefogva dolgozunk, ami az egész nemzet közös célja, érdeke.
1956-nak talán legfontosabb üzenete, a jelszavunk volt, az hogy “Aki Magyar velünk tart!” Hogy mindenkit befogadunk, de csak azt akinek a szive magyar. Nem engedjük át a hazát a PR manipulátorok zsákmányának. Nem engedjük, hogy ezek a jól fizetett professzinális agymosók, - akik megpróbálnak az uralkodók véleményéböl uralkodó közvéleményt formálni – a multik uralmát szocializmusnak, a hazaszeretetet sovinizmusnak, a hazug miniszterelnököt hősnek tüntessék fel (elvégre nem az a baj, hogy bevallotta, hanem az, hogy elkövette). Nem engedjük, hogy 56-ra vasrudakkal emlékezzen a nemzet, hogy összemossák a szabadságharcost a pufajkás hazaárulókkal,
1956 fő üzenete, hogy higgyünk a jövőnkben, higgyünk önmagunkban, szeressük a hazánkat: legyünk újra család, minden magyar testvérünket befogadó és megvédő család!
Lipták Béla
|
|
|
HAL: List 
